A NER média és propagandavállalkozója, Balásy Gyula hétfőn közölte a nyilvánossággal, hogy a magyar állam javára lemondott az összes rendezvényszervező, kommunikációs és médiacégében birtokolt tulajdonrészéről, valamint a saját vagyona egy részéről is. Számos példa mutatja, mi vár azokra az újonnan felálló rezsimekre, ha a régi rend tőkéseivel kiegyezik egy elit-kompromisszum jegyében. A Balásy-modell semmi jót nem ígér.

Az egyik oldalon José Yao Campos. A másikon Balásy Gyula. Ha nem tudnád, melyik melyik, nem lenne meglepő: micsoda barátságos tekintet!

Campos kínai bevándorló családból jött, Marcos diktátor gyógyszerészeként indult, és a hetvenes-nyolcvanas években egész gyógyszerbirodalmat épített a Fülöp-szigeteken: szakszervezetek nélküli, olcsó béres, állami megrendelésekre épített konstrukciót, ahol a profit egy része a Marcoshoz közeli kör zsebébe vándorolt. A rezsim olcsóbér-politikára, sztrájktilalomra, a baloldali ellenzék üldözésére épült. A Yao Campos-féle vagyon ennek a politikai konfigurációnak volt a haszonélvezője. Ismerős minta?

1986-ban, amikor Marcos rendszere összeomlott, Campos lett az első nagy felajánló. Még Cory Aquino új kormányának első száz napjában odaállt, hogy „önként” visszaadja az állami eszközökön szerzett vagyon egy részét, egy diszkréten kitárgyalt alku keretében, ami mentességet biztosított neki minden büntetőjogi felelősség alól. Megegyezett, megúszta, megtartotta a vállalkozásai zömét, kényelmesen élte le az életét. Egyszerű képlet: vagyon részben visszaadva, felelősség elkerülve, struktúra megmentve.

A többi Marcos-haver – a sörbirodalmat irányító Cojuangco, a Philippine Airlines-tulajdonos Lucio Tan – hasonló alkukat kötöttek a következő években. A logika egyszerű: a klientúra egy tagja megelőzi a rendszerváltást, gesztusszerűen visszaad valamit, cserébe nem kérdez senki tovább.

A Fülöp-szigeteken a felajánlás-alkuk hosszú távú következményei lassan, két lépésben rajzolódtak ki. Először 2016-ban, amikor a választók elnöknek választották Rodrigo Dutertét, a brutális utcai gyilkosságokat ígérő polgármestert. Sikerét részben a poszt-Marcos elitkompromisszumok harminc évig tartó csődje alapozta meg. A tömegek úgy érezték, az elit igazságtalanul gazdagodik, míg nekik csak a kiszolgáltatottság és a káosz jut. Egy generáció alatt teljesen kiábrándultak abból, hogy a demokrácia érdemben változtatna a strukturális egyenlőtlenségeken. Duterte ezeket a problémákat nem oldotta meg, csupán látványgyilkosságokkal sugalmazta, hogy „valaki végre tesz valamit”. A kör 2022-ben zárult be: Duterte lánya, Sara és Marcos fia, Bongbong közös listán nyertek elnök- és alelnökválasztást. A diktátor családja így harminchat évvel elűzése után visszatérhetett az elnöki palotába.

Kéztördelés és könnyek Budapesten

Balásy Gyula közvetlenül a magyar kormányváltás előtt áll oda könnybe lábadt szemmel a kormányváltó párt köreihez tartozó YouTube-csatorna kamerái elé, hogy bejelentse: „önként és ingyen” átadja az államnak a propagandagépezetét. Közjegyzői okirat, drámai hang, megható nyilatkozat. A számláit a megelőző hétfőn fagyasztották be, de ezt majd mindenki elfelejti. Profi kommunikáció, performatív könnyek, annak reményében, hogy a jogi felelősségmegállapítás elmarad.

De van itt egy fontos különbség a távol-keleti és a magyar modell közt.

Campos legalább gyógyszereket gyártott. A Yao Campos-birodalom hagyott maga után valamit: gyárakat, termékeket, munkahelyeket. A morális ítélet vele szemben éles, de a gazdasági hozzájárulás létezik.

Korea még egy lépéssel tovább jutott. Ott a kilencvenes évek óta szó szerint hagyománya van a „könnyes nyilvános bűnbánatnak”. A katonai diktatúra 88-ban könnyes tekintettel leköszönő elnöke egy buddhista kolostorba vonult egy időre. A Samsung-vezér Li kun Hi700 millió dollárt „ajánlott fel” jótékony közalapítványoknak, a Hyundai-vezér Csung Mong Ko 2006-ban járt el hasonlóan. Mind felfüggesztett ítéletért cserébe. Hasonló elit-alkuk, hasonló felelősség-elkerülés, hasonló struktúra-konzerválás.

De a Samsung legalább eljutott oda, hogy meghatározó szereplője a globális mobilpiacnak, a koreai csebolok pedig egy egész országot húztak fel a fejlett gazdaságok közé. Ilyen fejlesztőállam Magyarországon a NER alatt sehol sem volt. Balásy Gyula a magyar állam ellenségképgyártó gépezetét üzemeltette.

Sorosozást, brüsszelezést, áldokumentumfilmeket, plakátokat. Ennek egyetlen funkciója volt: az Orbán-rezsim hatalomban tartása. Nincs Samsung. Nincs gyógyszerbirodalom. Termelt érték: nulla. Hátrahagyott örökség: néhány Lamborghini, egy Ferrari, és egy mélyen megmérgezett közbeszéd, aminek a regenerálódása generációs munka lesz.

De hogy ne csak ázsiai történeket hozzak. Dél-Afrikában 1994-ben az ANC megegyezett a fehér nagytőkével: politikai hatalom a feketéknek, gazdasági struktúra változatlanul a fehér üzleti elittel legfelül, majd egy szűk fekete gazdasági elit kooptálása. Eredmény: az ANC 2024-ben elveszítette a parlamenti többségét, és Zuma populista pártja meg a Malema-féle etno-populizmus tört előre. Tunéziában 2011-ben elkobozták ben Ali diktátor szűkebb klánjának vagyonát, de a tágabb klientúrát nem érintették; 2017-ben már gazdasági amnesztiát fogadtak el, részben ezért is ábrándultak ki a változást követelő arab tavaszt megnyitó ország lakói a demokráciából. 2021-re Kaisz Száid elnök pedig könnyedén számolhatta fel a fiatal demokráciát.

Chilében Pinochet 1990-ben olyan alkotmányos zárakat hagyott hátra, amelyek harminc évig védték a régi gazdasági elitet, és 2019-ben aztán a santiagói metróban robbant a fiatalok dühe, azonban sajnos két alkotmányozási kísérlet is megbukott azóta. Uruguay látszólag a sikeres kivétel. A rendszer belső ellenzékéből származó új demokratikus vezetők szemet hunytak a katonai rezsim gazdasági elitjének bűnei felett, akik 20 év alatt a demokratikus piacgazdaság részéve váltak. A demokráciát végül a 2005 óta tartó baloldali kormányzás stabilizálta, Mujicával és a Frente Amplióval: jóléti expanzió, fokozatos politikai elszámoltatással kiegészítve. De ott sem nyúltak a katonai diktatúra alatt felépült banki és agrárexport-elithez, egyszerűen párhuzamosan építették ki a szociáldemokrácia intézményrendszerét.

Elszámoltatás nélkül sötét jövő vár ránk

Ha az autoriter kapitalizmus struktúráit átmentik, annak árát előbb-utóbb a demokrácia fizeti meg. Uruguayban legalább egy újraelosztási fordulat meg tudta támasztani alulról a kompromisszumok demokráciáját.

Dél-Afrika demokráciája még tartja magát, de meddig? Tunézia részben az elbaltázott elitpaktumok miatt elesett. A Fülöp-szigeteken a harminc év csendes ratifikáció előbb Dutertét, majd a Marcos-Duterte közös kormányzást szülte.

Ha elmaradnak az elszámoltatások, vajon mit szülne Balásy felajánlás-modellje, mondjuk 2040-re? Egy magyar Dutertét, aki közben már a saját látványgyilkosságait kommunikálja? Egy Tiborcz-unokát, aki a TikTokon felnőtt nemzedéknek revízióval ad „Orbán-aranykort”, mint Marcos fia?

Még egy figyelmeztető jel, hogy a kormányváltás az első örömteli lépés. A fenntartható demokratizáció pedig hosszú küzdelem, tele csapdákkal.