Mert ki mondta, hogy lehetetlen? – az olasz „hosszú 68”, nyolcadik rész
1977 nem más, mint az emléke annak, ami az osztályharc következő epizódja lehet.
1977 nem más, mint az emléke annak, ami az osztályharc következő epizódja lehet.
Maga a tény, hogy az események az egyetemeken törtek ki, végeredményében majdhogynem a véletlen műve. Senki nem akart itt már az egyetemektől semmit – hacsak nem lerombolni azokat.
Az Autonomia feminista mozgalma gyökeresen különbözött a demokratikus feminizmustól: a „boszorkák” valódi forradalma volt a forradalomban.
Nem a diákok mentek a gyárakba, hogy osztályharcot tanuljanak a munkásoktól, hanem a munkások léptek ki a városokba, hogy részt vegyenek, immár a termelésen kívül az ellenállás milliónyi formájában.
Az Európai Bizottság azután javasolta az eljárás kezdeményezését, hogy az olasz kormány visszautasította az alapjövedelmet és egykulcsos adót is tartalmazó költségvetési tervezetének felülvizsgálását.
Az SOS Méditerranée és az Orvosok Határok Nélkül (MSF) által működtetett hajót most Olaszország szeretné elkoboztatni arra hivatkozva, hogy a hajó állítólag nem tartotta be a hulladékeltávolításra vonatkozó szabályokat.
A tüntetést baloldali, rasszizmusellenes és antifasiszta csoportok szervezték.
Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, egy új élet keresése: azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel, a „kommunizmus a mindennapokban”. Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.
Száz éve zajlott a lánchídi csata.
Az itt és Görögországban ragadtak vannak a tél beállta előtt a legelkeserítőbb helyzetben, sokan veszélyes úton innen már Olaszországba jutottak Horvátországon és Szlovénián keresztül.