A magyar társadalom elutasítja a bántalmazást – legalábbis ha így tesszük fel a kérdést. A PATENT Egyesület és a 21 Kutatóközpont friss kutatása szerint bár a közbeszédben és elméletben sokan elutasítják a bántalmazást és kiállnak az áldozatok mellett, a valóságban mind az ismerősök, családtagok, mind a szélesebb körű társadalmi reakciók gyakran tétovák, ellentmondásosak, és áthatja őket a hallgatás, a bagatellizálás és az áldozathibáztatás.

A kutatás egyik látványos eredménye, hogy a családon belüli erőszak okaként 83 százalék jelölte meg az alkoholizmust és a drogfüggőséget, így ez volt a leggyakrabban említett ok. Szintén elég sokan említették még a bántalmazó pszichológiai problémáit (68%), az örökölt mintát (58%), a stresszt (55%), a szegénységet, iskolázatlanságot (51%), és sokan feltételeznek veleszületett erőszakos természetet a bántalmazás mögött (45%). A kutatás arra is emlékeztet, hogy a rendőrök, ügyvédek, bírók, szociális munkások és gyermekvédelmi szakemberek többsége nem részesül képzésben a nők elleni erőszak témájában, így gyakran ugyanazokat a káros tévhiteket, előítéleteket hordozzák, mint a társadalom egésze – amin életek is múlhatnak.

Mint a PATENT kiadványa is kiemeli, különösen figyelemre méltó, hogy a kutatás szerint a magyar társadalom jelentős része nem érzékeli, hogy az erőszak gyakran nemi alapú. Bár a legtöbben tudják, hogy az elkövetők túlnyomó többsége férfi, a többségi narratíva mégis „mindkét fél” agressziójaként értelmezi a jelenséget, holott ez egy régóta, több kutatás és felmérés által cáfolt tény: a családon belüli erőszak esetek 97%-át férfiak követik el. Az olyan tévhitek, mint hogy „a nők inkább szóban bántalmazók” vagy „a nők nagyon manipulatívak tudnak lenni” elfedik, letagadják, láthatatlanná teszik a nemek közötti rendszerszintű egyenlőtlenségeket, amelyek a patriarchális nemi szocializációból fakadnak.

Ezek a képek pedig nem véletlenül alakultak ki és betonozódtak be a fejekben. A domináns ideológia minden létező felületen azt sugározza, hogy a nők elleni erőszak esetek egymástól függetlenek, az okuk pedig valamiféle egyéni deviancia, pl. függőség, mentális betegség, túlzott féltékenység; esetleg maga az áldozat választott magának rosszul párt; de sokszor olvassuk saját cikkeink kommentjei közt is, hogy a családon belüli és kapcsolati erőszak egyesek szerint nem nemi alapú. És nem egy összetettebb társadalmi ok áll mögötte, aminek a következtében férfiak feljogosítva érzik magukat, hogy bántalmazzák vagy megöljék partnerüket vagy volt partnerüket. Ez pedig rendkívül kényelmes, sőt egyenesen kapóra is jön az épp drogháborút vívó kormánynak.

Csak hogy néhány példát említsünk ebből az öngerjesztő folyamatból: a bántalmazásokról vagy nőgyilkosságokról beszámoló ügyészségi és rendőrségi sajtóközlemények rendszeresen kiemelik, hogy a bántalmazó alkoholista vagy kábítószerfüggő; hogy jól berúgott vagy bekábszerezett a bántalmazás napján. Épp egy tegnapi ügyészségi közleményben is olvashatjuk: letartóztattak egy salgótarjáni férfit, aki „az utcán, ittas állapotban verte meg” feleségét.

Ezeket a mondatokat a sajtó is megírja szóról szóra, sőt rendszerint talál egy-két szomszédot is, aki elmondja, alapvetően rendes ember ez a férfi, csak amikor ivott/drogozott, na akkor egy állat volt, akkor mindig jól megverte a feleségét, akár a gyerekek szeme láttára is.

Miközben tehát az erőszakosságot simán az alkoholra és a drogra kenik maguk az állami intézmények, hatóságok, szakemberek is, vagyis egyfajta felmentést kap a bántalmazó, az áldozatok hibáztatása is rendszeresen megjelenik: szimbolikus, hogy épp november 25-én, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján olvashattunk egy másik ügyészségi közleményt, mely szerint egy férfi ütlegelte, késsel dobálta, majd egy bajonettel megszúrta élettársát. Amiért tulajdonképpen a nő is felelős volt – érzékelhetjük a sugalmazást a következő sorokban:

„Kapcsolatukra jellemző volt a férfi tettlegességéig fajuló rendszeres vita, de a nő mindig megbocsátott, feljelentést nem tett.”

Ami aztán a sajtó szűrőjén nemhogy csont nélkül átment, de helyenként még rontani is sikerült a helyzeten. „Mindig megbocsátott párjának egy bántalmazott nő, kést vágtak hozzá, és bajonettel szúrták meg végül” – olvashattuk a 24.hu felháborító címadását, amely azt is igyekezett meggyőzni, aki magától egyébként nem hajlott volna rá, hogy teljesen hülyének nézzen és megalázzon egy kapcsolati erőszak-áldozatot. Széleskörű szakirodalma van annak, miért marad egy nő akár évekig a bántalmazója mellett, és mi áll a látszólagos „megbocsátások” mögött valójában. A tudatlanságunk, az áldozatokkal szembeni előítéletességünk és az elkövetők egyéni problémásságára terhelt felelősség nagyon is jó a patriarchális hatalomnak, amit ezek a címek is megerősítenek.

Beszédes, hogy Vitályos Eszter ugyanezen a napon csupán az egyéni segítségnyújtásra hívta fel a figyelmet Facebook-oldalán. A kormányszóvivó mindössze azt javasolta mindannyiunknak: ne dőljünk be a bántalmazók kétszínű szerepjátékának, és mondjuk ki az igazságot azok helyett, akiknek a hangját elnémították. Persze a kutatásból is kiderül, valóban fontos lenne a szemléletformálás, de egyértelmű, hogy maga a kormány nem szándékozik ebben a segítségünkre lenni. Nem érdeke elismerni a nőkkel szembeni erőszak rendszerszintűségét, nem érdeke érzékenyíteni a társadalmat, képezni a rendőröket, bírókat, szociális szakembereket, és nem érdeke az áldozatokat valóban védő törvényeket hozni.

A kormány drogháborújáról már sokan, sok helyen elmondták, hogy egy társadalmi katasztrófát próbál a rendőrséggel felszámoltatni – borítékolható, hogy eredménytelenül. Arról viszont eddig nem igazán esett szó, hogy a nők elleni, illetve családon belüli erőszakkal kapcsolatos társadalmi tévhiteket és előítéleteket is tovább mélyítheti,

miközben a hatalom azzal a hamis üzenettel juthat politikai haszonhoz, hogy eltakarítják a társadalomból a drogos bántalmazókat, és egy idő után majd varázsütésre elfogynak.

Az elmúlt hónapokban észrevehettük, hogy nem csak a hatóságok és Horváth László drogügyi kormánybiztos, de a sajtó is igyekszik kihangosítani, ha egy családon belüli erőszak elkövetője valamilyen kábítószer hatása alatt volt. És nem csak a propagandasajtóból lehet példákat hozni, akár a miskei gyermekgyilkosságról, a komáromi, és a nemrég történt kaposvári nőgyilkosságról való beszámolókból. Míg előbbi kettő esetében a sajtóhírek kizárólag a kristály nevű szert okolták az elkövető férfiak tettéért, a harmadik esetben kiderítették, hogy „Könyörtelen volt a kaposvári gyilkos, drogot találtak a szervezetében”. Persze aki tovább jutott a szenzációhajhász címnél, megtudhatta, hogy THC volt a volt barátnőjét megölő férfi vérében, vagyis füvezett. Ahhoz pedig egészen abszurd módon Zacher Gábor toxikológust kellett megszólaltatni, hogy kiderüljön: a fűtől senki sem lesz gyilkos.

Bár például a pszichoaktív szerek valóban fokozhatják az agressziót, ezt biztosan nem lehet minden családon belüli erőszak esetre ráhúzni egyedüli okként, ahol felmerül az elkövető függősége. Alkohol esetén pedig végképp nem. Mint a PATENT munkatársa, Les Krisztina is hangsúlyozta a kutatás bemutatóján, „az, hogy valaki azt hiszi, hogy bánthat másokat, az egy szemléletmód. Az valami, amiben ő felnőtt. Az alkohol és a drog nem ad egy új szemléletet, hanem ledönti a gátlásokat. Annak az elkövetőnek, aki addig „csak” szóban bántotta a partnerét, a gátlása tűnik el például az alkohol hatására, és akkor meg is veri. De attól még az alap gondolat, hogy ő bántalmazhatja a nála gyengébbeket, az nem az alkoholtól jött, hanem mert ezzel a hittel, ezzel a jogosultságtudattal hatalmazta fel őt a társadalom.”

És ha jobban belegondolunk, a hatalom logikája már ott megbicsaklik, hogy nem szerhasználó és alkoholfüggő nőkről olvassuk azt rendszeresen a hírekben, hogy súlyosan bántalmazták vagy megölték férjeiket. Hanem épp fordítva.

Nem valószínű azonban, hogy a függőséget okozó szerek hatnának másképp a nemekre, vagyis csak a férfiakból váltanak ki féktelen agressziót női hozzátartozóikkal és gyerekeikkel szemben.

Ezen az ellentmondáson azonban a kutatás eredményei alapján nem akadnak fent az emberek, amikor az erőszakról gondolkodnak.

A magyar társadalom ellenzi tehát a bántalmazást, de a működését és a valódi okait nem ismeri, és nem is fogja, amíg a patriarchális hatalom meséinek hisz az áldozatok helyett. Az erőszak nem a férfiakkal születő tulajdonság, nem betegség és nem is kémiai folyamat. Az okai mélyen a társadalomban gyökereznek: a válaszokért nekünk kell leásnunk.