Hogy vezet egy szegénységben élő roma kislány útja az egyetemre, Miskolc kertvárosába, majd a borsodi mélyszegénységbe? Hogyan zárja be a világot a szegénység a gyerekek előtt? Mit tehet egy védőnő a rasszista szülészeti ellátás vagy épp a kiskorú terhességek sokasága ellen? Czeteová Alexandra védőnővel, a 2025-ös év hétköznapi roma hőse díj (Aranypánt-díj) egyik jelöltjével beszélgettünk.

Alexandra egy halmozottan hátrányos helyzetű borsodi faluban dolgozik védőnőként, elsősorban szegény roma nők és gyerekek helyzetének javításáért. Maga is szegénységben nőtt fel, egy nagyon kicsi, kb. 100 fős szlovák falucskában, ahol csak az ő családja volt roma. „Körülöttem mindenki nagy házban, jó körülmények között élt, de a boldog gyerekkorom az megvolt, és amire gyerekként szükségem volt, azt a szüleim mindig megadták.”

A diplomáig vezető úton egy máig nagyon éles gyerekkori emlékkép motiválta igazán: az iskolában a szegény gyerekeknek az osztály előtt osztották ki az ingyenes tanszercsomagot.

„Nagyon rossz érzés volt, hogy ki kellett állni a többiek elé, mint valami kiállítási tárgy, hogy nézzétek: ők azok, akiknek nincs. Innentől más lett a kapcsolat az osztálytársakkal is, lenézőbbek voltak.”

Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy nem szeretné, ha az ő gyerekének is át kellene élnie ezt.

Védőnői diplomát szerzett alap-, majd mesterfokon is Miskolcon. Egyetemi évei alatt még a tanárai részéről is tapasztalt diszkriminációt: az volt a benyomása, a vizsgákon és diplomázáskor is duplán kellett teljesítenie. Miskolc jómódú, kertvárosi részében volt kezdő védőnő, de itt nem érezte jól magát, mivel a családok sokszor bizalmatlanul fogadták. „Voltak, akik nagyon nehezen engedtek be a házba, amikor megláttak. Telefonon még minden rendben volt, de amikor megláttak, a bőrszínem nem tetszett nekik, zárkózottabbak lettek. Próbáltam úgy csinálni, mintha ezt nem érzékelném, de egy évig bírtam, utána átkérettem magam egy közeli faluba, ahol 80 százalékban romák éltek, ott már teljesen jó volt minden.”

Most egy kizárólag romák lakta faluba jár Magyarországra dolgozni szlovákiai otthonából. Úgy érzi, itt jobban elfogadják. Negatív élményei ellenére ugyanakkor bizalommal áll a többségi társadalomhoz, és egyik fő missziója, hogy a roma gyerekek se féljenek átlépni a faluhatáron. Persze ez a félelem sok mindenből tevődik össze generációk óta.

Alexandra történetei különösen elgondolkodtatók azoknak a kisbabáknak az ügye kapcsán, akiket – jelentős részben szüleik szegénysége, lakhatási problémái miatt – nem engednek haza születésük után, és életük első, fejlődésük szempontjából rendkívül meghatározó hónapjait kórházi osztályokon töltik, elhanyagolva. Nekik a családjukban lenne a helyük. Akikről pedig lemondtak, vagy a szülői alkalmatlanság miatt nem adnak haza, nevelőszülőhöz kellene kerülniük, erre azonban nincs kapacitás.

A szegénység törvény szerint alapvetően nem lehet egy gyermek kiemelésének oka, az ellentmondásos helyzetet az eredményezi mégis, hogy egy baba egészséges fejlődéséhez szükség van olyan dolgokra, körülményekre is, amelyeket egy szerető, ám szegény család nem biztos, hogy megengedhet magának.

„Akkor emelünk ki gyermeket a családból, vagy nem engedünk haza újszülöttet, amikor komolyan olyan helyzet van otthon vagy a szülők viselkedésében, ami veszélyezteti a gyermek testi, lelki, szociális fejlődését. Természetesen ezek a döntések sem egyik napról a másikra születnek. Megelőzik komoly erőfeszítések annak érdekében, hogy ez a lépés ne történjen meg. Van, amikor sikerrel, de sajnos legtöbbször nem. Én olyan védőnő vagyok, aki sok mindent elnéz. Ha megvan otthon a tisztaság, a szülői szeretet és felelősség, nincsenek borzasztó higiéniás körülmények, van tető a fejük felett, akkor hazaengedünk babát. Egyedül az ápolási szerekhez szoktam ragaszkodni, hogy azért legyen mivel megfürdetni, legyen megvéve mondjuk a D-vitamin, a K-vitamin, ami fontos, amit egy zárójelentésen is leír a kórház, hogy kell pelenka, ruha, popsitörlő, popsikrém. Ha nem engedünk haza egy újszülöttet, annak nagyon nyomós oka van. Hogyha mindenbe belekötnék, akkor az én körzetemben nagyon kevés gyerek lenne most otthon.”

De még így is előfordul, hogy közölnie kell: nem tudják hazaengedni a babát, mert nem adottak az alapvető feltételek. Ilyenkor van, akinek nagyon nagy nehézségek árán, de sikerül javítania az otthoni körülményeken, viszont akadnak olyan esetek is, amikor Alexandrát okolják, vele veszekednek. „Ez mondhatjuk, hogy végső elkeseredés, és nekik csak a támadás van úgymond, amit használhatnak.”

Ahhoz, hogy legyenek eszközeik a hiányosságok kiküszöböléséhez, a rendszer nem nyújt segítő kezet, enélkül azonban sokan nemcsak a pénznek, de alapvető készségeknek sincsenek birtokában, melyek segítenének elkerülni a gyerekek elhanyagolását. Ezeknek a szülőknek az edukálásához sokkal intenzívebb szociális munkára lenne szükség, mint amire jelenleg kapacitás mutatkozik. Vannak helyzetek, amelyekben a szakemberek csupán a kisebbik rosszat tudják választani.

„Hogyha például nem engedünk haza egy újszülöttet, megpróbáljuk úgy intézni, hogy ide kerüljön a faluba, mondjuk a nagymama nevelje. És akkor az anyuka napi kapcsolatban tud maradni a babával. Ez a jobbik eset.”

Alexandra hangsúlyozza: a problémák gyökerét a mélyszegénységben, nem a roma származásban látja.

„Reggel, miután beértem, általában elkezdem az előző napi papírmunkát csinálni. Nagy probléma, hogy ez teszi ki a legtöbb időt, és egyre kevesebb jut most már a családlátogatásra, tehát a munka lényegére. Közben 20-30-an biztos, hogy megkeresnek mindenféle problémával, akkor tolom félre a papírmunkát, segítek. Sokszor hozzám jönnek először, nem az orvoshoz, mert nálunk az orvos rövid ideig elérhető.”

Munkája során Alexandra végez nővédelmi tanácsadást is, ami lelkileg is megterhelő: sokszor fordulnak hozzá azzal, hogy „apuka megverte anyukát, most mit csináljon, hova menjen. A nők bármikor, bármilyen problémával felkereshetnek. Gyakran bántalmazó kapcsolatban élnek, ilyenkor segítek nekik például anyaotthonba jutni. Volt esetem, amikor várandós nőt bántalmazott a párja, és titokban menekítettem ki.” De többször másnapra visszavonják a segítségkérést, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Nem véletlenül: egy sokszorosan kiszolgáltatott helyzetű anya számára egzisztencia nélkül a semmibe ugrani vagy átmenetileg anyaotthonba menekülni (később jó eséllyel fedél és segítség nélkül maradni) könnyen ijesztőbb lehet még annál is, mint hogy egy bántalmazó kapcsolatban maradjon.

Alexandra az egy szem védőnő az ezer fős településen – és ő az iskolai védőnő is, így rengeteg gyerekért felelőst. Nagyjából évi 25 terhességet, majd gyermekégyas időszakot követ végig. A baba egyéves koráig alapvetően havonta kell látogatni egy családot, de mivel itt többségében veszélyeztetett családokról van szó, ez itt inkább havi két-három alkalom. Délutánjait Alexandra családlátogatással tölti: van, ahol sok a konfliktus, van, ahol évek alatt nagyon szép fejlődést ért el.

Az intézményi rasszizmus nagyon erős a kórházakban a roma nőkkel szemben, ami generációról generációra fenntartja az érintettek félelmét és szégyenérzetét. Emiatt sok az elhanyagolt terhesség, és az sem segít, hogy hosszú és költséges buszutat kell megtenni a vizsgálatokért, vagy később azért, hogy például egy koraszülött baba fejlődését ellenőrizni tudják. Alexandra ezért olyan feladatokat is ellát, melyek nem tartoznak a munkaköri leírásába.

„Szülés után sírva mesélik nekem, hogyan bántak velük a kórházban. Simán beszélgetnek a szülő nő fölött csúnyán. Volt rá példa, hogy betelefonáltam, és megvédtem őket. Szerintem vezessük le azt a szülést, és kész. Nem kell a komment.”

A roma nőkkel gyakran a nőgyógyászati vizsgálatokon is durván bánnak. „Én is félnék az ő helyükben így elmenni.” Ezért olyan nőgyógyászhoz küldi a nőket, akiről tudja, hogy nem bántja őket. Ez különösen fontos, amikor kiskorú várandósok esetében, akik szintén sok bántást kapnak az egészségügyben.

A faluban ugyanis nagyon magas a kiskorú terhességek aránya, ezek visszaszorítására iskolai védőnőként külön erőfeszítéseket tesz. Alexandra szeretné a roma lányok előtt is kinyitni a világot, továbbtanulásra ösztönözni őket. De nem egyszerű ez a küzdelem sem, ha csak nagyon kevés alkalom van az általános iskola felsőbb évfolyamaiban szexuális felvilágosítást tartani, és tudatos családtervezésről beszélgetni a gyerekekkel – holott szerinte erre folyamatosan, és nem csak alkalomszerűen szükség lenne.

Alexandra úgy látja, a szexuális nevelés hiánya mellett az is közrejátszhat a lányok korai gyerekvállalásában, hogy sokan már 10-11 évesen vigyáznak a kisebb testvéreikre, akár csecsemőkre is, így a szülői szerepek és felelősségek túl hamar nyomják a vállukat. Tininek lenni egyébként sincs hol és miből.

Perspektívák nélkül a gyerekek abba is korán belenyugodnak, hogy a faluban maradnak és közmunkások lesznek, hiszen ott szinte mindenki ebből él (túl), nem igazán akad más, legfeljebb idénymunka. „Amikor pályaválasztásról esik szó, van, aki a szemembe nevet, és megmondja: jövök közmunkára, felvesz a polgármester.”

A faluban nagy a szegénység, a környéken nincs sok buszjárat, sokszor a gyerekek ezért esnek ki idejekorán, általános iskola után a közoktatásból. Van, akinek hajnali 4-kor kell kelnie, hogy beérjen iskolába, aztán ott még órákat vár, majd haza is későn ér a buszjáratok ritkasága miatt.

„Nagyon sok a hiányzás, ennek is megint csak szociális okai vannak általában, főleg télen, amikor ugye nincsen cipő.” A helyi iskola gyenge, Alexandra szerint leginkább azért, mert nincs tanár, a gimnáziumi felvételinél pedig automatikusan kiszórják azokat, akik innen jelentkeznek – rengeteg tehetség veszik így el.

Az SNI-s gyerekek pedig nemhogy fejlesztésre, de általában a diagnózisig sem jutnak el: „foglalkoznak velük itt is külön, amennyire tudnak, de bárhova vinni kell a gyereket, az egy órára van busszal.” A legközelebbi nagyváros 60 kilométer, ráadásul busz alig jár, és túl drága is az ittenieknek, annak ellenére, hogy a többség képes az utolsó pénzét is arra költeni, hogy a gyereke eljusson például orvosi vizsgálatra. A legtöbben egyébként szinte soha nem hagyják el a falut: Alexandra tapasztalata szerint a szegénység óriási szégyenérzettel és félelemmel párosul; sokan teljesen bezárkóznak, nem mernek kimozdulni.

Magával a rendszerrel szemben azonban korlátosak az eszközök egy szem védőnőként: Alexandra azért küzd, hogy minél több gyerek céltudatosan haladjon a továbbtanulás útján, de ehhez nekik is aránytalanul sok erőfeszítést kell tenniük, rendszerszintű megoldás nincs.

Nagy vágya, hogy szegénységben élő roma gyerekeket generációkon keresztül mentorálhasson – erre néhány faluval arrébb már van bejáratott program, melynek résztvevőjeként úgy látja, ég és föld a különbség a két település gyerekeinek hozzáállása, motiváltsága, jövőről alkotott képe és sikeressége közt.

Persze ez sem csodaszer: busz, orvos, érdemi szociális segítség ettől még nem lesz, de a félelemből, az apátiából nagyon is segít kihúzni a gyerekeket, és nagyobb eséllyel át tudja lendíteni őket a rendszer adta nehézségeken. Mivel továbbtanulással, pályaválasztással kapcsolatban is túl ritkán van lehetősége az iskolában foglalkozást tartani, szembetűnő, mennyit jelent, ha a gyerekek folyamatosan foglalkozhatnak saját jövőjükkel.

Alexandra részt vesz az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem éppen zajló roma emlékezetkutatásában is, melynek keretein belül 14-15 éves gyerekek kapcsolódnak egyetemistákhoz, és együtt mennek interjúzni, kutatni, bevonódnak az egyetemi életbe, ami szerinte képes szárnyakat adni rengeteg gyereknek, akik enélkül elvesznének. Azért jelent számára sokat ez a kutatás, mert látja, milyen lelkesek az egyetemistákkal együtt dolgozó gyerekek, ahogy kitágul a világképük.

„Lássák, hogy mi is magyarok vagyunk, nem csak cigányok, nem mindegyik magyar harap, és hogy ők is mehetnek egyetemre.”