Nincs elegendő szaktudásom ahhoz, hogy arról a válságról írjak, amely miatt szíriaiak, afgánok, irakiak, eritreaiak és mások Európába jönnek. Csupán azt tudom én is, amit az újságokban és pár szakkönyvben erről a témáról olvastam. Ellenben arról a válságról, amelybe Közép- és Kelet-Európa zuhant az utóbbi hónapokban, már igenis van mondanivalóm.

Amit a következőkben felvázolok, az nem lesz egyáltalán szórakoztató. A helyzet immár túlságosan súlyossá vált, minthogy gunyorosan vagy eredetien lehessen írni róla.

Itt most kegyetlen őszinteségre van szükség.

A történet, természetesen, 1989-ben kezdődik.

Ebben az évben a „létező szocializmus” – melynek ellenfele voltam – összeomlott. De míg saját disszidens generációm ezt győzelemként látta, a lakosság többsége teljesen másként élte meg a változást.

Visszatekintve nagyon is úgy tűnik, hogy a szokványos alkotmányjogi fogalmak (emberi és állampolgári jogok, stb.) keretén túl riasztóan kevésen igyekeztek igazán megérteni azt a rendszert, amelynek összeomlását oly hangosan ünnepeltük.

Kelet-Európának egy forradalomra és forradalmi önkényuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ebben a régióban egy urbánus és ipari civilizációt tudjon létrehozni – persze, borzasztó áron –, amely aztán véget vetett a közel ezeréves mezőgazdasági elmaradottságnak és a feudális viszonyoknak. Tocqueville-i szempontból nézve a „létező szocializmus” egyszerűen befejezte azt a modernista – azaz, kapitalista – fejlődési folyamatot, amely a Habsburg és Romanov monarchiák abszolutizmusában indult el, és amelynek alapvetően két forrása volt: az állami beruházás és a külföldi (Nyugati) kölcsön. Bécsi, hamburgi és párizsi bankok pénzelték az ipar elterjedését és az állam pedig biztosította az infrastruktúrát (a vasutat, a kikötőket, a postát, az iskolai alapképzést, a rendőrséget, és a közrend látszatát). Mindez nem változott sokat a tizennyolcadik század óta. A rövid sztálini egyeduralom epizódja után ismét visszaálltak a megszokott viszonyok. A „hidegháború” leple alatt, az 1960-as évekkel kezdődően a kelet-európai államok reménytelenül eladósodtak a Nyugatnak. A honi „szocialista” rezsim közben fokozatosan konzervatív és nacionalista irányultságú lett. Azt gondolná az ember, hogy a fő ellenség – legalábbis ideológiai szempontból – a nyugati kapitalizmus kellett volna legyen. Pedig nem: az igazi ellenfél 1968 és az Új Baloldal szellemisége volt (és maradt mai napig), mert az esetleg emlékeztethette az embereket a szocializmus gondolatára, amelyet akkorra már jócskán eltemetett egy másodosztályú konzumerizmus. A korabeli hivatalos magyar sajtó kigúnyolta az Egyesült Államokban kialakuló polgárjogi mozgalmat. A rádióban közvetített népszerű kabarék visszatérő poénját („és ott meg verik a négereket”) a hallgatóközönség hangos nevetése fogadta mindig.

Az állami értelmiségiek példaképe nem Marx volt, hanem Max Weber.

A szkepticizmus és relativizmus alapállásától való bárminemű eltérést – például a lázadás szükségessége mellett való érvelést – egyöntetűen „bolsevik fanatizmusnak” tekintették a hatóságok és a középosztály véleményformálói. A modern konzervativizmus nem dogmatikus, hanem szkeptikus. Az előítéletet hagyományként és spontaneitásként ünnepelték (akkor is és ma is), az elméletet pedig elítélték, mint a diktatúra fegyverét, ami gátolja a nézőpontok sokszínűségét és a nemzeti lélek autentikus kifejeződését. Ez a máig uralkodó konzervativizmus pedig nem különbözik sokban a századfordulós Bécs individualista pesszimizmusától.

Az 1970-es évekig az állam mindenható ereje (külföldi tőkére támaszkodva) alapvető változásokat tett lehetővé, egyrészt azáltal, hogy felszámolta a térségben (1920 és 1925 között a Szovjetunióban, majd 1945 és 1948 között a későbbi kommunista országokban) épp kibontakozó kapitalista szektort, másrészt pedig egy új és modern gazdasági rendszer kiépítésével. A régi Kelet-Európa hagyományos társadalmi rendje – amelyet az arisztokraták és az egyház hatalmas földbirtokai, illetve a parasztság nyomorúságos szegénysége határoztak meg – teljes mértékben eltűnt. Mindezek folytán urbánus társadalmak alakultak ki, s a városi lakosság (azaz egykori parasztok, ipari munkások, akik jelenleg „csak emberek”) többemeletes tömbházakba költözött, melyeket ugyanazon sablon-terv szerint építettek fel Sanghajtól egészen Ljubljanáig és Prágáig. Ma is itt élnek mind, de a gyárak már bezártak, s legtöbben munkanélküliek vagy nyugdíjasok. A vereség és kudarc összetéveszthetetlen árnyéka borul ezekre a negyedekre.

Az állami gazdaság fennmaradó rentábilis részlegeit pedig „privatizálták”, magyarán: átadták őket politikailag jól szituált oligarcháknak. Magyarország jelenlegi miniszterelnöke, aki még csóró egyetemista volt 1989-ben, ma egy kiterjedt bányászati, építkezési és mezőgazdasági konglomerátum vezetője, amelyet rokonok és politikai lakájok működtetnek. Elődje és riválisa, aki hasonlóan szerény anyagi helyzettel rendelkezett a rendszerváltás időszakában, mára már ugyancsak többszörös milliárdos. Pedig egyiküknek sincs üzleti készsége vagy tapasztalata – vagyonuk a hálás nemzet adományából származik.

Ám mostanra az állami gazdaság már romokban áll, az egész egy nagy rozsdázó és porladó roncshalmaz. Az államtól nehezen szétválasztható oligarchákat leszámítva, minden más aktivitást ezekben az országokban a külföldi tőke, külföldi kölcsön és külföldi segély tart fenn. Akárcsak száz évvel ezelőtt, a függetlenség iránti elementáris nacionalista vágyat olyan erők manipulálják és használják ki, amelyek attól félnek legjobban, ha ez a vágy megvalósulna, hiszen egy hétig sem tudna az ország fennállni a függőség nélkül. A sértődöttség és kétszínűség sajátos keveréke szüli azokat a lépéseket, amelyeknek az eredményét naponta a képernyőkön látjuk.

Hogy lehet egy ilyen társadalmat összetartani?

Itt is vannak nagyvárosok, ahol a felső osztályt ugyanaz foglalkoztatja, mint a Londonban, New Yorkban, Párizsban vagy Oslóban élőket. De vannak ugyanakkor perifériás vidékek, ahol a kilencből négy millió lakos nyomorban él.

Szóval olyan, akár Banglades, csak előfordul néha egy hóvihar.

Annak idején a háború előtt az írástudatlanság, a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a militarizmus és egy elnyomó pszeudokeresztény egyház jellemezte a térséget. Majd később, a „létező szocializmus” időszakát a jóléti állam és a rendőrállam összefonódásaként lehetett felfogni. (Amelyben, mindennek dacára, tisztelet övezte a társadalmi egyenlőség elvét, a munkásember – ami leginkább férfit jelentett – méltóságát, és amelyet a fejlődés és progresszió reménye lengett be.)

Manapság, természetesen, a rasszizmus uralkodik.

Mert másképp hogyan is lehetne rávenni az embereket, hogy a még létező kevés közszolgálati intézmény és szociális segélynyújtás ellen szavazzanak? Hogyan is lehetne másképp fenntartani az osztály feletti szolidaritást (vagy ha úgy tetszik: a „nemzeti összetartozást”)? Hogyan is lehetne másképp bebeszélni a szegénységben élőknek, hogy a fokozatosan kialakuló példátlan egyenlőtlenség a saját érdekükben történik? Ebben a szemléletmódban a munkanélküliséget és a szociális segélyekre való rászorultságot kizárólag az etnikai kisebbségekkel társítják (Kelet-Európában a romákkal, Közép- és Nyugat-Európában a törökökkel, kurdokkal, arabokkal és afrikaiakkal, Észak-Amerikában pedig a feketékkel és a spanyol-ajkúakkal), hogy végül a gazdasági újraelosztás úgy értelmeződjék át a közfelfogásban, mint az „idegeneknek” nyújtott szívesség. A liberális megközelítés pedig önkéntelenül is fokozza ezt a politikai manővert, hiszen a szociális kérdést az etnikai és faji diszkrimináció keretében tárgyalja, az állampolgári jogokhoz kapcsolódó problémaként. A felmérések pedig azt mutatják, hogy Kelet-Európában – főleg a munkások körében – az emberjogi és civil szervezetek a legmegvetettebb „intézmények” mindközül, mert úgy látják őket, mint akik „ellenük” dolgoznak (és működésüket természetesen a „zsidók” pénzelik, akiket a konzervatív magyar sajtó udvariasan csak „globális árnyékhatalomként” emleget).

A fennálló rendszerek ideológiájának egyik központi eleme mindig is az volt, hogy a kapitalista viszonyok között

a társadalmi osztály valósága

és fontossága rejtve maradjon. A múltban azt a politikai közösséget, amelynek az volt a szerepe, hogy áthidalja és felülírja az osztálykülönbségeket, a politikai nemzetben képzelték el, és az együvé tartozást alapvetően a király, a legitim állami intézmények, a katonaság és az állami egyház iránt tanúsított hűség jelentette. Ma azonban nem a hűséges alattvalók és állampolgárok összessége képezi a nemzetet, hanem egy adott ország etnikai, faji és kulturális-nyelvi többsége (ezt nevezem „etnicizmusnak” elméleti írásaiban, szembeállítva a klasszikus „nacionalizmussal”). Ebben a nemzetfelfogásban a központi politikai identitást a fehér, „árja”, férfi és heteroszexuális jelzők határozzák meg – gondoljanak vagy mondjanak is bármit a liberálisok vagy a szocialisták. A nacionalizmus és rasszizmus egyedüli történelmi vetélytársa csakis az osztály tudott lenni, ahogyan azt a nemzetközi munkásmozgalom meghatározta – amely ebben, és csakis ebben a tekintetben örököse a keresztény hagyománynak.

Mivel a nemzetközi szocializmus hiányában jelenleg nincs meghatározó politikai ellenfele a fennálló világrendnek, és a jóléti állam eltűnésével egyre inkább kiüresedik a politikai nemzet illetve „alkotmányos patriotizmus” fogalma, a kurrens viszonyok között a legerősebb politikai erőt az etnikai identitás és ennek megvédése szolgáltatja. Az elképzelt fenyegetések, melyek egyrészt érkezhetnek alulról (a bármilyen értelemben vett „színes bőrűek” megjelenése) és felülről (a nemzetközi tőke, az Amerikai Birodalom, stb. támadásai), másrészt jöhetnek kívülről (a „migránsok” beözönlése) illetve belülről (az áruló és idegenszívű kisebbségek el akarnak pusztítani „minket” – vagy a „normális” szexualitásunkat, az LMBTQI közösség esetében), ezen új etnicista szemlélet szerint súlyosan veszélyeztetik azokat az identitásokat, amelyek korábban nem is képezték részét a politikai életnek.

Magyarországon a jobboldali rezsim egyszerre akar „minket” megvédeni a muszlim dzsihád borzalmaitól és a „New York–Tel-Aviv tengely” ármánykodásaitól (miközben komolyan tartja magát az a hiedelem is, hogy ez utóbbi „küldi” Európába az előbbit, hogy legyengítse és legyőzze) – hogy ráadásként ne említsük meg a „cigánybűnözést” is, a jobboldal kedvenc félelemgerjesztő hívószavát. („A cigányok a zsidók biológiai fegyvere”, és így tovább. Manapság azonban már több zsidó értelmiségi is betársult a „Iszlám veszély” kapcsán kialakult pánikkeltésbe….).

Mi sem áll távolabb a mostani kelet-európai mentalitástól, mint az angol Munkáspárt új vezetőjének, Jeremy Corbynnak a beszéde, amelyben kijelentette a menekültekről, hogy „olyan emberek, mint mi vagyunk” és hogy a társadalmi igazságosság elve ugyanúgy érvényes rájuk is. Nálunk azonban a nem-fehér, nem-árja és nem-heteroszexuális állampolgárok nem részesei a nemzetnek. Egy hazai konzervatív barátom és kollégám az egyik népszerű közéleti honlapon közölt cikkében megállapította, hogy az ellenség maga Immanuel Kant. (Kant helyett talán valójában Marxra gondolt, de ez most nem számít – értjük az üzenetet.)

A Közel-Keletről, Közép-Ázsiából és Afrikából Európába érkező menekülthullám eddig nem tapasztalt káoszt okozott a kontinensen. Sem az inkompetens, felkészületlen és forráshiányban szenvedő görög, makedón, szerb és magyar elnyomó állami apparátus, sem a jól felszerelt és megszervezett, forrásokban gazdag osztrák, illetve német bürokrácia nem volt képes kellőképpen kezelni a helyzetet. Magyarország kivételével mindenhol tétováznak a „kantiánus” egyenlőségelvű univerzalizmus és az etnicizmus, a humanizmus és a kegyetlenség között.

Ám, mint mindig, az elszántság és céltudatosság győzött. Az egyedüli európai vezető, aki ingadozás vagy kételyek nélkül követte saját elhatározását, az Orbán Viktor volt, akinek hatalomra jutása a magyar történelem egyik legnagyobb katasztrófáját képezi.

Orbán most győzedelmeskedett.

Az általa képviselt bevándorlásellenes álláspont és a szögesdrótos határvonal taktikája sikerre vezetett. Ausztria és Németország visszaállítja a határellenőrzést, és közben hivatalos álláspontjukat óráról órára megváltoztatják.

Persze, nyugodtan kijelenthető Orbánról, hogy egy álszent képmutató – hiszen a magyar állam offshore céget állított fel azzal a céllal, hogy húszezer euróért állampolgárságot árusítson gazdag külföldieknek; Budapest belvárosában temérdek lakás külföldi tulajdonban van; az itteni kávézókban és üzletekben angolul fogadnak az alkalmazottak, mert az amerikai, indiai, skandináv, japán és olasz yuppiek a kliensek többségét teszik ki; Budapest, Prága és Zágráb pedig már valósággal roskadozik a külföldi turisták terhe alatt – de hasznos emlékezni, hogy a nacionalizmus mindig is ambivalens és kétszínű jelenség volt, és a mostani etnicizmus sem különb.

Ebben a kontextusban szükséges megértetni a

kompetitív kivándorlás

jelenségének kulcsfontosságát. A kelet-európai államok nem tudnának fennmaradni, ha ezekből az országokból a fölös munkaerő nem vándorolna ki folyamatosan Nyugat-Európába. Egy évtizeddel ezelőtt Románia lakossága még 23 millió körül állt, de azóta lecsökkent 18 millióra. Az utóbbi két évben 600 ezer szakképzett és diplomás fiatal költözött Angliába és Németországba Magyarországról (aminek következtében például aggasztóan lecsökkent az orvosok és kórházi ápolók száma). Ha ezt a kivándorolt munkaerőt a célországokban hirtelen felváltaná a frissen menekült muszlimok (és keleti keresztények) csoportja, annak komoly gazdasági következményei lennének, mert az öregedő kelet-európai lakosság – egy összeomló nyugdíj- és egészségügyi rendszer romjai között – nagymértékben függ a nyugatról érkező pénzküldeményektől.

Ennek köszönhetően válik érthetővé, hogy miért áll érdekében Magyarországnak és a hozzá hasonló országoknak a menekültek megállítása, hiszen a nyugati forrásokért folytatott harcban riválisokként tekintenek rájuk. Nem csupán arról van szó tehát, hogy Orbán és a szlovák Robert Fico, illetve a cseh Bohuslav Sobotka nem akarnak menekülteket befogadni országaikba (akiket helyettük a csodálatosan önzetlen és a kimerültségig dolgozó önkéntesek saját pénzükből látnak el étellel és ruhával), hanem ezáltal biztosítani is akarják, hogy igenis a „mi” kivándorlóink nyerik meg a migrációs vetélkedőt. Erre azért lenne szükség, mert enyhítene az amúgy is vérszegény költségvetés megterheltségén, amely keretén belül csak akkor kaphat valaki munkanélküli segélyt, ha feliratkozik a rendőrség által szervezett és ellenőrzött közmunkára.

Hogy mindez úgy van beállítva, mintha itt a nyugati keresztény örökségünk megőrzése érdekében kellene meggátoljuk Európa kulturális öngyilkosságát (ezt a mesét sajnos nagyon sokan elhiszik, s ezáltal pedig olyanokat is magához vonz a jobboldal, akiknek alapvető érdeke ellenkezik a jobboldal által kialakított renddel), talán képtelenségnek tűnik – pedig egyáltalán nem az.

A Felvilágosodás zárófejezeteként

joggal értelmezhető 1989-es változás óta egyszerűen lehetetlen a politika morális bírálatát megkísérelni, mert egy ilyen természetű kritika a mi filozófiaellenes, romantikus-reakciós kultúránkban megbocsájthatatlan kantiánus vagy marxista félrelépésként lenne elkönyvelve. A nyers önérdek kimutatása elegendő arra, hogy magyarázhatóvá váljék a magyar állam által bevezetett gonosz törvény (a bevándorlás kriminalizálása) és a következtében kihirdetett válsághelyzet (Notstand, état d’urgence) (Erről részletesebben Kim Lane Scheppele ír a Politicónak) Hogy megmagyarázhatóvá váljék a menekültek emberi jogainak semmibevétele, ami természetesen szembemegy a magyar és nemzetközi joggal; a szerb, illetve román (és hamarosan talán a horvát) határra épített szögesdrót-kerítés; a bírósági eljárások folyamatának korrupt irányítása, melynek köszönhetően automatikus elutasító válaszok érkeznek a menekültstátuszi kérelmezésekre; annak nyílt elutasítása, hogy a kérelmezők anyanyelvére legyen lefordítva a bírósági döntések szövege – mindez kiváltott némi tiltakozást, legfőképpen a liberális jogvédők és társadalomtudósok körében, de a közvélemény nem hallatta hangját a témában. Látni ugyan a szegény menekültek és elcsigázott kisgyerekek iránt kifejtett együttérzés jeleit, de szinte senki nem hajlandó arra, hogy ténylegesen befogadjuk őket magunk közé.

A szerb és román kormányok jogos és indokolt felháborodását vagy kigúnyolták, vagy figyelmen kívül hagyták. Az olyan világhírű írók is, mint Kertész Imre vagy Konrád György, többé vagy kevésbé nyíltan, de támogatják a jobboldal által felkorbácsolt iszlámellenes hisztériát. És hasonlóan érez a magyar társadalom több, tiszteletnek örvendő alakja is. Az antiszemita és a filoszemita jobboldal végre ünnepélyesen kihirdetheti a nagy egyesülést. A morális atmoszféra visszafordíthatatlanul szennyezetté vált.

Az embernek ilyenkor önkéntelenül is eszébe jutnak 1944 nyarának szépséges napjai, amikor zsidók tízezreit terelték Budapest utcáin a haláltáborok fele – és közben a mozik zenés komédiákat vetítettek, a színházak derűs operetteket kínáltak, a kabarékban és a mulatóhelyeken jól lehetett szórakozni, és a budapestiek a sportoldalakhoz lapoztak, mert elegük volt a háborús hírekből. Akkor is, mint most, kellemes zene hangzik ki a Duna-parti éttermekből. A férfiak ma is ugyanúgy bámulnak a könnyed nyári ruhákat viselő nők után, és délutánonként elmélyült költészeti összejöveteleket rendeznek a divatosan romos sörkertekben.

A világ végét alig vennék észre az emberek, vagy csak úgy legyintenének rá egyet, mint aminek nincs semmilyen jelentősége.

(A szöveg eredetileg a norvég Klassekampen magazinban jelent meg f.é. szeptember 19-én. Az openDemocracy oldalon megjelent angol nyelvű változat mellett a szöveg megjelenik még katalánul, románul, csehül, szerbül és németül is.) 

Fordította László Szabolcs

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni arról, mit is jelent a menekültválság Európa számára, támogass minket!