A nacionalista-populista jobboldal kortárs politikai sikerei elemi erővel mutatják azt, hogy véget kell vetni az önbecsapás korának, s a baloldalnak ki kell dolgoznia önálló demokráciaelméletét.
A tőke és a bérmunka problémás rendszere meggátol abban, hogy élvezzük munkánkat és annak gyümölcseit, illetve munkaadót és munkavállalót, szegényt és gazdagot esztelen, reszkető bábokká változtat, amelyeket ellenőrzésükön kívüli erők meneteltetnek egy értelmetlen létezésbe.
Magyarországon a baloldali populizmussal kapcsolatos vitákat tíz évvel ezelőtt kellett volna lefolytatni. Akkor elkerülhető lett volna, hogy a neoliberális globalizáció populista ellenpólusát kizárólag Orbán Viktor építse ki – saját ízlésére hangszerelve valamennyi témát, amit a baloldalnak kellett volna középpontba állítania.
A népi, népszerű, populáris, populista baloldal nem más, mint a baloldali elitizmus, a baloldali liberalizmus ellentettje. Arra a megdöbbentő ötletre épül, hogy a baloldal igazán elkezdhetne már a nép problémáival foglalkozni. Szervezni, mozgósítani az övéit, lesni a szavukat.
A baloldali populizmus támogatói úgy vélik, hogy egy ilyen egységbe fogott nép megalkotása nélkül a baloldali politika és érdekérvényesítés esélytelen. De vajon igazuk van?
Magyarországon is olyan civil-pártpolitikai együttélésre lenne szükség, amelyen belül a két oldal nem kioltja egymást, hanem erősíti.
A kérdés az, mennyire áldozható fel a saját igazságunk, mennyit kell feladni belőle azért, hogy létrehozzuk a közös igazságot?
Marad zuglói polgármester, nem ül be a parlamentbe.
A választás érzelmi hullámvasútján megjártam én is a reménykedés mennyét és a letargia poklát.
Ma egy teljesen új helyzet van, és holnaptól újra kell tanulnunk mindent, amit erről az országról, a magyar társadalomról, vagy éppen ezen belül saját magunkról gondoltunk.
