Böröcz József nemrégiben publikált cikke elég sok színes reakciót kapott, ezek közül egyikkel sem foglalkoznék részletesen. Ehelyett arra szeretnék rámutatni, hogy bár a szerző az államszocialista rendszerek egyedi gazdasági berendezkedését és történelmi helyzetét szerette volna kiemelni, ezek közül végül egyiket sem tette meg. Az államszocialista rendszereket egyediként és monolitikusnak ábrázolja, miközben az őket létrehozó és formáló történelmi kontextust csupán zavaró tényezőként kezeli.

Kincs, ami nincs

Marx és kortársai a kapitalista Nyugaton várták a kapitalizmus válságát, és arra számítottak, hogy a válság tömeges felkeléshez és egy, a kapitalizmust meghaladó szocializmus kialakulásához vezet majd.

A kapitalizmus válsága el is jött, de a tömegfelkelés és a szocializmus nem.

Az a kevés kommunista felkelés, ami mégis megtörtént, hamar elbukott.

Volt azonban rengeteg másik felkelés (kezdve az orosz forradalmakkal, de a kínai, vietnámi, maláj, arab szocialista és afrikai forradalmak és mozgalmak is leginkább ebbe a kategóriába esnek), ezek azonban pre-kapitalista országokban zajlottak, és nem a kapitalizmus meghaladását tűzték ki célul, hanem a kapitalizmus bevezetése elleni reakcióként jelentek meg. Böröcz így pontosan ugyanabba a teleologikus hibába esik, mint azok, akiket kritizál: ahelyett, hogy elismerné, hogy a jóslat nem vált valóra, csupán pontosít rajta. Ugyanis valójában arról van szó, hogy teljesen más történt, mint amire számítottak Marxék. Marx és társai sajnos eurocentrikusak voltak – bár a kortárs szerzőkkel ellentétben esetükben ez nem ideológiai hiba, hanem egyszerűen adathiány következménye.

A Marx által (helyesen) előre jelzett, a rendszert összeroppantó válság után Nyugaton szocializmus helyett a koordinált kapitalizmus jött létre a beavatkozó állam vezetésével^[1]. Ez a folyamat politikai dimenziót adott a gazdasági viszonyoknak ^[2], és kulturális dimenziót a politikainak^[3]. Így a gazdaság stabilizálódott, a nyílt osztályharc pedig kulturális csoportok közötti veszekedéssé apadt.

A vegytiszta államszocializmus

Böröcz állítása szerint már sohasem tudjuk meg, hogy milyen lehetett volna a „vegytiszta” államszocializmus, hiszen a rendszernek hatalmas nyomás alatt kellett működnie, nagyon szegény országokban. Ha azonban elemzésünkben a marxi materialista hagyományhoz kívánunk igazodni, akkor el kell vetnünk azt a platonista feltevést, hogy az ideális koncepciók a formák szférájában lebegnek, majd tökéletlenül manifesztálódnak a fizikai világban. A koncepciók ehelyett az absztrakciói annak, ami vagy valójában létező, vagy a valóságból következtethető.

Ebből a szempontból az államszocializmus a kapitalista modernizációs folyamatokkal szembeni lázadásként értelmezhető^[4], egy alternatív fejlődési pályaként^[5], amiben a döntések a piaci mechanizmusok helyett a politikai koordináción alapultak^[6]. Mivel ez egy aktív lázadás a (kapitalista) rendszer ellen, magától értetődik, hogy a harc és a konfliktus az alapja. Továbbá,

mivel ezek a társadalmak sokkal erősebb országok ellen harcolnak, logikusan következik, hogy idővel egyre zártabbak, merevebbek és diktatórikusabbak lesznek, ahogy próbálják kizárni a külső hatásokat^[7]).

Ez a zárkózottság nem csupán a kapitalista államokkal való viszonyukban mutatkozik meg, hanem a többi szocialista rendszerrel szemben is. A KGST egész fennállása alatt leginkább papíron létezett^[8], a rendszerváltás idejére a benne tömörülő szocialista országok szakítottak egymással; nem volt közöttük alá-fölérendeltségi viszony – volt egy szovjet blokk, és egy sor különálló állam. A kapitalista országokhoz képest alig kereskedtek, gazdaságuk nagyon zárt volt, ami kereskedelem történt, az is jórészt a bürokratikusan begyűjtött feleslegek piacra dobásából állt, hogy a kritikus nyersanyagok importját valahogyan fedezzék ^[9]. Mindeközben – Bulgária kivételével – az összes KGST-állam külkereskedelmében Nyugat-Európa és az USA hasonló súlyt kapott, mint a többi szocialista állam, még a rengeteg embargó és szankció ellenére is.^[10]

Pusztán elméleti szempontból a rendszer fenntartható lett volna, de minek.

Kína felemelkedése sem a rendszer sikerét igazolja: az ország már rég elhagyta az államszocialista rendszert.

Ezt azért tehette meg, mert felhagyott a Nyugattal való konfliktussal, és egészen a közelmúltig megfigyelőként vett részt a világpolitikában^[11].

A Szovjet- után az Európai Unió

A nyugat-európai államok hasonló folyamatokon mentek keresztül, mint a keletiek, csak később, és jóval kedvezőbb pozícióból. A gyarmati rendszer nem a kapitalizmus egyik formája volt, hanem egy kapitalizmus előtti forma, amely lehetővé tette azt a nagy mértékű tőkefelhalmozást, amire szükség volt a kapitalizmus kialakulásához. A kapitalizmus létrejötte feleslegessé tette a gyarmatokat, melyek nagy részét nem felszabadították, hanem privatizálták^[12]. Más szavakkal: a gyarmatbirodalom nem a kapitalizmus egyik megjelenési formája, hanem a kapitalizmus előtti rendszer továbbélése, bukása pedig nem a kommunista mozgalom győzelme volt, hanem a kapitalizmus betetőzése Európában.

A két világháború pokla, a világválság, a gyarmatok elvesztése, és az amerikai hegemóniát bebetonozó Brettons Woods-i és Genfi (GATT) szerződések ráébresztették Nyugat-Európát, mennyire le vannak maradva az Amerikai Egyesült Államokhoz képest. A kontinens országainak az egy főre jutó GDP-je a legjobb esetben is az amerikai fele volt, több esetben csupán ötöde – a földközi-tengeri országok gazdasági teljesítménye pedig a kelet-európai országokéval volt azonos. Az Európai Közösség 12 országa együttesen rendelkezett akkora lakossággal, mint az USA egymagában, a jelenlegi 27 tagország GDP-je, az Egyesült Királysággal együtt is, csupán az Amerikai Egyesült Államok GDP-jének alig 80%-át teszik ki. A második világháború utáni helyzet Nyugat-Európa számára ennél is kedvezőtlenebb volt.

Ezek az országok így a háború után mind fejlesztő állami projektekbe kezdtek^[13], melynek részeként a gazdaság nagy részét államosították – a kapitalista példaként felmutatott Ausztriában például az állam aránya nagyobb volt a gazdaságban, mint Jugoszláviában – és a bizonyos mértékig zárt nyugat-európai országokban is tervgazdaságokat vezettek be^[14].

A germán országokban a kartelleket és a szakszervezeteket az állam a szociálkorporatista rendszerben egyesítette^[15], így a tervirodák csupán szaktanácsadó testületek maradtak. Ehhez képest a latin országokban az állam közvetlenül és közvetetten irányította a neki alárendelt gazdasági szereplőket egy állami korporatista rendszeren keresztül^[16]. A kelet-ázsiai rendszer mindkét megoldás jegyeit mutatta, Japánban például a Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium (MITI) a pénzügyi rendszeren keresztül hajtotta végre a fejlesztési terveit^[17].

Nyugat-Európában az Európai Közösség lazította fel a rendszert, csökkentve az intézményes zártságot és merevséget^[18], míg Japántól az USA követelt ki egyre nagyobb nyitást^[19]. Végül az olajválságok és a nyolcvanas évek konzervatív fordulata teljesen megbontotta ezeket a rendszereket – nem meglepő módon egyidőben a kelet-európai nyitással: mindössze két hónap telt el a Szovjetuniót felszámoló Belovezsszkajai megállapodás és az Európai Uniót megalapító Maastrichti szerződés között.

Korporatista rendszerek

Ha levakarjuk róluk a mázat, az államszocialista rendszerek és a korporatisra rendszerek funkcionális analógiákat mutatnak.

A korporatista rendszerek lényege, hogy a gazdasági döntések egy részét nem a piac, hanem dedikált politikai intézmények irányítják. Ennek megvannak az előnyei és hátrányai, de a liberális rendszertől alapvetően abban különbözik egy korporatista rendszer, hogy több döntéskört kapnak a formális intézmények^[20] – függetlenül attól, hogy a hatásuk pozitív vagy negatív^[21].

Bár az államszocialista rendszerekről való beszédben az állami tulajdon fogalmával szokás dobálózni, ez egy laza kritérium. Tény, hogy az államkorporatista és államszocialista rendszerek átlagát tekintve az államszocialistáknál magasabb volt az állam tulajdonrészesedése, azonban, ha az egyes országokat külön vizsgáljuk, a két csoport közötti átmenet fokozatosnak mutatkozik.

Bár sokan szocialista vívmányként hivatkoznak az állami ellátórendszerre, a keleti blokk országai ebben jelentősen lemaradtaktak a nyugat-európaiakhoz képest, és a meglévő rendszereik nagy részét csak a rendszerváltáskor vezették be^[22]. A ma is létező „államszocialista” rendszerek ráadásul rendkívül egyenlőtlenek: a kínai Hukou-rendszer a lakosság jórészét kizárja az állami ellátórendszerből, míg Észak-Koreában az egészségügyi ellátásokat gyakorlatilag zsebből fizetik a lakosok, biztosítás nélkül.

Elsőre egyszerűnek tűnhet a kérdés, hogy egy adott rendszer inkább demokratikus vagy inkább diktatórikus – de valójában nem az. A korporatista berendezkedések esetén ezt az dönti el, hogy a döntéshozó és végrehajtó szervek tagjait hogyan és milyen kritériumok alapján választják ki, valamint, hogy maga a döntéshozási folyamat mennyire átlátható^[23]. Ez alapján egy korporatista rendszer lehet demokratikus vagy oligarchikus, utóbbi esetben az intézmények egy kis csoport kezében koncentrálódnak.

Az államszocialista rendszer ebből a szempontból per definitionem egy olyan rendszert jelent, amelyben egy zárt politikai elit monopolizál minden hatalmat. Ami megkülönbözteti a többi diktatórikus államkorporatizmustól – mint például a fasiszta Olaszországtól vagy a brazil juntától^[24] – az a nyílt szembenállás a kapitalizmussal és a Nyugattal, illetve hogy legitimitásának alapja az ígéret, hogy majd egyszer nekiállnak „szebb világot” építeni.

Összegzés

Értelmezésemben Böröcz József összemossa a Marx által megjósolt, fejlett országokbeli kommunista forradalmat és a ténylegesen fejlődő (pre-kapitalista) országokban bekövetkezett szocialista forradalmakat, melyek a rendszerváltozás szempontjából nézve inkább a középkori parasztlázadásokkal mutatnak közösséget. A szerző figyelmen kívül hagyja a történelmi, társadalmi és gazdasági kontextusokat, amelyek hatására ezek a rendszerek kialakultak, illetve monolitikus és homogén egészeknek tekinti őket, melyeknek nem lehet egyes tulajdonságait és jelenségeit egymástól függetlenül vizsgálni.

Ezzel szemben

mind az államszocialista, mind a nyugati fejlesztő államok, de még a fasiszta diktatúrák egy része is korporatista rendszereknek tekinthetőek, melyekben a gazdasági döntések egy részét állami és félállami szervezetek hozzák meg.

Így rengeteg gazdasági eseményt nem a piaci mechanizmusok, hanem a politikai koordináció szabályoz, melynek csatornáit az ország politikai rendszere és ideológiai apparátusa determinálja.