Nem a diákok mentek a gyárakba, hogy osztályharcot tanuljanak a munkásoktól, hanem a munkások léptek ki a városokba, hogy részt vegyenek, immár a termelésen kívül az ellenállás milliónyi formájában.
Az Európai Bizottság azután javasolta az eljárás kezdeményezését, hogy az olasz kormány visszautasította az alapjövedelmet és egykulcsos adót is tartalmazó költségvetési tervezetének felülvizsgálását.
Az SOS Méditerranée és az Orvosok Határok Nélkül (MSF) által működtetett hajót most Olaszország szeretné elkoboztatni arra hivatkozva, hogy a hajó állítólag nem tartotta be a hulladékeltávolításra vonatkozó szabályokat.
A tüntetést baloldali, rasszizmusellenes és antifasiszta csoportok szervezték.
Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, egy új élet keresése: azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel, a „kommunizmus a mindennapokban”. Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.
Száz éve zajlott a lánchídi csata.
Az itt és Görögországban ragadtak vannak a tél beállta előtt a legelkeserítőbb helyzetben, sokan veszélyes úton innen már Olaszországba jutottak Horvátországon és Szlovénián keresztül.
Akármennyire is veszélyesnek tűnik, hagyni kell ezeket a politikusokat kormányozni, ugyanis csak így derülhet ki, hogy mennyire alkalmatlanok is egy ország vezetésére.
Az Öt Csillag minden elégedetlen választó pártjává válhatna, de nem rendelkezik stabil szavazóbázissal. Szemben a Ligával, ahol az elsődleges szervező erő nem az elégedetlenség, hanem a bevándorlás ellenzése és a konzervatív ideológia.
A hatvanas évek másról sem szóltak mint a tömegmunkások harcairól, akik szemben elődeikkel, a szakképzett, szervezett, büszke munkásöntudattal rendelkező munkásokkal, már távolról sem akarták a gyárakban leélni az életüket, hogy a korban használt nyelvvel éljünk: „a munkásöntudat átugrásával proletáröntudatra tettek szert”.