Parázs vita alakult ki az amerikai baloldalon a „professzionális-menedzseri osztály” politikai hovatartozásáról. Lehetnek-e társak a baloldali populizmusban, vagy mindig a saját érdekeiket fogják követni? És mit jelent(het) ez a fogalom a magyar politikai palettán, miközben az értelmiségi munkák is elveszítik maradék függetlenségüket?
5300 gyereket kérdeztek meg arról, milyen Magyarországon felnőni.
Mihez is kezdhetünk ezzel a hagyománnyal? Mit sajátítunk el belőle, és mi az, amivel vitába szállunk? Mert a konszenzusaink legvégül mégiscsak csendbe fordulnak, a disszenzus viszont maga az alakuló élet. Érvek és zsizsegés.
Furcsa világ az, ahol az ilyen szavakat is el kell viselnünk, és a végén még csak le sem mond senki.
„A jelen – nem is annyira eltúlzott – rémálma ez a film? Ez biztos. A kiszolgáltatottság és perverz asszimiláció egy szintje után már csak egy dolog van hátra. Jön az erőszak.”
Van abban valami igazán abszurd, hogy az őszintén szuverenista, nacionalista magyar rezsim ugyanakkor hamisítatlan gyarmati adminisztrációként viselkedik.
A szlovén filozófus legújabb könyve elárulja, Marxnak „gyakran igaza volt, de sokkal inkább betű szerinti értelemben, mint arra maga is számított.”
1,2 millió szegény embernek immár szinte semmi lehetősége kitörni, a gyerekeik a legveszélyeztetettebbek.
A változáshoz az organikus értelmiségre van szükség, amelynek tagjai nem szakadnak el társadalmi osztályuktól és az élet különböző területein annak érdekeit képviseli.
Hogyan fér össze a piacgazdaság a baloldal programjával? Milyen szerepet szánnak a mérsékeltebb és radikálisabb baloldali irányzatok a piacnak a társadalmi igazságtalanság felszámolásában és az emancipált társadalom létrehozásában?
