Mikor Friedrich Merz június 10-én megnyitotta a Nemzetközi Légi- és Űripari kiállítást (International Aerospace Exhibition – ILA) egy berlini reptéren, egy pillanatra összezavarodott: „a Eurofighter géppel, ami hamarosan el fog szállni felettünk, a kiállítás tere fölött, a Lufthansa”, kezdte, majd kijavította magát, „elnézést, a Luftwaffe, a Bundeswehr légiereje repül”. A tévesztés egy valódi fejlődési folyamatra világított rá. A Szövetségi Köztársaság új légiközlekedési stratégiája, melyet aznap fedtek fel, a „civil és katonai légiközlekedés kutatása közti együttműködést” kívánja erősíteni, azáltal, hogy a kettős felhasználású technológiákat és a méretgazdaságosságot helyezi a középpontba^[1].

Az ILA-t két nappal azután rendezték meg, hogy az Airbus és a Dassault között régóta húzódó vezetési és munkamegosztási viták miatt összeomlott a 100 milliárd eurós francia–német Future Combat Air System (FCAS) projekt. Így az ILA arra is lehetőség volt Berlin számára, hogy kimutassa változatlan elköteleződését a német ipar militarizálásának felgyorsítása iránt. A német fegyvergyártó Diehl Defence bejelentette, hogy tárgyalásokat folytat az ukrán Fire Pointtal hosszú hatótávolságú rakéták közös gyártásáról, emellett a kiállítás számos megegyezéshez is vezetett szövetségi és tartományi szereplők, az Airbus védelmi részlege, a Rheinmetall és az Israel Aerospace Industries között. Eközben a Mercedes-Benz partnerségi viszonyba lépett a müncheni Tytan Technologies startuppal, drónfejlesztés céljából. Ez egy újabb példa arra, hogy

Berlin terve, miszerint 2030-ra a katonai kiadásait 750 milliárd euróra növeli, arra ösztönzi a küszködő autóipari vállalatokat, hogy a védelmi ipar felé nyissanak.

Három évvel azután, hogy az akkori kancellár, Olaf Scholz meghirdette a Zeitenwende (történelmi fordulat) politikáját 2022 február végén, a Merz vezette új CDU/CSU-SPD „nagykoalíció” megállapodott egy 500 milliárd eurós infrastrukturális alap létrehozásáról, és a katonai költekezések nagy részét kivonta a német alkotmányban foglalt „adósságfék” hatálya alól.

Nyomás alatt az exportorientált növekedési modell

Ennek a katonai-ipari fordulatnak gazdasági okai is vannak, melyek megelőzik az ukrajnai háborút és az energiaárak ugrásszerű megemelkedését az Északi Áramlat csővezetékek 2022 szeptemberében történt felrobbantása után.

Az exportorientált modell, amely meghatározta mind a Német Szövetségi Köztársaságot, mind az egyesített Németországot 1990 után, nyomás alatt van a 2010-es évek euróválsága óta.

Történelmileg a gazdasági növekedés erősen támaszkodott a személyautók, szerszámgépek és ipari berendezések iránti külső keresletre; a hazai kereslet másodlagos volt. Az egymást követő kormányok bérleszorításra és aktív munkaerőpiaci eszközökre támaszkodtak, hogy megőrizzék az export versenyképességét a fokozódó globális verseny közepette.

A 2008-as világgazdasági válság után Németország profitált az eurózóna egyenlőtlenségeiből: a periférikus országok recessziói az eurót jelentősen gyengébbé tették, mint amilyen a német márka feltételezhetően lett volna, alacsonyan tartva ezzel a német exporttermékek árát. Az alacsony kamatlábak, melyeket a frankfurti Európai Központi Bank állapított meg, pedig lehetővé tették, hogy a németek olcsón vehessenek fel kölcsönt. Mindeközben Kínában a rohamos gazdasági növekedés nagy keresletet teremtett a német ipari termékekre. Mindezek a feltételek lehetővé tették, hogy Berlin a költségvetési konszolidációt tartós exportvezérelt növekedéssel ötvözze a következő évtizedben.

A 2010-es évekre azonban megmutatkoztak a modell gyengeségeinek jelei is. 2013-ban Németország beruházási rátája továbbra sem érte el az 1999-es szintet, annak ellenére, hogy a német gazdaság jól teljesített az euróövezet többi országához képest. A reálbérek és a háztartások fogyasztása terén is lemaradás volt tapasztalható Németország európai társaihoz képest. Eközben a Kína felől érkező kereslet lelassult, amint az ország elkezdte maga gyártani azokat a termékeket, melyeket addig Németországból importált.

2025-ben Németország Kínával szembeni külkereskedelmi mérlege tőkejavak tekintetében először fordult negatívra. Az év első felében a Kína felé irányuló teljes export 14%-kal csökkent az előző évhez képest. A csökkenés majdnem 36%-os volt az autók és autóalkatrészek és 11%-os gépek és gépalkatrészek tekintetében, miközben a Kínából érkező import folyamatosan nőtt.

A növekedés megállt

Németország gazdasága már hosszabb ideje stagnál. 2022 első negyedéve óta a növekedés megtorpant. Az energiaár-sokk következtében az energiaigényes ágazatok termelése több mint 15%-kal zuhant; viszonyításképp, a teljes ipari termelés 9,5%-kal csökkent. 2026 második negyedévében a fizetésképtelenné váló vállalatok száma 20 éves csúcsot ért el.

A most válaszul kialakuló katonai-indusztriális fordulat szakítást jelent a múlttal egy olyan ország számára, melynek kevés tapasztalata van a keresletoldali gazdaságpolitika alkalmazásában. Karl Schillernek, az SPD gazdasági miniszterének Globalsteuerungja^[2] az 1960-as években magába foglalt anticiklikus gazdaságpolitikai intézkedéseket is, de nem kérdőjelezte meg a szent ordoliberális elköteleződést a monetáris stabilitás iránt. Korlátozott beavatkozásokról volt szó, amelyeket a háború utáni gazdasági rend folytatásaként prezentáltak.

A gazdaságpolitika a Zeitenwende meghirdetése óta két szempontból különbözik az azt megelőző politikától. Először is, a gazdaságélénkítő intézkedéseknek önmagukban is jelentős geopolitikai következményeik vannak: a katonai kiadások növelése újradefiniálja Németország pozícióját a NATO-n belül, szorosabbra fűzi a német ipar kapcsolódását az atlanti biztonsági rendhez, és fokozza az Oroszországgal fennálló feszültségeket.

Másodszor, az állami kiadások közvetlenül ellensúlyozzák az export növekedésének meggyengülését. Az újrafegyverkezés, az infrastrukturális befektetések és a katonai-ipari stratégiai koordináció védőhálókat jelentenek a stagnáló gazdaság számára. A Bundesbank 2026 júniusában arra a következtetésre jutott, hogy az elkövetkező hónapokban „az expanzív fiskális politika lesz az egyetlen dolog, ami megakadályozza a GDP visszaesését”. Összehasonlításképp, Schiller idejében az export fellendülése húzta ki Nyugat-Németországot az 1966-67-es recesszióból.

Stratégiailag nézve,

az újrafegyverkezés Németországot az USA vezette atlanti tömb egyre szélesedő geopolitikai konfrontációiba vonja be, a Balti- és Fekete-tengertől a Földközi-tenger keleti részéig, valamint a Perzsa-Öböltől a Csendes-Óceánig.

Rostockban egy kibővített NATO tengerészeti főhadiszállás, a Commander Task Force Baltic – a Bundeswehr kifejezésével „a Zeitenwende jól látható kifejeződése” – több mint egy tucat NATO-tagországból fogad katonákat, nyilvánvalóan megszegve ezzel az 1990. szeptemberi „Kettő plusz Négy” szerződés tilalmát, ami az idegen katonai alakulatok állomásoztatására vonatkozik az új Bundeslandokban (tehát a korábbi Kelet-Németországban).

Máig Ukrajna fogadja a legtöbb német katonai segítséget, és közvetlenül kötődik az új fiskális-militáris rezsimhez: 2026 végéig már több mint 55 milliárd eurónyi támogatást folyósítottak, illetve különítettek el számukra. A kormány Bundestag kérdéseire adott válaszai arra engednek következtetni, hogy az Izrael felé irányuló fegyverexport meredeken megnőtt 2023-ban, és legalább 652 millió eurós csúcsot ért el 2023 októbere és 2026 márciusa között. Tel-Aviv Gáza elleni pusztító háborúja közben végig folytatódott az export, és nem állt le Izrael libanoni inváziója és az ez év februárjában történt Irán elleni amerikai-izraeli hadművelet közben sem. Németország ezen felül régóta ellátja az izraeli haditengerészetet Dolphin osztályú tengeralattjárókkal, melyeket a HDW és a ThyssenKrupp gyárt; ezek a tengeralattjárók Tel-Aviv nukleáris ellencsapás-képességének alkotóelemei.

Ellentmondásos kiút a bajból

Németország kísérlete, hogy az újrafegyverkezésre építve újraélessze a gazdasági növekedést, geopolitikai következményei miatt mélyen ellentmondásos.

A militarizációnak a stagnálást kellene ellensúlyoznia, de olyan háborúk folytatását, sőt eszkalálását előfeltételezi, melyek hatalmas károkat okoztak a német iparnak.

Még ha az állam többletkeresletet is teremt, a Moszkvával való szakítás, az amerikai cseppfolyósított földgáztól való függőség és a Hormuzi-szoros tartós lezárása aláássák a német gazdaságot azzal, hogy az energiárakat és egyéb termelési költségeket növelik. A katonai kiadások talán időlegesen lassítják a gazdasági visszaesést, de nem tudják újra létrehozni azokat a körülményeket, melyek a Német Szövetségi Köztársaság ipari sikereit fenntartották. Éppen ellenkezőleg, aláássák azokat.

A második nehézség a Bundeswehr roskatag állapotában rejlik. Merz azt akarja, hogy a „legerősebb hagyományos hadsereg legyen Európában”, de létszámhiánnyal, lassú beszerzésekkel, elöregedő hadfelszereléssel és korlátozott harckészültséggel küszködik. Az újrafegyverkezés tehát nem csak egyszerűen költekezés kérdése; Németország fegyveres erőinek teljes újrastrukturálását jelenti.

Ez már egy új önkéntes katonai szolgálati rendszer bevezetéséhez vezetett (néhány kötelező elemmel), ami nagyon népszerűtlen Németország fiataljai körében, sőt megteremtették a sorkötelezettség szükség szerinti visszaállításának jogi keretét is.

Ezek a prioritások összeütközésbe kerülhetnek a civil gazdaság igényeivel, még ha a kormány szándékosan el is mossa a határokat a kettő között.

Európára nézve a következmények nem kevésbé bizonytalanok. A második világháború vége óta Németország szomszédai részben azért fogadták el az ország gazdasági dominanciáját, mert katonai ereje mérsékelt maradt. Egy Németország, ami nyíltan katonai vezető szerepre tör Európában – még ha csak Washington képviselőjeként is, amikor az USA egyszer végül Kelet-Ázsia felé fordul –, veszélyezteti ezt a hallgatólagos megegyezést.

Végezetül az sem világos, hogy az új, védelmi iparra épülő gazdaság méretében és jelentőségében képes-e felváltani a régi ipari gazdaságot. Tud-e az egyelőre szerény védelmi technológiai szektor olyan foglalkoztatást és termelést biztosítani, mint amit hajdan az autóipar, vegyipar, szerszámgépgyártás és nehézipar?

Egy dolog biztosnak tűnik: az új német társadalmi rend keményebb, militarizáltabb és elnyomóbb lesz, mint a régi exportorientált köztársaság.