Az elmúlt hetekben a Magyarország határait átlépő menekültek körül kialakult emberi és politikai dráma egyszerre több szinten gyökerezik, és egyaránt szerepet játszik benne a magyar kormány és az Európai Unió elhibázott politikája is. A magyar kormány teljes felkészületlenségéről és rosszhiszeműségéről nagyon sokat írtunk már, annyit mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy nem létezik olyan hazánkon kívüli tényező (sem Dublin 3, sem az Unió, sem a gyíkemberek), amely rákényszerítené a kormányt arra, hogy a menekültellátó intézményrendszer fejlesztése helyett drótkerítéseket építsen. Nincs olyan külső tényező, amely megmagyarázná, miért kell emberek ezreinek a szabad ég alatt, hidegtől vacogva töltenie az éjszakát, vagy azt, hogy miért kellett ugyancsak ezreknek heteket eltölteniük a Keleti aluljárójában.

A humanitárius válsághelyzetet a magyar kormány saját elhibázott politikájával, téves prioritásaival, önkezével hozta létre, de ahhoz, hogy mindez megtörténhetett, nagyban hozzájárult az Európai Unió intézményrendszerének felkészületlensége és a képtelensége arra, hogy gyors és megnyugtató megoldásokat dolgozzon ki.

De még ezek is csak felszíni tüntetek ahhoz képest, ami igazából a mélyben húzódik, és ez maga az európai integráció megakadása. Az elmúlt években az egész kontinens elfelejtette, hogy miről is szól az európai projekt, hogy miért is létezik, és amit helyette látunk, az inkább csak a létező struktúrák hétköznapi bürokratikus menedzsmentje. A félreértések elkerülése végett: a kontinensen a politikusok és a polgárok többsége ma is hisz az európai integrációban és támogatja azt, de még ők is szem elől veszítették, hogy mire is jó ez az egész. Emlékfoszlányaink vannak, érzéseink, benyomásaink, valami pislákol a fejünk mélyén, hogy ez az egész európai projekt az önértékén és az üres mantrákon túl valami egészen nagyszerűről szól, de ez a pislákolás hamar elhal.

Európa legnagyobb problémája ma az, hogy nincsenek nagy formátumú (pláne karizmatikus) politikusai, akik az európai integrációt minden problémánk megoldásaként tudják bemutatni. Hiányzik az a politikai vízió, amely elmagyarázza, hogy a még erősebb integráció minden problémánkra megoldás lehet, a görög válságtól kezdve, a gazdasági nehézségeken át a menekültválságig. Hiányzik a vízió és az azt hirdető politikai elit, amely hitelesen kidolgozná, hogyan is oldaná meg a még erősebb integráció a mindennapi problémáinkat, és ezzel valódi polgári támogatást szerezne ennek a projektnek.

Ehelyett vannak a bezárkózást és nemzetállami erősödést hirdető politikusok, ők az egyetlenek, akik ma mozgósító erejű válaszokat képesek felmutatni. Mert ne higgyük azt, hogy az idegengyűlölő és bezárkózó politika csak Magyarország sajátja. Pár kivételtől eltekintve ott van minden európai országban, és egyre erősebb lesz. Megerősödését pedig nem a válaszai helyessége adja, sikerükhöz az a tény járul hozzá, hogy velük szemben nem áll egy hasonló kaliberű csoport, amelynek tagjai a további integrációt mutatják fel megoldásként. (A szuverenista jobb-széljobb esélyeit persze az sem rontja, hogy a legtöbb kínzó társadalmi probléma, mint például a tátongó jövedelmi egyenlőtlenségek vagy a jóléti állam felbomlása, a domináns politikai gondolkodásmódban nem is merülnek fel problémaként, így megoldási javaslatot sem igényelnek.)

Ezt láttuk a görög válság során is. Létezik egy uniós struktúra, a közös pénznem, amelyről kiderült, hogy bizonyos tagállamokat alapból hátrányosabb helyzetbe hoz, vagyis gyengít, illetve létezik ennek a valutának a működtetésére létrehozott szabály- és intézményrendszer, amely nem teszi lehetővé, hogy egy bajba jutott tagállam kikászálódjon a nehéz helyzetéből, hanem épp ellenkezőleg, bebetonozza azt. A jó megoldás az integráció továbbpörgetése lett volna, amely egyrészt lehetővé tette volna, hogy a bajba jutott görögöket társaik felemeljék, másrészt meg hosszú távon a tagállamok közötti egyenlőtlenségeket, előnyöket és hátrányokat is kiegyenlítette volna. Viszont alig akadt olyan integrációpárti politikus, aki ezt a víziót képes lett volna megfogalmazni és eladni. Helyette lusta görögözés, egy évtizedekre recesszióba kényszerített társadalom, és egy adaggal kevesebb szolidaritás maradt a kontinensen.

Hasonló a helyzet az Európába érkező menekülő emberek körül kialakult válsággal is. Maga a tény, hogy itt menekültválságról kell beszélnünk, valójában az Unió politikai válságára utal. Mert az az ügy is egy vegytiszta politikai kérdés. Semmilyen objektív akadálya nincs annak, hogy az EU befogadjon egy, a félmilliárdos lakosságához képest méretarányosan elenyésző embercsoportot. Még ha valóban milliók érkeznének is, ők is pusztán Európa lakosságának elenyésző részét tennék ki, az ő társadalomba való integrálásuk nem járna különösebb nehézségekkel (sőt, ahogy Bede Márton kiváló összeállításából kiderül, hozzájárulnának az európai jólét fenntartásához).

Az világos, hogy a jelenlegi szabályozási rendszer alkalmatlan a menekültek helyzetének tisztességes rendezéséhez, új szabályok és struktúrák megalkotására lenne szükség. Mégpedig minél hamarabb. Ez viszont a politikusok feladata, és sajnos az erőviszonyok jelenleg is aggasztóan néznek ki. Hangos bezárkózáspártiak állnak szemben halk szavú és átfogó vízió nélküli Európa-pártiakkal, a meccset pedig, úgy tűnik, az előbbiek nyerik meg.

A kötelező kvótarendszer kétségtelenül nem az európai integráció netovábbja, de jól kivitelezve kis lépés lehetne egy föderális Unió felé. Ez ugyanis azt jelentené, erősíteni kell a schengeni rendszeren, még inkább közösségi szintre emelni a külső határok menedzselését. A jelenlegi humanitárius válság épp azért alakulhatott ki, mert a magyar kormány nem hozta létre azt az intézményrendszert, amely képes lenne tisztességes körülmények között ellátni napi több ezer menedékkérőt. Egy közös kvótarendszer csak akkor lenne működőképes, ha a külső határmenti államok feladnák a határőrizet fölötti monopóliumukat, és létrejönne egy uniós szintű infrastruktúra a menedékkérők regisztrálására, a menedékkérelmi eljárás lefolytatására, és a várakozási időszakban az emberek ellátására.

De a kvótarendszernek például együtt kéne járnia egy olyan közös gazdasági struktúrával, amely kiegyenlíti a közösségen belüli különbségeket, ellenkező esetben a menekültek teljesen érthető módon a gazdagabb országok felé vándorolnának, függetlenül attól, hogy hová is osztották be őket a kvótarendszerben. Végső soron tehát a kvótarendszernek is az erősebb integráció felé kell mutatnia, ellenkező esetben csak egy félmegoldás, mely senkinek sem jó.

Szeptember 14-én találkoznak az EU igazságügyi és belügyminiszterei, október közepén pedig kormányfői csúcs lesz, ezeken a fórumokon dől el, hogy létrejön-e az új közös európai menekültpolitika. A kvóták ötletét jelenleg a centrum országai, Németország, Franciaország, Olaszország és Svédország támogatják, míg a kelet-európai tagállamok, és például az Egyesült Királyság is ellenzi (Persze, David Cameron azért a napokban bejelentette, hogy közös kvótáktól függetlenül a britek idén a tervezettnél pár ezerrel több szír menekültet fogadnak be, szóval az árnyalatok azért itt is fontosak).

Októberig persze még változhatnak az erőviszonyok, és ha létrejön a kvótarendszer, a befogadás zömét a nyugati tagállamok vállalják magukra, a keleti országokra az eddigi tervek szerint is csak szimbolikus számok jutnának. Viszont a schengeni külső határ mentén elhelyezkedő tagállamoknak még erősebben koncentrálniuk kell majd a beléptetési infrastruktúrára, enélkül ugyanis az elosztás is kivitelezhetetlen. A magyar kormánynak látszólag esze ágában sincs emberi módon kezelni ezt a kérdést, úgyhogy a magyar polgárok és a menekült embertársaink számára is nagy vereség lenne, ha a közös menekültpolitikából kimaradna az uniós szintre emelt beléptetési rendszer, vagyis ha az unió határait átlépő menekültek helyzete továbbra is olyan kormányzatok hatáskörébe tartozna, mint a magyar.

Amennyiben viszont a kibővült unió történetében egyedülálló módon a kelet-európaiaknak és briteknek mégis sikerül leszavazniuk Németországot, úgy az nagy valószínűséggel a schengeni rendszer teljes széthullásához vezetne.

Ahogy az az elmúlt napok fejleményeiből kiderült, bármennyire is teszetoszák, és sok mindenért felelőssé tehetők, az olyan országok, mint Németország, Franciaország vagy Ausztria nem szándékoznak feladni az emberiesség és együttérzés legalapvetőbb követelményeit. Ami gyakorlatba ültetve azt jelenti, hogy továbbra is befogadnák azokat az embereket, akik életük megmentése miatt indultak erre a hatalmas útra. A német alkancellár kedden jelentette be, hogy országa készen áll évi félmillió menekültet befogadni, mindezt több éven keresztül. Ez igaz marad a kvóták leszavazása esetén is, Berlint mind a humanitárius elkötelezettségei, mind gazdasági fejlődésének fenntartása a befogadás mellett kötelezi el. Amennyiben azonban a Magyarországhoz hasonló államok megtagadják egy közös menekültpolitika megalkotását, úgy Németországnak és társainak valamilyen módon például vissza kell állítania az ellenőrzést saját határain, erre is történt már utalás az elmúlt hetekben. Azt mondanunk sem kell, hogy ez milyen szörnyű lenne például minden magyar állampolgárnak, és egyben az Európai Unió végét is jelentené.

Az európai projekt valamikor abból a felismerésből jött létre, mely szerint az együttműködés és a nyitottság az egész kontinenst felvirágoztathatja, az integráció következtében pedig minden itt élőnek és ide érkezőnek szabadabb, békésebb és boldogabb élete lesz. Ez a felismerés ma is igaz, csak sajnos egyre kevesebb az olyan ember, aki meggyőzően el tudná mondani, hogy az integráció továbbra is a polgárok hétköznapjait foglalkoztató problémák megoldása lehet. Az integrációt jelen formájában csak egy egyszerű bürokratikus eszközként definiálják, a problémák felismerésénél pedig elvakítja őket néhány makrogazdasági rögeszme, amelyek kudarca az emberek bőrén csapódik le. Az európai elkötelezettségű politikusok zöme ma sem a társadalmi bajokat nem látják, sem az integrációt nem tudják valódi politikai és nem pusztán adminisztratív eszközként felmutatni.
Emiatt ma a nemzetállami bezárkózás hívei a hitelesebbek. Azok az emberek ígérnek hitelesebb megoldást az európai polgárok problémáira, akik bizonyították, hogy például Magyarországon csak rossz kormányzást, intézményesített korrupciót, nyomort és kilátástalanságot hagynak maguk után. És ez azért sokat elmond arról, mennyire is szükségünk van ma arra, hogy újra hihessünk az európai integrációban.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni az európai menekültpolitikáról, támogass minket!