Az alaszkai Trump–Putyin és a washingtoni Trump–Zelenszkij találkozóval a világ valamivel közeledett a 2022 februárja óta tartó ukrajnai háború lezárásához. Európa eközben pedig még közelebb került ahhoz, hogy a világpolitikában leértékelődjék, amit az európai vezetők washingtoni látogatásának összes vizuális eleme érzékeltetni volt hivatott. Az amerikai béketeremtő lépésekre adott európai reakciók nemcsak azt mutatták meg, hogy Európa milyen félelmetes mértékben függ az Egyesült Államoktól, hanem azt is, hogy a stratégiai autonómiáról való gondolkodás is gyermekcipőben jár.

1. Alaszkai olvadás

„Halvány színével a nyári éj nekünk is békét igér”

Az alaszkai (Anchorage) Trump–Putyin csúcstalálkozó mindenképpen mérföldkő, amely új szakaszt nyit az ukrajnai háború menetét illetően is. Bár Donald Trump szándékai a visszatérése óta világosak voltak, mégis nagy meglepetést okozott az alaszkai találkozó bejelentése, hiszen nem sokkal korábban Trump még újabb szankciókkal fenyegetőzött, és atomtengeralattjárók átirányításáról döntött. Igaz, az esemény nem az elképzelések szerint alakult. A két elnök csak az autóban beszélt egymással tanúk nélkül, és a háromórás tárgyalási szakasz után elmaradt a hosszabbítás a gazdasági kérdésekről. Közös étkezés sem követte a sajtótájékoztatót, amelyen az újságíróknak nem adtak kérdezési lehetőséget.

Önmagában az, hogy a találkozóra sor került, ráadásul amerikai területen, nagy előrelépés Vlagyimir Putyin számára, aki az Ukrajna elleni invázió (2022. február) óta nemzetközi elszigeteltségben él. Külsőségekben Putyin nyert többet, de lehet, hogy a tartalomban Trump. Az viszont, hogy nem hirdettek eredményt a tárgyalás után, két dolgot jelzett. Az egyik, hogy Putyin nem tudta teljes egészében politikai nyereségre váltani a harctéri fölényét. Másrészt a körvonalazódó megállapodást Trumpnak egyeztetnie kellett az ukrán elnökkel és európai szövetségeseivel, amire három nappal később Washingtonban került sor.

Trump már a télen elhatározta, hogy kivonul az ukrajnai háborúból, és ki is fog vonulni. Ez összhangban áll választási ígéreteivel. A februárban a Fehér Házban rendezett Zelenszkij-találkozó jelezte: nem vállalja a harmadik világháború kockázatát, és ezzel előirányozta a fegyverszállítások mérséklését. Az Alaszkát követő washingtoni tanácskozás az európaiakkal pedig megmutatta:

ha a borzalmas vég és a végtelen borzalom között kell választani, akkor Trump az elsőt választaná, az európaiak viszont kitartanak az utóbbi mellett – annak reményében, hogy talán valami jobbra fordul.

Trump egy lehetőséget hagyott nyitva az európaiak számára, mégpedig azt, hogy az ő költségükön megy tovább a háború, amelyhez az USA szerény támogatást (pl. csak informatikát) ad. Kétséges azonban, hogy – Németországot leszámítva – az európaiaknak van-e pénzügyi mozgástere mindehhez. Vajon elfogadja-e az európai lakosság (a baltiakat leszámítva), hogy más állami kiadások terhére háborúskodjanak, amikor már az USA ebből kivonul, és egyébként pedig – a közvéleménykutatások szerint – maguk az ukránok is azt szeretnék, ha tárgyalások útján vége lenne a háborúnak?

Sok európai vezető röpült nagy elánnal Washingtonba, de a sok lúd nem győzött disznót.

Az európai országok számosak ugyan, de nem egységesek, és az elmúlt év fejleményei inkább zavarodottságot okoztak. Ha össze is tudják rendezni gondolataikat, érdekérvényesítő képességük az Egyesült Államokkal szemben csekély.

De vajon miért?

2. Négyszeres függés

„Velünk a bárány, de él a farkas”

Az EU vezetőinek – pláne a britekkel kiegészülve – nagyobb meggyőző erőt kellett volna kifejtenie Washingtonban minden tekintetben: úgy a kereskedelmi alkudozásban, mint az ukrajnai háború jövőjét illetően. Úgy tűnik azonban, az EU gazdasági ereje nem egyszerűen váltható át világpolitikai befolyássá. Valójában nem az EU piacmérete, jövedelmi szintje vagy lélekszáma az, ami itt számít, hanem hogy az EU több területen is függésben, sőt alárendeltségben van az USA-val szemben.

A négy kardinális függés, amitől az EU inkább egyfajta stratégiai perifériának tekinthető: a katonai-biztonsági kérdések, a digitális szolgáltatások, az energiaellátás, valamint a pénzügyi rendszer hierarchiája.

A leglátványosabb és legaktuálisabb, hogy Európa biztonságpolitikai téren függ az Egyesült Államoktól. Az 1949-ben alapított NATO még a hidegháború öröksége, de túlélte eredeti misszióját, és egyre csak bővült is. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egyre több európai ország az USA politikája alá rendeli a maga katonai-biztonsági kérdéseit, és most már korábbi semleges országok (Svédország és Finnország) is besorolták magukat ide. Elméletileg lenne mód arra, hogy Európa önállósodjék, emancipálódjék – ez is része volt az elmúlt évtizedben a „stratégiai autonómiáról” folyó gondolkodásnak. De ezt az irányt sok tényező nehezíti, és nem is a pénzügyi faktor a legfontosabb, hanem az atomfegyverek, a technológiai függés, valamint a koordináció igénye, amiből egyenes út vezet a hegemónia elfogadásához.

A digitális szolgáltatásoktól való függés azt jelenti, hogy a legtöbb vásárlás ma már Európában is az USA szolgáltatóin halad keresztül (piackutatás, termékkeresés, fizetés stb. által), ami azzal jár, hogy a legtöbb ilyen digitális művelet során valamelyik amerikai cég vagy bevételhez, vagy hasznos információhoz jut. Ez már nem a hidegháború terméke, hanem az azóta eltelt időszaké, amikor az európaiak úgy gondolták, hogy érdemi ipar- és technológiapolitika nélkül lépést tarthatnak a világgazdasági változások rohamos tempójával. Most az USA még inkább ki akarja terjeszteni dominanciáját ezen a téren, és az EU-tól a digitális szolgáltatásokra vonatkozó szabályozás hatástalanítását követeli.

Energiafüggésünk az Egyesült Államoktól pár évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, de még 5-6 éve sem gondolhattuk, hogy itt fogunk kikötni. Az USA mindenekelőtt cseppfolyós gázt (LNG) tud exportálni, és a háború előtt erre Európának nem volt különösebben szüksége. Ha tényleg megvalósul, amit Ursula von der Leyen ígért Donald Trumpnak Skóciában, akkor nem történik más, mint hogy az EU a keleti irányú egyoldalú függést egy nyugatira cseréli a gázimport területén.

Végül nem feledkezhetünk meg arról, hogy az EU – mint minden más régió – függ az Egyesült Államok monetáris hegemóniájától is, amire az európaiak Valéry Giscard d’Estaing nyomán mint „orbitális kiváltságra” szoktak utalni. Az európai monetáris együttműködés visszanyúlik az 1970-es évekre, és kezdettől fogva az volt a célja, hogy kiszűrje az amerikai politika volatilitása által gerjesztett instabilitást. Az EU akkor 12 tagországa a hidegháború végén úgy döntött, hogy valutauniót hoz létre, az amerikai függés enyhítésére. De az euró mind ez idáig csak belső funkciókkal működik igazán, külsőkkel minimálisan. A létrehozása óta eltelt negyedszázad során az euró érdemben nem tudta bővíteni részesedését a nemzetközi kereskedelmi forgalomban és a tartalékolásban.

3. Kompozíciós tévedés

„Kicsik vagyunk, míg a sors hatalmas”

Az az elképzelés, hogy az EU nem a gazdasági súlyának megfelelő mértékben vesz részt a világfolyamatok alakításában, elsősorban az EU egységes piacának méretéből indult ki. Anu Bradford finn szerző nyomán beszélünk egy ideje az ún. „Brüsszel- hatásról”, amelynek lényege, hogy az EU a maga piacméretén keresztül a világ nagy részének szabályalkotója lett, és ennek következtében hozzá kell alkalmazkodniuk másoknak. Nem nyilvánvaló azonban, hogyan lehet ezt az adottságot konkrét megoldásokká alakítani a különböző politikai területeken.

Ahhoz, hogy a méretből fakadó súlyt ki lehessen használni, a mentális partikularizmus meghaladására, valóban európai szintű gondolkodásra lenne szükség, ami hol jobban, hol kevésbé jobban sikerül.

Azt, hogy az EU miért nem tudja a méretéből adódó előnyöket érvényesíteni a világpolitikában, egy ismeretelméleti fogalom segít megmagyarázni: az összetétel csapdája (angolul fallacy of composition). Így nevezzük azt a téves feltételezést, miszerint a nagyobb csoportokra, akár az egész rendszerre nézve is fennáll az, ami a csoport egyes tagjaira külön-külön. Más szóval, ha feltételezzük, hogy egy összetett objektum (például az Európai Unió) indoklás nélkül rendelkezik alkotórészeinek (például Dánia, Írország vagy Lettország) tulajdonságaival, tévedhetünk. Valójában valószínűleg tévedünk, aminek szintén vannak következményei.

A kis országok túlreprezentáltsága az EU intézményeiben nem segít, mert mindannyian magukkal hozzák a korlátozott autonómia és az igazodás kultúrájának tapasztalatát. Ez elsősorban a biztonságpolitikában jelenti azt, hogy mindennél egyszerűbb egy „nagy testvérhez” alkalmazkodni, irányítását elfogadni. Pedig Európa összességében nem vazallusa, hanem partnere lehetne az USA-nak. Számos más példa is van arra, hogy az EU nagy méretű szereplő ugyan, de mégis a kisebb tagok mentalitása számít vonzónak vagy sikeresnek.

Például a 2010-es évek elején, a nagy euróövezeti válság idején sokan úgy vélték, hogy ha Lettországnak sikerül kilábalnia a recesszióból egy jelentős belső leértékeléssel (bérek, nyugdíjak és állami beruházások csökkentése a rögzített árfolyam fenntartása mellett), az EU egésze ugyanezt teheti a versenyképesség fellendítése érdekében. Az összesített hatás azonban nem a fellendülés volt, hanem a kereslet csökkenése mindenki számára, és az euróövezet öngyilkos szektára kezdett hasonlítani.

A migrációval kapcsolatban: Dánia az elmúlt években szigorú, restriktív intézkedéseivel tűnt ki, de ezt Európa egésze nem tudja átvenni. A földrajzi nyitottság, a menekültek életéért való felelősségvállalás és a szomszédsággal fenntartott kapcsolatok csak néhány a sok ok közül. Mindazonáltal egyre több olyan hangot fogunk hallani, amelyek általánosságban arra ösztönzik Európát, hogy alkalmazza a dán módszert.

Az adózás egy másik példa. Írország a téren kivétel, mert pénzügyi architektúrájának középpontjában a multinacionális vállalatok adóoptimalizálása áll. Az ír politika okos lehet ír szempontból, de ez biztosan nem olyan példa, amelyet Európa egésze követhetne. Valójában ez egy olyan probléma lehet, amelyet Európa többi része gazdasági kár forrásának tekinthet, de ez már másik vita tárgya. A lényeg, hogy senki sem születik európai politikusnak, és aki sokáig egy kis vagy közepes méretű tagországot irányít vagy képvisel, nem biztos, hogy azonnal uniós fejjel tud gondolkodni és cselekedni.

4. Európa és a multipolaritás

„A világ hidd el a jóra éhes”

Nem meglepő, hogy sok európai inkonzisztens gondolkodást tanúsít a globális kérdésekben, különösen, ami a gazdaságot illeti. Felháborodunk Donald Trump vámháborúján, mivel az számunkra is negatív hatásokkal jár. Közben viszont követeljük, hogy jöjjenek „másodlagos szankciók” olyan országokkal szemben, akik kereskednek Oroszországgal, kezdve Indiával. Az alaszkai Putyin-találkozó viszont éppen azt jelzi, hogy bármekkora csinnadrattával hirdette meg vámjait az USA, a globális gazdasági hadviselést nem fogja eszkalálni Oroszország meggyengítése céljából. Alaszka tehát átírta a szankciós naptárt, és talán az eszköztárt is leszűkítette.

Más példákat is lehet hozni az európai inkonzisztenciára. Vezető európai politikusok azzal utasították el a tárgyalásos útvonalat Ukrajna ügyében, hogy „dőljön el a hadszíntéren”. Most viszont, hogy tárgyalások vannak napirenden, sok európai felháborodik, hogy nem hívják meg őket, és úgy gondolják, hogy ignorálni lehet a hadszíntéren kialakult helyzetet. Ukrajna a február 24-es invázió után jelentős támogatást kapott a nyugati országoktól a háborúhoz. De nem azonnal, hiszen az első hetek bizonytalansággal teltek, részben mivel meg kellett látni, hogy Ukrajna egyáltalán talpon marad-e, másrészt mert el kellett dönteni, kinek mi dolga ezzel. Az EU-tagországokat úgy kellett berugdosni a háborúba (a baltiak kivételével). Most viszont az USA megpróbálja őket kirugdosni, hacsak nem veszik magukra az elhúzódó konfliktus összes anyagi terhét.

A kihívás tehát az, hogy Európa tulajdonságait és lehetőségeit egészében lássuk, ne csak részeinek összességét. Ellenkező esetben nincs értelme Ursula von der Leyennek „geopolitikai Bizottságról” beszélnie, ahogyan 2019 óta hivatkozik a Bizottságra, válaszul az Egyesült Államok Donald Trump alatti politikájára. A „geopolitikai” jelentése ráadásul időközben megváltozott. Eredetileg arról szólt, hogy Európa meghatározza saját érdekeit, és erőteljesebben képviseli azokat. Most inkább arról van szó, hogy alkalmazkodjon a külvilág geopolitikai fejleményeihez, és ha szükséges, kockáztassa az uniós szabályok, normák és politikák integritását. És akkor arról az inkonzisztenciáról még nem is beszéltünk, hogy Ukrajna esetében az EU megpróbál a maximális célokhoz ragaszkodni a megtámadott ország érdekében, miközben Gáza esetében a minimumra sem képes, hogy elősegítse a népirtó katonai cselekmények leállítását.

Az Európai Uniónak mint közösségnek komoly önvizsgálatra van szüksége. Pár évvel ezelőtt, a Covid-19-es időszakban zajlott egy konzultáció az állampolgárokkal „Konferencia Európa jövőjéről” címmel. Megint valami hasonlót kellene indítani.

Nemrégiben még olyan bölcs emberek, mint Josep Borrell is olyan metaforákat használtak, hogy „Európa a kert, a világ többi része a dzsungel”, a világ többi része irigykedhet is Európára. Az ilyen típusú eurocentrizmust jó volna hamar el kell felejteni, bár az is kétségtelen, hogy mély gyökerei vannak, és nemcsak a korábbi gyarmatosító országokban.

Az erősebb Európa lehetőségét kutató próbálkozások közül az elmúlt időszakban a monetáris kérdésekkel foglalkozó eszmefuttatások emelkednek ki. Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke májusban tartott fontos előadást Berlinben, amelyben az euró külső funkcióinak megerősítésére mint lehetőségre hívta fel a figyelmet. A stratégiai autonómia egyik kulcsa lehet a monetáris reform, de ennél nyilvánvalóan többet kell elvárni az Unió vezetőitől. Lagarde elődje, Mario Draghi is jelentkezett a nyár végén, hogy segítsen a vízió felvázolásában.

Alaszka tanulsága, hogy a világ halad a multipolaritás felé, és ehhez a maga módján az USA is alkalmazkodik, feladva a két- vagy egypólusú világrendhez való visszatérést. A világrendszer nagy szereplői között folyik az egyeztetés. A washingtoni értekezlet utáni napokban India külügyminisztere, Subrahmanyam Jaishankar Moszkvába látogatott, miközben a kínai elnök támogatásáról biztosította Indiát az amerikaiakkal folytatott vámháború ügyében.

Úgy tűnik, a globális átrendeződésre az európai vezetők a legfelkészületlenebbnek.