A különböző elnyomott identitások körüli fontoskodás egészen elképesztő mértéket öltött, emberek úgy gyűjtik a diszkriminációról szerzett tapasztalatokat, mint Leonyid Brezsnyev a Szovjetunió Hőse kitüntetéseket
Ha egy ipar nem működhet anélkül, hogy a benne lévő nők egy bizonyos százaléka tetemes érzelmi abúzusnak, testi sérülésnek és szexuális erőszaknak nézzen elébe: mennyire kell becsülnöd a gecidet ahhoz, hogy igazold magadnak a pornóipar létezését és fennmaradását?
Az elmúlt két hónapban 48 napon merészkedtem ki otthonról, ezalatt az idő alatt 18-szor zaklattak valamilyen formában az utcán vagy más nyilvános térben, ebből kétszer hozzám értek, megfogtak.
Egyfajta ajándék volt ez az interjú, ajándék volt a miniszterelnök teste és szelleme a női újságíróknak, akik szépen mutatnak így a miniszterelnök portfóliójában, mondván, lám csak, azért szóba áll ő ellenzéki lapok munkatársaival is. Megtisztelte magával ezeket az újságírókat és lapjaikat Orbán.
A főleg nőkből álló tömeg az ország #MeToo pillanata miatt dühödött fel.
Shamima Begum története engem a náci koncentrációs táborok mellett mulatozó SS-ekre és családjaikra, illetve az Eichmann-per kapcsán született, halhatatlan Hannah Arendt-szavakra emlékeztet: a gonosz banalitására.
Ahhoz, hogy a nők kollektíven képesek legyenek az őket ért rendszerszintű elnyomás ellen fellépni, mindenekelőtt arra van szükség, hogy ráébredjenek, az egyéni negatív tapasztalataikkal nincsenek egyedül.
Az ellenzéki pártok azonban ezt úgy tűnik nem értik, ezért a nők társadalmi hátrányai mellett és helyett inkább párttársaik érdemeit emlegetik nőnapi köszöntőjükben.
A tiltakozások célja, hogy a konkrét követelések mellett rámutassanak a nőket hátrányosan érintő rendszerszintű jelenségekre, azok strukturális okaira és politikai természetükre.
„A busz védi a nők jogait, de felhívja a figyelmet a radikális feministák szupremáciájára, amely megtöri az egyenlőséget” – állítják a szervezők.
