Magyarország családbarát – ezzel a magabiztos kijelentéssel üdvözöl Ferihegy minden, a gépéről lebotorkáló utast, még mielőtt kiderülne, hol a WC és a poggyászkiadó. Számos nyelven, az utashidak belsejében, a fapados terminál átjárójának falain sulykolják a szót hirdetések csa-lád-ba-rát.

A „család” középpontba helyezése nem csak a Fidesz-kormány bel- és külpolitikai megnyilvánulásainak sarokköve, hiszen a kormánypárt politikájában stabil és prominens elem már a kilencvenes évek óta, amit rendkívül hatékonyan használtak táboruk növelésére. A 444 gyűjtése szerint Orbán Viktor 2010 és 2020 között elhangzott évértékelő beszédeiben a „család” volt a második leggyakoribb szó; a Political Capital az 1999–2001 közti időszakot vizsgálva szintén mindig a három leggyakrabban használt kifejezés között találta.

Az elmúlt évtizedek tanúsága szerint szinte bármilyen intézkedést be lehet csomagolni abba, hogy az a „családok védelmében” történik,

akár a bevándorlásellenességet és az intézményesített homofóbiát is, ahogy az a 2018-as nemzeti konzultáció esetében is megtörtént. Ez a keretezés egyrész könnyebben elfogadhatóvá tesz például egy sor (a családhoz nem, vagy csak távolról kapcsolódó) jogfosztó intézkedést, másrészt kifogja a kritikusok vitorlájából a szelet azzal, hogy „a család, az szent”: nehéz bírálni valamit, ami a család védelmében történik (még ha nem is ugyanúgy értjük a szót). Ez a retorika alig definiál vagy szűkít, nem elemez, elfedi az árnyalatokat – a lehető legtöbbek számára teszi elérhetővé az érzést, hogy valami az ő védelmükben is történik. Pedig a realitás egészen mást mutat.

Egzisztenciális és társadalmi kirekesztés

Már az ezredforduló óta világos, hogy a Fidesz és Orbán Viktor eszményi családképe egy jó anyagi helyzetű, minimum 3 gyereket nevelő középosztálybeli nukleáris („polgári”) család. Ez a modell tükröződött a „3 gyerek, 3 szoba, 4 kerék” csomag körüli retorikában is, összhangban a nyugati kapitalista, társadalmakban elterjedt nukleáris családformával. Ebben a modellben jellemzően két ellenkező nemű szülő neveli közös gyerekeit, és

bár legtöbbünk valós megélése ennél komplexebb, a nukleáris család fogalma nagyjából lefedi azt, ahogyan manapság is a családról gondolkodunk.

Azonban az Orbán-kormány ezen belül is a jómódúbbakat részesíti előnyben. Ez a részrehajlás néha retorikailag is megnyilvánul, de látványosabb módon, a „családokat támogató” intézkedések tényleges kedvezményezettjeit látva érhető tetten. A kedvezményezettek köréből ugyanis a szegényebbek rendre kimaradnak. Ahogy Ámon Kata írta 2019-ben a Mércén:

„Az újraelosztás nemcsak anyagi, hanem életminőségbeli kérdés is: az érdemes, elit családoknak jár minőségi családi élet, másoknak nem. A szegény családokat pedig már ne is említsük, akik alig kapnak, sőt, örülnek, ha a lakhatásukat és gyerekeiket nem veszítik el.”

Ugyanez a trend figyelhető meg például a CSED, a CSOK plusz és Otthon start hitelek, vagy a háromgyerekes anyák szja-mentessége esetében is – és ez csak a jéghegy csúcsa. Aki nem felel meg a polgári álomcsalád ideáljának, az – még ha magáénak is érzi a „család” fogalmát – hoppon marad.

Ezt láthatjuk a gyermekjóléti intézkedések és erőforrások terén is. Bár a gyermekek otthongondozási díjának (GYOD) összege az elmúlt években emelkedett, a különböző fogyatékosságokkal élő, speciális felügyeletre szoruló gyerekről gondoskodó szülők (jellemzően az anya) anyagi támogatása továbbra is rendkívül alacsony. A GYOD is csak akkor vehető igénybe, ha a gondozásra szoruló gyerek állandóan otthon él (így pl. nem bentlakásos fejlesztő ellátásban élők elveszítik a jogosultságot), és még otthon élő gondozottak esetében is visszatarthatják az összeget mindenféle ürüggyel.

A Fidesz szelektív, osztályalapú családpolitikája megmutatkozik az iskolaévet konténerben kezdő gyerekek helyzetében is, de a nemrég egy kollégiumi mosdóban szülő 15 éves lány meghurcoltatására is élesen kirajzolja a leépült szociális hálót.

Hogy állíthatja magáról egy ilyen kormány, hogy „családbarát”?

Családok védelme helyett familizmus

Bár a kormány hivatalosan a családok érdekeit szem előtt tartva hozza intézkedéseit, a családok nagy részének egzisztenciális helyzete Magyarországon érdemben nem javul. Ahhoz, hogy jobban megérthessük ezt a folyamatot, amelyben a kormány csökkenti az állami felelősségvállalást, s a gondoskodás felelősségét a családra szervezi ki, a familizmus fogalmát érdemes körüljárnunk. Ha a familizmus vagy familista politika fogalmát vizsgáljuk, könnyebben érthetjük meg a Fidesz család- és szociálpolitikáját, de a kormánypárt retorikájának több hasonló ellentmondásához is közelebb kerülhetünk.

A család absztrakt fontosságának hangsúlyozása mellett az elmúlt bő évtized kormánypolitikájának meghatározó eleme, hogy leépítette az állami felelősségvállalást a lakosság jólétének biztosításában. Ehelyett az egyes családok, azon belül is az anyák felelősségét tolja előtérbe. Ennek a politikának volt emblematikus példája a „Lex megdöglesz” néven elhíresült 2022-es szociálistörvény-módosítás, amelynek keretében az államot utolsó helyre sorolták az egyén jólétéért felelős szervek/személyek sorában. A szociális törvény ma érvényes változatában az ember szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős, majd másodsorban a hozzátartozói – tehát a családja –, majd csak ezt követően merül fel bármilyen szervezet vagy állami intézmény bevonása.

Ezzel párhuzamosan az utóbbi években látványosan elmarad a szociális ellátórendszer érdemi fejlesztése, gyakorlatilag nincs olyan szektor, amelynek dolgozói ne követeltek volna béremelést vagy ne tüntettek volna az elmúlt években – jobbára kevés eredménnyel.

Az intézmények állapota, a szakemberhiány, a férőhelyhiány, a hosszú várólisták valóban arra késztetik a lakosságot, és ezen belül a családokat, hogy önmagukra/saját (erő)forrásaikra hagyatkozva próbálják megtalálni a lehető legjobb megoldást a saját gyerekeiknek, a saját szeretteiknek.

Ezzel gyakorlatilag beteljesül az a hallgatólagos kormányzati elvárás, miszerint az állampolgárok végső soron kevésbé támaszkodjanak az – elvileg mindenki számára hozzáférhető – állami ellátásokra és intézményekre. A gondoskodás felelőssége minden tekintetben a családra, azon belül is elsősorban a nőkre hárul: ők lesznek felelősek a gyerekek, fiatalok, idősek, betegek és fogyatékosok napi szintű ellátásáért és gondozásáért. Ezen elképzelés szerint az az ideális, ha a családok gyakorlatilag önfenntartó kisvállalkozásokként működnek, amelyek csak minimális állami segítségre szorulnak. Ebben a logikában a család szükségletei fontosabbak az egyének szükségleteinél.

A 2018-as Nőügyek című kiadvány jól szemlélteti, milyen nehézségeket, belső feszültségeket okozhat nők számára az a társadalmi elvárás, hogy családtagjaik összes szükségletéről ők gondoskodjanak. A kutatás átfogó képet adott a magyar nők életkörülményeiről és problémáiról.

Amikor a válaszadókat arról kérdezték, hogy egy idős családtag ápolása elsősorban a nő feladata-e, 82%-uk egyetértett az állítással (1-től 5-ig terjedő skálán legalább 4 pontot adtak rá). Ugyanakkor a többségük a tényt, hogy az idős családtagok ápolásának feladata leginkább a nőkre hárul, egyértelműen problémaként jelölte meg – átlagosan 4,3 pontra értékelték egy 1-től 5-ig terjedő skálán.

Hasonló, de még nagyobb arányban (5-ből 4,7 ponttal) azonosították problémaként azt is, hogy a tartósan beteg kisgyerek gondozása elsősorban az anya feladata. Mindezek ellenére, amikor arról kérdezték őket,, hogy kinek lenne feladata a tartósan beteg kisgyerek vagy idős családtag gondozása, a válaszadók többsége továbbra is egy női családtagot jelölt meg felelősként (idős családtag esetében 60%-uk, tartósan beteg gyereknél 72%-uk vélekedett így). Jóval kevesebben jelölték meg az államot (idős rokon esetében 26%, beteg gyerek esetében 17%). A fókuszcsoportos kutatásnál másodsodsorban (tehát a női családtag után) a férfi családtag felelősségvállalását preferálták a válaszadók (48%-uk jelölte a férfi családtagot tartósan beteg kisgyerek esetében és 33%-uk jelölte a férfi családtagot gondozásra szoruló, idős családtag esetében), és csak ezeket követi valamilyen állami intézmény bevonása. Civil szervezet, a munkáltató, vagy egyéb szerv bevonása alig merül fel.

Mindez jól mutatja, hogy bár a magyar nők egyértelműen teherként élik meg, ha rájuk hárul a rokonaik – gyerekek, idősek – gondozása, kis mértékben érzik csak azt, hogy ebben a szociális szférára tudnának támaszkodni.

Ahogy Tóth Olga szociológus fogalmazta meg 2007-ben:

„[…] a familizmus elmélete […]szerint, ahol a társadalom bizalmi szintje nagyon alacsony, az embereknek nincs más kapaszkodójuk, más védőhálójuk, csak a család. […] Az emberek nem bíznak az államban, a pártokban, a politikai elitben. Az állami szervek nem élveznek bizalmat. […] (A)hhoz, hogy valaki találjon magának hátországot, védelmet, nem tud mást tenni, mint hogy behátrál a családba.”

Mindezt gazdasági szinten is tapasztalhatjuk: jelenleg egy házas szülőpár tudja a legmagasabb életszínvonalat biztosítani a gyerekeinek.

Azt a retorikát, hogy „a gyereknek mindkét szülőre szüksége van”, gazdasági előnyök is erősítik, és bármilyen egyéb háztartási forma gazdasági hátrányhoz vezet.

Ez hozzájárulhat ahhoz, hogy rosszul működő vagy akár bántalmazó kapcsolatban élő áldozatok (jellemzően nők) a „gyerekek vagy a család érdekében” benne maradnak a kapcsolatban. A gyermeküket egyedül nevelő szülők túlnyomó része nő, akik jellemzően rosszabb anyagi körülmények között és nagyobb idő- és energiaráfordítással próbálják kielégíteni a gyerkeik szükségleteit. A familista ideológia közvetítőire azonban jellemző, hogy fontosabb nekik a familizmus, mint a család maga, így kívánatosabb, hogy emberek „intakt” nukleáris családban éljenek, mint az adott családokban elérhető tényleges életminőség, és a család tagjainak személyes fizikai, érzelmi és gazdasági jóléte.

A család ezenfelül „osztályintézmény” is: a család anyagi helyzete (vagy hiánya) mindenki kezdeti osztályhelyzetét meghatározza. Az öröklött vagyon hozzájárul a társadalmi osztályok önújratermeléséhez, és fenntartja az osztályok elkülönülését. Nem véletlen, hogy Engels a modern, monogám család kialakulását a magántulajdon és az osztálytársadalom megszületésével hozta összefüggésbe A család, a magántulajdon és az állam eredete c. művében.

A család az ugyanakkor az önzés, a versengés és az egyéni érdek terévé válhat: nem mindegy, ki részesülhet az anyagi javakból, és ki nem. A nem kívánt, „deviáns” családtagokat – például a család értékrendjével szembemenő  gyerek vagy egy új házastárs – könnyen kirekesztheti.

A versengés nem csupán családon belül, de családok között is erősödik. A szociális erőforrások szűkülésével egyre inkább egyéni pozíció és anyagi helyzet kérdése, kinek jut érdemi minőségű oktatás, egészségügyi ellátás és lakhatás. A versenyhelyzet a szolidaritás kialakulását és a közös érdekképviseletet is erősen korlátozza. Ilyenformán a társadalmat a családok nem alkotják, ellenkezőleg, fel- és megosztják.

Ahol a familizmus nyer, a társadalom veszít

A familizmus (és a nukleáris család) kritikájakor nem téveszthetjük szem elől, hogy a család alapvetően kifejezetten népszerű intézmény. Ahogy Mary McIntosh és Michele Barrett The Anti-social Family (Az antiszociális család) című kötetükben rámutatnak: a legtöbb ember nem érzi úgy, hogy a családba szerveződés egy felülről rájuk kényszerített berendezkedés volna. Épp ellenkezőleg: a kortárs (patriarchális) kapitalista társadalomban a családi közeg ritka és pótolhatatlan érzelmi kapcsolatokat kínál, amelyek a többség számára máshol csak nehezen elérhetők. Ugyanezekben a társadalmakban általánosan jellemző az elmagányosodás; amíg átlagban évről évre egyre kevesebb barátja van az embereknek és egyre kevesebbet járnak közösségbe – a rokoni háló megbízható érzelmi kapaszkodót jelenthetnek.

A család elviekben jelenthet olyan közeget, ahol végszükség esetén mindenképpen be kell hogy fogadjanak, felelősséget kell hogy vállaljanak értünk. Az elképzelésről azonban hamar kiderül, ha a familista politikák működését vizsgáljuk, hogy gyakran inkább csak idea, mintsem valóság. Hiszen ha valakiről éppenséggel nem gondoskodik a családja, a familista érvelés még mindig a családra és az egyénre tolja a felelősséget, miközben a leépített állami kapacitások már nem tudnak alternatívákat kínálni a család által nyújtott (vélt vagy valós) biztonságra.

Még azok számára sem előnyös minden érzelmi igényüket ebbe az egyetlen formációba gyömöszölni, akik jó viszonyt ápolnak a rokonaikkal. Ez túl nagy elvárásokhoz vezethet azzal kapcsolatban, hogy mennyi érzelmi terhet bírnak el a családtagok – különösen a női partnerek, házastársak végzik a családon belüli érzelmi munka jelentős részét.

A nukleáris család középpontba helyezése devalvája az egyéb társas viszonyokat: a barátságokat, a kollegiális kapcsolatokat, a közösségi kötődéseket.

A család idealizálása minden egyéb viszonyrendszert alsóbbrendűnek, „nem kielégítőnek” állít be, megnehezítve azok életét is, akik egyedül vagy valamilyen alternatív struktúrában szeretnének vagy kényszerülnek élni.

A nukleáris családon kívüli létezés így nehezebb, kihívásokkal teli és kiszolgáltatott helyzet. Nem mindenkinek adott a „családba hátrálás” mint túlélési lehetőség, van akik családja nem jelent biztonságos közeget. Különösen kiszolgáltatottá teszi a familista rendszer azokat, akik akár saját akaratukból, akár egyéb tényezők miatt nem tartoznak családhoz (vagy rokonaik nincsenek jelen az életükben). Ez jelenthet például magányos időseket, állami gondozásban nevelkedett vagy árva gyerekeket, szexuális identitásuk vagy orientációjuk miatt kitagadott fiatalokat. Elvben lehetséges lenne más, nem családalapú közösségeket, szerveződéseket létrehoznunk, viszont egy családokra fragmentálódó, elmagányosodó társadalomban, a leépülő szociális rendszer mellett ez elképesztő kihívás.

A kapitalista társadalmakban a család intézménye gyakorlatilag kisajátította a gondoskodás funkcióját, ezzel megnehezítve a gondoskodás bármilyen egyéb formájának (pl. közösségi megoldások, szövetkezetek stb.) kialakítását, hozzáférhetővé tételét.

A család viszont csak akkor marad az intimitás egyedüli színtere, ha az intimitás bármilyen egyéb formáját lenézzük és ellehetetlenítjük.

A familista politikával és annak romboló hatásaival szemben különösen fontos a közösségi viszonyok erősítése és ápolása, a kapcsolódások keresése. Legtöbbünknek ilyenkor a barátságok jutnak eszébe, de legalább ennyire fontosak a tapasztalatokon, érdekképviseleten alapuló közösségek. Ezek a közösségek alternatívát kínálhatnak olyan problémákra is (pl. gondoskodás megosztása, élelmiszer-önrendelkezés, lakhatási közösségek, stb.), amelyekre a kapitalizmus jellemzően maximum piaci érdekek mentén kínál csak megoldást – s nem utolsósorban, az elszigeteltséget is csökkenthetik. Ahogy McIntosh és Barrett is megfogalmazza: a törődés, osztozkodás és szeretet sokkal univerzálisabb lehetne, ha azokat a család nem sajátította volna ki.