Ennek a szövegnek az aktualitását az évszak adja, amiben írom. Nem a naptár szerinti tél, hanem az a szokatlan és szinte hihetetlen kegyelmi állapot, hogy 2026 legelején itt valóban tél van. Ami létjogosultságot ad olyan ritkán használt tárgyaknak, mint a (tényleg vízálló) hótaposó, a szánkó, a befagyott lakatot kiolvasztó jégoldó spray. Évtizedek óta nem tapasztalt szerencsében van részünk, amit az alkalomhoz illő kötettel ünnepelhetünk. Másrészt aktuális a kötet alcíme is – válságos időket élünk. Így az olvasást kísérheti az elmélyült gondolkodást a jelen kihívásairól.

Katherine May Út a télbe. A pihenés és visszavonulás ereje válságos időkben, (Partvonal, 2021, fordította: László Zsófia) című kötete (eredeti címe Wintering: The Power of Rest and Retreat in Difficult Times) különös nonfiction-olvasmány, igazi csemege azoknak, akik szeretnek olvasás közben érdekes funfactekkel gazdagodni (mint például, hogy a finnek régen szaunákban szültek), vagy megtudni, milyen a Stonehenge a téli napforduló idején^[1] (zsúfolt). De a valódi értéke túlmutat a jól megírt ismeretterjesztő irodalmon.

May – ez egyébként az Egyesült Királyságban bestsellerré vált – második kötetében arra vállalkozik, hogy megmutassa a téli elvonulásban rejlő lehetőséget arra, hogy figyelmet fordítsunk mentális egészségünkre. Bár a könyvben a slow life^[2] [lelassulás] mozgalomhoz kapcsolható gyakorlatok is megjelennek (naplózás, természetben töltött idő, olvasás), több egy átlagos önsegítő könyvnél. Sok mindent tehetünk azért, hogy túléljük a személyes telünket, akár betegség vagy magánéleti válságból eredő nehezebb életszakasz vezetett hozzá. A természetben a tél a csendesedés, az elmélyült változások ideje, amelyből komoly munkával, de újult erővel, megtisztulva jöhetünk ki. A személyes tél fogalma erre az egyéni, de közösségben is megélhető, visszavonulásra ösztönző, belső munkával töltött időre utal.

A szerző neurodivergens felnőttként abból indul ki, milyen nehéz a túlteljesítés kényszeréből kilépni a mindennapokban.

A gyerekként megtanult minta, hogyan szabályozzuk az érzelmeinket, hogy ne okozzunk gondot, felnőtt korunkra szélsőségesen megterhelővé válhat.

Konszolidálni önmagunkat és elnyomni a szükségleteinket, a megfelelést a saját jóllétünk elé helyezni – ez mind hozzájárul az érzelmi kimerüléshez. A szenzorosan túlingerelt, feladatokkal és programokkal túlvállalt hétköznapokban – és ünnepek alatt – nem egyértelmű, hogy a pihenésnek helye van. Azt is meg kell tanulni, hogyan lehet teret teremteni az érzelmek megélésének.

Érthető módon azonban a felfokozott állapotban a megtorpanás általában nem egyéni döntés eredménye. Akkor állunk meg, ha rákényszerít az élet. Ha nincs időd az egészségre, lesz időd a betegségre, tartja a mondás. May esetében családi nehézségek (férje hirtelen jött vakbélgyulladása), saját egészségügyi gondjai, és a kiégés erősödő tünetei vezettek a válságállapothoz.

„Miután éveken át magas fordulatszámon pörögtem, a stressz-szintem elérte a csúcspontját. Fizikailag képtelennek éreztem magam arra, hogy munkába menjek: mintha egy rugalmas szalag visszarántana a ház belsejébe, valahányszor tömegközlekedésre adnám a fejem. A puszta szeszélynél többről van szó; a testem mond egyértelmű nemet.(…) Azt hiszem, olyan hosszú időn át engedtem a stresszt korlátlanul elhatalmasodni magamon, hogy már-már felfalni készült; alighanem korábban kellett volna segítséget kérnem. Ugyanakkor a stressz szégyenletes dolog: annak a beismerésre, hogy képtelen vagyok megbirkózni bizonyos helyzetekkel.”(28–29. o.)

A telelés May narrációjában szimbolikus elvonulássá válik, a gyógyulás, a felépülés, a testi és szellemi megpihenés időszakává, amelyet nem kerülhetünk el azzal, hogy tagadjuk a saját szükségleteinket.

„Jóllehet soha nem választjuk a telelést, a mikéntjét viszont igenis meg tudjuk választani”.(23. o.)

Ma, amikor a magyar társadalom mentális egészségi állapota felmérhetetlen mélységbe zuhan^[3], a gyerekek és a felnőttek egyaránt szoronganak és kétségbeesetten kapkodnak a meditációs appok és az önsegítő füzetek után, szükség van erre az üzenetre. Hatalmas piaca van az önfejlesztő tartalmaknak, amelyek megtanítják, hol rontod el az életedet, és hogyan lehetnél hatékonyabb. Az Út a télbe egyik legfontosabb állítása, hogy az egyén összes társadalmi szerepében érvényes szükséglete a megállás, a pihenés, a hátralépés, dolgozó emberként, alkotóként, szülőként egyaránt. Nem kell megvárnunk, hogy egy krízis kizökkentsen a kerékvágásból, érvényes igényünk lehet a lelassulás. Nem csak ünnepekkor vagy hidegben.

A telelés létjogosultsága az életciklusok közötti váltásban is előtérbe kerül. Mindannyiunk életében eljönnek életszakaszok, amelyeket egy személy vagy munkahely, társadalmi státusz elvesztése határoz meg. A gyász, bár nem szükségszerűen, de gyakran kapcsolódik össze az elvonulással, a magunkba zárkózással. A mentális egészség szempontjából a kényszeres túlteljesítésből eredő kiégés is lehet ilyen állapot, amelyből akár évekig tart a kilábalás. „Ugyan mit tehetnél, amikor már amúgy is mindent megteszel. Az a gond ezzel a »mindennel«, hogy végeredményben rettentően hasonlít a semmire: a ködbe burkolózó lázas tevékenység végtelen folyama, amiről leántódik az értelem.”(30. o.)

May viszont arra figyelmeztet, hogy a visszavonulás, a lelassulás nem kell feltétlenül elszigeteltséget jelentsen. A kötetben kifejti, milyen mélyen érintette a jeges tengeri merülés, amit először a barátnőjével élt át, aztán szép lassan szokásává vált ez a téli gyakorlat.

„Amikor már a parton álltunk törülközőbe burkolózva, kezünkben forró teával, valami különös történt. A vízre visszapillantva késztetést éreztem arra, hogy ismét megtegyem; hogy megint belemenjek, és újra átéljem az intenzív hidegnek ezeket a krisztálytiszta perceit.”(208. o.)

A telelés lényegi eleme az újrakapcsolódás, a valóban értékes kapcsolatok megtartása – és az ártalmas viszonyok leépítése. Az apró gesztusok, rituálék és kis léptékű ünnepek  megélése kis közösségben hozzájárulhat a lelki stabilitásunk újbóli megtalálásához. Legyen az máglyagyújtás a téli napforduló estéjén vagy megmártózás a jéghideg tengerben – ezek a szerző egyéni megküzdési módszerei, amelyeket adaptálhatunk a helyi viszonyainkra.

„Átfordítottuk az esztendőt. Mindenhogyan bekövetkezett volna, ha észervesszük, ha nem, de mert most megtörtént, egy röpke pillanatra olyan benyomásunk támad, hogy kézbe vehetjük az irányítást – nem az évszakokét, hanem a rájuk adott reakciónkét.”(147. o.)

May hangsúlyozza, hogy a telelés során felszínre kerülő elakadások, a munka és a lelki egészség egyensúlyának elérése nem a jövőbeli hatékonyságot és a termelékenységet célozza. Megpihenni önmagunkért érdemes, nem azért, hogy jobban dolgozzunk utána. Egyfajta lázadásként is értelmezhető válasz a pihenés, ha a ránk telepedő teljeseítménykénszer szorításából tudatosan akarunk szabadulni.

May arra is rámutat, hogy anyaként és alkotó emberként mennyire nehéz volt számára megküzdeni a saját egyéni idejéért, hogyan érintette, hogy a fia annyi figyelmet igényelt, amelyhez kevésnek bizonyultak az erőforrásai. A gondoskodói szerep mentális terhe és a szülői kiégés mellett a munkahelyi helytállás is extrém terhelést jelent a mindennapi életben.

Gondolhatunk a téli szünetben dolgozó anyák hétköznapi kihívásaira, hogy összehangolják a munkanapot az otthon unatkozó gyerekek ellátásának kísérletével. Vagy a kiégés miatt kényszerű betegállományban tipródó, de az alkotó munkához visszatérni képtelen író válságára. A szerző arra is utal, hogy e konkrét könyv megírásának szerepe volt abban, hogy rájöjjön a mélyre merülés jelentőségére. Ahogy az izlandi forró gyógyvizbe lemerült, világossá vált a tél jelentősége. A társaságban megélt közösségi merülés utat nyit a telelés élmények megosztásására, „Itt (…) bizonyítékát találom a telelésnek, amelyet olyan szabadon oszthatnak meg, mintha értékes ajándék volna. Ezt tanulja meg ez ember télen: van múlt jelen és jövendő. Az utóhatás után is lesz majd egy időszak.”( 51. o.) May a kiégés mélypontján kételkedett abban, hogy képes lesz megírni mindazt, amire az útja során jutott, de a telelés mégis átsegítette a nehéz életszakaszon.

A könyv hangsúlyos megállapítása, hogy nem választhatjuk meg, legyenek-e telek (átvitt értelemben sötét időszakok) az életünkben, de a módjára van hatásunk. A telelés kimeríti a testet és a lelket, mégis elkerülhetetlen része a lábadozásnak és az újjáépülésnek, akár külső, akár belső kényszerből történik.

Az út a télbe súlyos tanulságai mellett bepillantást enged különböző kultúrák telelési rituáléiba is, az izlandi hideg sokszínűsége és a kelta napforduló ünnepe mellett a méhek áttelelési szokásait is megismerhetjük. E kitekintések szervesen kapcsolódnak a köteten végigvonuló gondolati struktúrába, túlmutatnak a színes illusztráció szerepén. Elsősorban a nők különböző társadalmakon belüli megküzdési módjait látjuk, ahogy a szaunában szülésen és a jeges tengeri merülés felszabadító erején keresztül megerősítik önmagukat és a közösségeikben betöltött szerepüket. Ezekkel a gesztusokkal  érvényesítik a saját szükségleteiket, tudatosítják, hogy joguk van a szabadidőhöz, a saját térhez vagy a jellemformáló magányhoz.

A tél a nők számára különösen kihívásokkal teli időszak. A láthatlan munka megnövekedett terhelése, a bezártság, az elszigetelődés az ünnepek körüli időszakban tovább rontja a családon belüli erőszaknak kitett nők helyzetét is. May párhuzamot von a különböző kultúrákban és közösségekben eltérő módokon boldoguló nők között. Bár meglepő, hogy hasonlóság fedezhető fel az egymástól földrajzilag és kulturálisan távoli nőszerepek között, mégis összekapcsolódnak a nemzedékek alatt kiérlelt és bevált, kontemplatív, közösségi gyakorlatokkal. Másrészt a bezártság, a családon vagy kis közösségeken belül megélt elnyomás és bántalmazás lehetősége is összeköti a May által megfigyelt nőket.

A nők bezárkózásra, elszigetelődésre hajlamos megélései a télben elvezetnek a kötet egyik lényeges megállapításához. May Sylvia Plath Wintering (Telelés) című versében találja meg a kötet egyik kulcsmondatát: ‘Winter is for women’ (A nőké a tél). A megfigyelése szerint a vers szövege az otthon melegét a kandalló párkányon száradó zoknik mellett kézimunkával kitöltő anya szerepére rezonál. Fontos azonban kiemelni, hogy Plath nem pusztán lehangolt volt télen: bántalmazó kapcsolatban élt, és annyira súlyos állapotba került, hogy nem érte meg saját sötét időszakának végét.

A tél köztudottan a leginkább lehangoló évszak, bár tudományosan bizonyított, hogy „az év legszomorúbb napjának” kikiáltott januári Blue Monday nem rosszabb, mint bármelyik másik nap. Mindemellett fontos ennek kapcsán is beszélni a depresszióról, hiszen a bezárkózás, a kevesebb közösségi interakció negatívan befolyásolhatja az állapotot. May hangsúlyozza, hogy a téli ünnepek a mentális betegséggel élők számára különösen nehéz időszakot jelentenek. Mindez  nálunk, a társadalmi szintű rosszkedv országában súlyos következményekkel jár.

A telelés arra is lehetőséget ad, hogy tudatosítsuk, melyek az igazán fontos kapcsolódásaink. A gyógyító magány értékelése mellett a szöveg kapcsolódik a közösségi jelenléthez is, arra biztat, hogy elfogadóan forduljunk ahhoz, ha barátaink, rokonaink zárkózottabb időszakot élnek át. A generációs hagyományok, a családban fennmaradt megtartó jó szokások felkutatására is hív a telelés. Rájöhetünk, hogy a nagymamánk miért járt heti háromszor könyvtárba, vagy miért sütött hétvégente süteményt az unokáknak – vagy akár a szomszédoknak. Ebből a szempontból az öngodoskodás mellett a közösség felelősségét is felveti.

Ezek az apró gesztusok, a DIY-kultúrában ismét előtérbe kerülő kézimunka és az újrahasznosítás értékelése, az újrafelfedezett otthoni tevékenységek, mint a kovásznevelés vagy a kenyérsütés is az öngondoskodást erősítik. A telelés tehát nem (csak) az Insta-sztoriba kívánkozó, akciós meleg gyapjúzokniba burkolózó, kakaóillatú tévénézés. Bár elkeserítő, hogy a fogyasztói társadalom mindent megtesz, hogy újabb és újabb nyugalmat és megelégedést ígérő termékek vásárlására vegyen rá minket, nem muszáj engednünk a nyomásnak. A teleléssel önreflexív, tudatos lassulás is elérhető.

A telelés annak elfogadása, hogy elkerülhetetlenül jönnek majd fájdalmas időszakok; de felkészülhetünk a fogadásukra. Azt is jelenti, hogy nem tagadjuk meg magunktól, ha arra van szükségünk, hogy megpihenjünk – még akkor is, ha egy külső probléma tudott csak megtorpanásra késztetni. Telelés az is, hogy nem kell állandóan kényszeresen hatékonynak és tevékenynek lennünk. A telelés út önmagunk felé, néha fázósan, nehezen, de ha elfogadással közelítünk hozzá, megerősödve várhatjuk a tavaszt.