Krasznahorkai László Magyarország történetének második Nobel-díjas írója lett. Azóta számtalan cikk, esemény, műsor foglalkozott a szerző műveivel, hatásával e fejlemény fénytörésében. A dologból jelen sorok szerzője se maradt ki: több cikk is született felkéréseim és munkám következtében e felületen, ünneplendő Krasznahorkaiban – Bagi Zsolt megfogalmazását követve – az állva maradás, az ellenállás melankóliájának szerzőjét. Mindez alapvetően persze örvendetes, egyetértek Selyem Zsuzsával, Krasznahorkai egy író, a szó teljes értelmében, azaz műveit olvasni „nehéz, időigényes és élvezetes, de éppen annyira nehéz, időigényes és élvezetes, mint jelen lenni saját életünkben”. Következésképp ezeknek a könyveknek van akkora teherbírása, hogy elbírják a megnövekedett figyelmet.

Mégis van valami visszás, a díj külsődlegességből fakadó kellemetlenség a helyzetben. E feszültség – számomra – december 10-én, a díj átadásának napján tetőzött. A díjátadót országszerte ünnep kísérte, ám feltűnő volt, hogy a magyar állam kevésbé volt ünnepi hangulatban, sokkal inkább az önkormányzatok és kulturális intézmények (könyvtárak, egyetemek) szerveztek programokat. Persze ezen csak felháborodni érdemes, meglepődni nem, hisz Krasznahorkai nem Kertész, nehezen, vagy egyáltalán nem felhasználhatók sem kijelentései és gesztusai, sem művei a kormánypárt kultúrpolitikája számára.

Ám az állami reprezentációs zavar – amit végül elsősorban a Sátántangó tévés vetítésével oldottak meg a leleményes kulturális menedzserek – talán megelőlegezett egy másik problémát. Merthogy aznap a furcsaságok nem álltak meg itt: a szerző alma materének nagyszabású Krasznahorkai-molinókkal népszerűsített eseménye sokkal kritikusabb volt, mint ahogy azt az ember ilyen díszletek közt várná.

Az ELTE BTK-s beszélgetés fókuszában a legújabb regény, a Magyar nemzet biztonsága volt, de persze az irodalomtudósok és Radnóti Sándor esztéta az egész életmű felé is ki-ki-kacsintottak – kritikusan. Schein Gábor szerint az új regény irodalmilag „nem megoldott” – például abban a jelenetben, amikor a főszereplő összebarátkozik az őt korábban megverő, majd kirabolni akarókkal. Az irodalomtudós elmondta, hogy itt, és a regény további jeleneteiben, sőt a szerző más, újabb regényeiben is van, hogy az emberi kapcsolatok ábrázolása nem „reális”. Nem abban az értelemben, hogy a valósághoz ne igazodna az ábrázolás, mert ez hamis elvárás lenne, sokkal inkább a szövegek valóságához nem igazodik, vagyis nincs megteremtve a kellő belső koherencia. Radnóti Sándor szerint pedig, aki nagy hatású kritikusként sokat tett a szerző első kanonizációjáért, az életmű „tőkesúlya” az elején van, mert ott még a szerzőre jellemző látásmódot kiegyensúlyozta egy szociológiai többlet, a szocializmusbeli magyar vidék és társadalom megmutatása.

A két másik beszélgetőtárs, a Krasznahorkairól monográfiát (egyébként az elsőt!) jegyző Zsadányi Edit, és a szerző távol-keleti témájú elbeszéléseit jelenleg kutató doktorandusz, Szilák Flóra sokkal pozitívabb volt az új regénnyel, szerintük ebben a műben is megtalálható az a sok nézőpontúság és nyelvi önreflexió, ami Krasznahorkai védjegye, és ami igazán izgalmassá teszi ezeket a könyveket.

Akárhogy is, a beszélgetés összességében egy olyan irodalmi közösség képét mutatta, amely már sokat foglalkozott ezzel a közel négy évtized műveiből összeálló életművel, és nagyjából kialakultak és közismerté váltak az értelmezések, illetve az ízlésítéletek érvei. Ezzel együtt pedig egy olyan közösség képét, ahol egyelőre Krasznahorkai irodalmi megítélése, bizonyos könyveinek esztétikai értéke felől vita folyik, vagy legalábbis nézeteltérés van. Konszenzus talán csak abban van, hogy a szövegek érdemesek a figyelmünkre.

A Nobel-díj ebben a helyzetben – talán szükségszerűen – némi zavart okozott. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a zavar termékeny. Kertész Nobel utáni hazai recepciója egy szerencsés együttállás eredménye: pont akkor kapta meg a nemzetközi elismerést a szerző, amikor itthon is épp élénkült a figyelem körülötte.^[1] Azaz a külső elismerés és a belső érdeklődés egybeesett. De vajon így van-e most is? És vajon minden esetben „jót tesz” egy irodalmi Nobel-díj?

A Krasznahorkai-recepció további útját megjósolni nem tudom, de a díj kapcsán érdemes egyet s mást tisztázni, hogy ellent tudjunk állni bizonyos hamisságoknak.

„Minden díj valamilyen politikai, gazdasági vagy egyéni, kollektív elvárásnak akar – és akart mindig is – megfelelni, amelyről nemcsak az esztétikai szempontok, hanem gyakran a tematikához vagy a szerző kilétéhez fűződő szempontok sem válnak le”

– írta Borda Réka tavaly, amikor az irodalmi és tágabb közvéleményt még egy másik díj oda nem ítélése tartotta lázban. Történetesen, hogy Nádas Péter nem kapott meg egy elismerést. (Egyébként a jobboldali/kormánypárti sajtó sokkal többet foglalkozott ezzel tavaly, mint idén Krasznahorkai Nobelével). De a fentiek értelmében most adódik a kérdés: az irodalmi Nobel vajon minek-kinek akar megfelelni, mit díjaz? És amit e folyamat végén a svédek értéknek ítélnek, az számunkra is szükségképpen értékes?

Az irodalmi Nobel egy nemzetközi díj, ez már önmagában kinyitja a nemzetközi irodalom szokásos problémáit: az irodalom lokális jelenség, vagy legalábbis erős a lokalitása, mind nyelvi megformáltságát, mind politikai-társadalmi kontextusait tekintve helyhez kötött, ám a nemzetközi irodalmi figyelem mindezt sokszor felülírja, rekontextualizálja. Ez persze önmagában nem baj, de ha történetesen a mi lokalitásainkról van szó, akkor a két különböző nézőpont összecsúszhat.

Krasznahorkai díja esetében elég egyértelmű, legalábbis az indoklás megfogalmazása alapján, hogy a külföldön nagyon népszerű korai művei kapták az elismerést, azoknak is elsősorban a tengerentúli olvasata.

Hisz Krasznahorkai azoknak „apokaliptikus”, akik távolról néznek Kelet-Európa szocialista államkapitalista múltjára, mint egyfajta kuriózumra. Ezzel szemben a magyar, vagy a keletnémet olvasó sajátjaként tekinthet a korai művek persze eleve elemelt, absztrakt társadalomképére.

Továbbá, de az előbbitől nem függetlenül, az irodalmi Nobel egy nyugati díj. Ezalatt azt értem, hogy erősen beágyazott az észak-atlanti szövetségi háló politikai valóságába, és így az amerikai közállapotokra érzékeny leginkább, sőt talán az is megkockáztatható, hogy az amerikai liberálisnak nevezett neokonzervatív politikai oldal értékeit, félelmeit, érdeklődését tükrözi vissza. A két magyar irodalmi Nobel-díj esetében ez egész könnyen kimutatható. Kertész díja kapcsán Fülöp Barnabás a Partizán stúdiójában mutatott rá, hogy az ítélet nem volt független a nyugati elitek 2001. szeptember 11-e utáni politikájától, míg

Krasznahorkai esetében nagyon nehéz nem Trump elnökségével összefüggésben olvasni a díj indoklását.

De fontos szempontok-e ezek nekünk Magyarországon, Kertész és Krasznahorkai olvasásunk során? Azt hiszem, erre a határozott nem a helyes válasz.

Mint minden díj, az irodalmi Nobel is beavatkozik tehát, megzavarja az intézményesen mediált (a díj maga is egy intézmény), persze önmagában is ezer problémától hemzsegő, de mégiscsak létező és autentikusnak nevezhető társadalmi párbeszédet a művek körül, a saját értékalakzataival megpróbálja felülírni e párbeszéd kereteit. A Nobel, már csak súlya okán, még jelentősebb hatást fejt ki. Az ünneprontást megkockáztatva azt hiszem, jó volna – és eddig a hazai diskurzus ezt egész jól csinálta – ha nem hagynánk, hogy egy fontos íróról alkotott eddigi saját belső ítéleteinket felülírná egy távoli, idegen szempontú, és így elidegenítő kanonizációs gesztus.