A Pride körüli politikai konfliktusok után sokan a jogfosztó intézkedések visszavonását tekintik a legfontosabb feladatnak. De elegendő-e a jogegyenlőség, és milyen társadalmi változásokra lenne még szükség? Mészáros Györggyel arról beszélgettünk, hogyan látja ma nyolc évvel ezelőtti kritikáját az LMBTQ-mozgalomról, és milyen baloldali emancipációs politika kínálhat többet puszta jogvédelemnél.

Mészáros György a Fordulat 24. számában megjelent tanulmányában az LMBTQ-mozgalmak olyan kritikáját fogalmazta meg, amely több ponton rokon Barna Emília, Csányi Gergely, Gagyi Ágnes és Gerőcs Tamás ugyanabban az évben az Replikában publikált, a magyarországi nőmozgalmakat elemző írásával. A kritikák szerint e mozgalmak domináns nyelve az emberi jogi és identitáspolitikai megközelítés, ami háttérbe szoríthatja azokat a gazdasági és társadalmi viszonyokat, amelyek az egyenlőtlenségeket újratermelik.  Mészáros amellett érvel, hogy az LMBTQ-identitásokat nem lehet a kapitalizmustól, a munka világától, a család társadalmi szerepétől vagy az osztályviszonyoktól függetlenül vizsgálni, és hogy a jogi egyenlőség önmagában nem feltétlenül jelent mélyebb társadalmi emancipációt.

A szerző a kelet-európai mozgalmak félperifériás helyzetére is felhívja a figyelmet: szerinte a hazai szervezetek gyakran szembeállítják a „progresszív Nyugatot” az „elmaradott Kelettel”, miközben kevés figyelem jut a régió sajátos gazdasági és társadalmi viszonyaira. Nyolc évvel a tanulmány megjelenése után ezen szervezetek egy része megszűnt, más részük lejáratókampányok, forráselvonások és az általuk képviselt emberek jogainak folyamatos korlátozása közepette kellett működjön. Arra voltunk kíváncsiak, hogy

ebben a helyzetben a jogvédelmi minimumokon túl milyen baloldali politikai és társadalmi követelések mutathatnak egy igazságosabb, emancipatorikusabb jövő felé

– és, hogy milyen baloldali mozgalmat érdemes építenünk.

Az elmúlt másfél évtizedben az LMBTQ-szervezetek rengeteg energiát fordítottak jogvédelemre, stratégiai perekre és érdekképviseletre. Mi az, amit a klasszikus jogvédő munka nem tud elérni, és milyen további szerveződésre, közösségépítésre vagy politikai munkára lenne szükség?

A cikkem után az Orbán-rendszer nagyobb sebességre kapcsolt a LMBTQ*-emberek diszkriminációja terén, ellenségképet gyártva ebből a csoportból. Ez a kontextus változást hozott az én hozzáállásomban is. Némileg átértékeltem a korábbi gondolataimat. Miközben továbbra is fontosnak tartom azt a tágabb, rendszerkritikus mozgalmi gondolkodást és cselekvést, ami mellett hitet tettem, az fogalmazódott meg bennem, hogy egy erősen szélsőjobboldali közegben a hagyományos jogvédelem, az identitáspolitika bevett eszközei, vagy a kifejezetten kulturális szinten, az elismerés oldaláról közelítő harcok igenis fontosak. Ezt túlságosan leértékeltem a cikkemben. A rendszerkritikus megközelítés nem zárhatja ki, hogy a jogvédelem területén dolgozzunk, és egy ilyen helyzetben, ami Magyarországon volt, ennek elsődlegessége is lehet.

Most az a kihívás, hogy a változó környezetben a mozgalom éljen azzal, hogy a társadalom nézetei megváltoztak (amit a legújabb közvélemény-kutatások is mutatnak), másrészt viszont

ne elégedjen meg az esetlegesen elért jogi eredményekkel, s legyen éber az identitás és mozgalom elüzletiesedésének csapdájára vonatkozóan.

Az LMBTQ* identitások továbbra is (és egyre jobban) ki vannak szolgáltatva a reprezentáció olyan formáinak, amelyek egyrészt fogyasztói életstílusként jelenítik meg azokat (a cégek ki is használják ezt a marketingen keresztül). Másrészt a rendszer strukturális problémáira vak önreprezentációs, „abszolút filmszínház”-szerű, karneváli performansszá válik az LMBTQ* identitás, amely elfedi a különbözőségeket, társadalmi feszültségeket (pl. a szegényebb és gazdagabb LMBTQ*-személyek között), és azokat a mélyebb rendszerproblémákat, amelyek az identitáson túl léteznek.

A Nyugathoz csatlakozás szerintem kifejezetten veszélyes, öngyarmatosító narratívája újra megerősödni látszik. Ezzel is az a probléma, hogy ideológiailag megerősíti a több erőforrással rendelkező régiók, országok pozícióját, egyfajta morális, természetes státuszt adva az elfogadásnak, anélkül, hogy észrevenné annak gazdasági-társadalmi feltételrendszereit. Hogy egy nagyon konkrét példát is mondjak: szerintem nem lenne jó például, ha a „nyugati” nagy cégek, amelyek simán kihátráltak a mozgalom mögül a legnehezebb időszakban, most szépen visszaszivárognának a Pride-menetre, és hirdetnék az elfogadást és nyitottságot.

Örülhetünk annak, hogy megszűnnek egyes eljárások, miközben számos módon sérülnek a szexuális és nemi kisebbségek jogai. Te mely területeket tartod ma a legsürgetőbbnek? A házassági egyenlőséget, a propagandatörvény eltörlését, a transznemű emberek jogi elismerésének visszaállítását, a HIV/AIDS-prevenció megerősítését, az átnevelő terápiák betiltását, a valódi gyermekvédelmet, egy átfogó feminista szexuális nevelés bevezetését, vagy éppen az EU által kifogásolt alapjogi hiányosságok rendezését?

A legsürgetőbbek a kifejezetten gyűlöletkeltő és diszkriminatív törvények eltörlését (mint a propagandatörvény, vagy a 33-as módosító) tartom. Aztán nehezen tudnék pontos lépéseket megadni, már csak azért is, mert szerintem ezek valójában nagyon erősen összefüggnek más társadalmi intézkedésekkel, s nem önmagukban állnak.

Például

nem elég az azonos nemű párok örökbefogadását lehetővé tenni, hanem rendszerkritikus szempontból egy sokkal átfogóbb gyermekvédelmi reformra van szükség,

amely alacsonyabb szintre szorítja az örökbeadható gyerekek számát a családok hatékony megsegítésével. Ilyen szempontból az LMBTQ*-emberek számára akár nem közvetlenül előnyös megoldások elfogadására is szükség lehet. Én ide sorolnám a béranyaság kérdésének akár még szigorúbb kezelését is.

Mindenesetre ellene lennék az elsősorban az identitásokból és jogvédelemből kiinduló törvénykezési gyakorlatnak, amelyre szerintem számos rossz példa van más országokban. Például a spanyol és német szabályozás, amely a jogi nemet tisztán önmeghatározás kérdésévé teszi (így elmossa a nemi alapú strukturális egyenlőtlenségek megragadhatóságát, a statisztikáktól a nőket védő intézkedésekig), a strasbourgi bíróság gyakorlata, amely a külföldi kereskedelmi béranyaságból született gyerekek szülői viszonyainak elismerésére kényszeríti az államokat, vagy a rossz névmáshasználat szankcionálása: New Yorkban bírsággal, Skóciában büntetőjogi eszközökkel (miközben az ottani gyűlölet-bűncselekményi törvényből a nem mint védett kategória kimaradt).

Ha abból indulunk ki, hogy ezek a kérdések nem csupán az LMBTQ-közösséget érintik, hanem a demokrácia, az egészségügy, az oktatás és a szociális jogok problémáihoz is kapcsolódnak, akkor hogyan lehet ezek köré szélesebb, társadalmi többséget megszólító mozgalmat építeni? Kik lehetnek ennek a természetes szövetségesei?

Divatos lett a részvételiségről beszélni, s ez most már kormányzati politikává vált, de nagyon éberen kell figyelnünk, hogy nem marad-e a részvételiség egy jól eladható termék vagy színház, amely mögött nincs valódi szándék az emberek véleményének és (fontos!) aktivitásának a becsatornázására.

De én ennél tovább mennék. Nem egyszerűen a demokrácia, az egészségügy, az oktatás és a szociális jogok szektorokhoz köthető problémáiról és ezek reformjáról van szó, hanem arról a kapitalista rendszerről, amelynek megdöntésénél nem adhatjuk alább, ha egy valóban élhető világot szeretnénk mindenkinek (köztük az LMBTQ*-embereknek is).

Hogy erre hogyan lehet többséget megszólító társadalmi mozgalmat építeni, az az igazi kérdés. Erre nincs válaszom, már sokan keresték rá a feleletet az elmúlt években… De azt gondolom, ez a baloldali mozgalom központi kérdése a közeli és távoli jövőben.