Október 10-én, egy nappal az idei irodalmi Nobel-díj nyertesének bejelentése után, egy általam sokra tartott ismerősöm ezt írta a Facebook-oldalára: „Akikre büszkék vagyunk: Kertész Imre: »Arról volna szó, ahogyan a muzulmánok elárasztják, s majd birtokukba veszik, magyarán elpusztítják Európát; ahogyan Európa mindezt kezeli, az öngyilkos liberalizmusáról és az ostoba demokráciáról; demokráciát és szavazási jogot a csimpánzoknak.« Krasznahorkai László: »Az arabok biztos elfogadnának most ott, hogy levágják az orrom, aztán a két fülem, aztán a szemem kiszúrják, a nyelvem kitépjék, minden, ami kiáll belőlem, levágják, megkínozzanak, ezek után agyonlőjenek. Tehát annyira azért elég ez a zsidó múlt a számomra. Szóval ennyi a családtörténet.«
Megjegyzendő, hogy egy nappal korábban ugyanez az ismerősöm még ezt posztolta: „És a 2025-ös irodalmi Nobel-díj megy… Krasznahorkai Lászlónak 🙂” Gyanítom, hogy a kettő között a kezébe került a Szombat online kiadásának Krasznahorkai Nobel-díjáról megemlékező szerkesztőségi cikke, amely jónak látta felidézni a lap által 2023 decemberi megjelenésekor már szemlézett, Krasznahorkaival készített Friderikusz-podcastot. Ebben a nem kevesebb, mint egy és háromnegyed órás interjúban sok mindenről szó esik az író családi hátterétől a gyerekei foglalkozásán át az életmódjáig és anyagi életkörülményeiig. Krasznahorkai láthatóan kedvtelve nyilatkozik Friderikusznak, mint egy hazatérő báró Wenckheim Béla, osztja a lapokat és az észt, félig kívül-, félig belülhelyezkedve a beszélgetésben éppen érintett kontextuson, figurázza ki saját magát és fenyegeti a műsorvezetőt játékőzgidáinak lefóliázásával azok helytelen nemi arányai miatt. Ebben a szövegösszefüggésben hangzanak el az egy kis jóízű arabozásra mindig nyitott Szombat által a Nobel-díj elnyerése alkalmából újracitált, kétségtelenül hibás, mivel egy etnikai alapon meghatározott embercsoport megbélyegzésére és a velük szembeni indulatkeltésre alkalmas Krasznahorkai-mondatok.
Mit tegyünk, ismét bebizonyosodott, hogy nagy emberek is mondanak hülyeségeket.
Nem muszáj azonban mindig mindet névértékén kezelni, főleg ha a szerző egy – elismerem, sértő és felelőtlenül használt – parabola részeként használja őket, többszörösen átvitt értelemben. Elvégre az egész Krasznahorkai-életmű nem más, mint egy vég nélküli mondatokból összeálló, partikularitásokból egybekovácsolt univerzalitásélmény, aminek egyfelől nyilván rengeteg előítélet és sztereotípia, másfelől azok kifigurázása és dekonstruálása is a részét képezi, még ha a kettőt egy interjúban, úgy tűnik, a szerzőjük sem tudja mindig egyértelműen elkülöníteni.
Más a helyzet a Kertész-mondatokkal. A 2014-ben a Magvetőnél megjelent, 2001–2009 közti naplófeljegyzéseket, szövegtöredékeket és vázlatokat tartalmazó, A végső kocsma című Kertész-kötet tele van iszlámellenes előítélettel. Ezek nem ironizáló, hanem reflektált mondatok: „Európa kegyelemért könyörög az iszlámnak, csuklik és vonaglik az alázattól…” – írja. „Gyilkos világ kezdődik, nacionalizmus, rasszizmus; Európa kezdi felismerni, hová juttatta őt liberális bevándorláspolitikája. Hirtelen ráébredtek, hogy olyan állatfajta, amelyet multikulturális társadalomnak hívnak, nem létezik” – szögezi le, az európai civilizáció ellenségeként azonosítva az iszlámot, és tagadva az azt magában foglaló európai kulturális sokszínűség lehetőségét.
A kötet számomra legdöbbenetesebb mondatai egy olyan regiszterben íródtak a baloldali elkötelezettségű zsidókról, amelyet bármelyik szélsőjobboldali portál megirigyelhetne Kertésztől: „– Elgondolkodtam – T. G. M. egy cikke nyomán – erről a különös európai típusról, az úgynevezett baloldalról, a vörös pestisnek ezekről a vak indulataiknak engedő, s valljuk be, leginkább zsidó származású terjesztőiről. A lábam körül ugrándozó hízott, vörös patkány az egyik legjellegzetesebb képviselője e típusnak, s jól illusztrálja, hogy a kommunista elsősorban jellem és alkat, s csak másodsorban úgynevezett meggyőződés. Ez a jellem a késői európai dekadencia jellegzetes civilizációs terméke. Ez is, a fasiszta is a saját létalapját támadja. De maradjunk a kommunistánál: a zsidó reménység, hogy a kommunista utópia internacionalizmusában a zsidóság is feloldódik s eltűnik majd, Sztálin és a kommunisták antiszemitizmusa következtében szétfoszlott. Így hát, mivel szeretetüknek nincs többé tárgya, megmaradt, sőt fokozódott a civilizáció iránti gyűlöletük, amely egzisztenciájukat egyáltalán lehetővé teszi.” Ezek a mondatok nem egy interjúban hangzanak el, két őzgida-vicc közt, hanem le vannak írva, direkt jelentésű naplóbejegyzésekként, kötetbe foglalva és kinyomtatva.
Mindez menthetetlen, ahogy végül szegény Kertész maga is menthetetlennek bizonyult, intézetestül, hagyatékostul és Szent István-rendestül, igaz, részben a Parkinson-kórjának betudhatóan, és mert senki nem volt képes végül saját magától megmenteni. Ezek egy nagy magyar író szégyenteljes és helyenként kifejezetten gonosz, az általa lenézetteket pökhendi, fölényeskedő stílusban dehumanizáló szavai, amelyek előre legitimálták a magyar társadalomra 2010 után zúdított kormányzati gyűlöletkeltést.
Történetesen mind Kertész, mind Krasznahorkai ösztöndíjasa volt annak a berlini intézetnek, ahol ezt a cikket írom. (Sőt, Kertész híresen pont akkor volt itt, amikor a Nobel-díjat kapta. Az intézetben azóta „Glückskatastrophe” néven emlékeznek az akkori történésekre. Óriási volt a boldogság és a felhajtás, ráadásul nemcsak Kertész volt éppen itt, hanem Esterházy és Nádas is. Mindenki számára nagy öröm és meghatározó fontosságú visszaigazolás volt Kertész Nobel-díja, de nehéz volt a hirtelen jött közérdeklődéssel megbirkózni.) Amikor erre rájöttem, írtam egy köremailt az intézeti kollégáknak, amiben, mint büszkeségtől dagadó keblű magyar, felhívtam erre a figyelmüket. Aztán gyorsan elővettem Krasznahorkai műveit a neten, mert tudtam, hogy az esti intézeti vacsoránál beszélgetnem kell majd róluk, és az igazat megvallva régen volt a kezemben bármelyikük. Aminek, ha őszinte akarok lenni, az az oka, hogy korábban, amikor a kezemben voltak, nem igazán szerettem meg őket: végtelen hosszúságú, megerőltető mondatokat találtam bennük végtelenül lepusztult világokról, amikkel nem volt kedvem ebben a számomra túlesztetizáltnak tűnő formában foglalkozni. Most viszont, amikor az esti vacsorához készülődve elővettem a Herscht 07769 című, a Merkel-korszak Németországában játszódó, egyetlen 400 oldalas mondatból álló Krasznahorkai-regényt, meglepetten tapasztaltam, hogy a maga akkurátusan kíméletlen módján
vicces és szórakoztató.
Nocsak, gondoltam, hálás szívvel tekintve a friss magyar irodalmi Nobel-díjas perspektívájának kitágulására, amennyiben ezúttal nem a reménytelen alföldi tanyavilág időtlen borzalmairól olvashattam végtelen mondatokat, hanem egy türingiai „falmosó” önjelölt-világmegváltó projektjének hiperrealista-ironizáló leírásába pillanthattam bele, és még a mondatok elejét sem kellett megkeresnem a végükre érve. Mintha Krasznahorkai rájött volna, hogy hogyan lehet univerzalizálni nemcsak az élményt, hanem a témaválasztást és a beszédmódot is, olyan nagyra tágítva a provinciális partikularitásokat de- és rekonstruáló életművének boltívét, hogy az alatt kb. az egész világ elférjen. Így persze nem csoda, ha mindig fáradt, ahogy a Friderikusz-interjúban panaszkodott is rá…
„Az a véletlen, aminek muszáj bekövetkeznie” – mondta ugyanott, ugyanakkor, és két évvel később, egészen pontosan idén október 9-én, bekövetkezett a Krasznahorkai-véletlen kanonizációja, azaz megkerülhetetlen világirodalmi teljesítménnyé nyilvánítása a Nobel-bizottság által. A partikularitások univerzalitása iránt érdeklődő olvasók immár világszerte értesülhetnek erről a nagyon is karakteresen magyar teljesítményről, ami már csak azért is jó hír, mert így, egy darabig legalábbis, nem mindenkinek Orbán Viktor jut az eszébe, ha megmondom, hová való vagyok.
Vári György rabbi és irodalomtudós viszont szerintem némileg pontatlanul fogalmaz a korábban hivatkozott Szombat-cikkeknél sokkal rokonszenvesebb, de ugyanennek a lapnak az online kiadásában megjelent kommentárjában, amikor azt írja, hogy Krasznahorkai művében „[a] kelet-európai periféria mutatja meg »a létezés teljes szerkezetét«, egy történelem utáni, apokaliptikus, vagyis végső, de bármiféle megváltás perspektívája nélküli világot, amely lényegét tekintve embertelen.” Krasznahorkai írói univerzuma – nekem úgy tűnik – ehhez képest valójában kifejezetten emberi és empatikus, a periféria-élményt centrumukba helyező művei pedig mára messze túlmutatnak Kelet-Európa (bármi is legyen az) földrajzi határán. Mi több,
a katarzis részesévé teszik – s ezzel egyszersmind, amennyire egy irodalmi műben lehetséges, „megváltják” – a Kelet- (vagy Nyugat-)Európa sártengerébe süppedt, bizonytalanul tántorgó, magukra maradt hőseit.
Mindennek számomra nem a saját, erősen korlátozott irodalmi műveltségemre alapozott esztétikai értékítéletem a fő indikátora, hanem a berlini intézeti kollégáim lelkesedése Krasznahorkaiért. Többen is szuperlatívuszokban beszéltek a műveiről közülük, néhányan pedig gyorsan szerveztek egy eseményt, hogy megnézzék a Werckmeister harmóniákat. Ami azt a benyomásomat erősíti, hogy gondoljon bárki bármit az írói modoráról vagy a sajtónyilatkozatairól, ha valaki az utóbbi évtizedekben sokat tett a Kelet-Európa-élmény univerzalizálásáért és a perifériák szellemi centrumba helyezéséért, az Krasznahorkai volt.
Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nagyon helyes, ha a Krasznahorkai-recepció nem korlátozódik sem a „művelt nyugatra”, sem a mainstreammel kompatibilis nem-nyugati Krasznahorkai-olvasatokra. Igenis lehet vitatkozni és az alapvető tiszteletet megadva akár kritikusan is szólni egy nagy írói életműről, akkor is, ha valaki a „másik oldalhoz” tartozik. Sőt, annál jobb az életműnek és a vele birkózó közösség egészének is, ha a birkózás résztvevői minél több „oldalhoz” tartoznak.
Orbán Viktor elmúlt másfél évtizedes kormányzása például sok tekintetben katasztrofális következményekkel járt Magyarországra nézve, de azzal történetesen semmi baj nincs, ha a Békéscsaba–Lőkösháza-vasútvonal ünnepélyes átadóján Orbán Krasznahorkaira hivatkozik. Ugyan miért ne hivatkozhatna pont ő pont rá? Miért kellene előbb bárkinek, Orbánt is beleértve, doktorátust szereznie Krasznahorkaiból? Az intellektuális kasztrendszer eresztékeit szorosra húzó, fölényeskedő hangú gúnyolódás a bugris miniszterelnök krasznahorkaizása felett pont annyira provinciálisan kelet-európai, mint a korai Krasznahorkai-művek világvégi perifériái.
Demokratának lenni annyi, mint nem félni tőle, hogy bárki bármibe belepofázik. Akár Krasznahorkaiba is. A véletlenek a végtelenben találkoznak.