A nemzetközi és magyar sajtóban is megjelent a hír, hogy a Melanéziában található hányatott sorsú tengerentúli francia terület, Új-Kaledónia, egy Franciaországhoz tartozó önálló állam lesz. Az ördög azonban a részletekben rejlik, ugyanis a párizsi kormány és az új-kaledóniai politikai erők között létrejött megegyezés az erős szimbolikus gesztusokon túl valójában megnehezíti a gyarmatosított kanak nép fő célkitűzését: a más országokkal, beleértve az egykori gyarmattartóval egyenlőséget élvező, független Kanaky-Új-Kaledónia létrejöttét.

Párizs déli és nyugati, nagyrészt vagyonos agglomerációja nemcsak a zsúfolt, zajos fővárosnál zöldebb, nyugodtabb életkörülményeket és megannyi látnivalót biztosít, hanem nagyszabású és történelmi jelentőségű békekonferenciák megrendezésére is alkalmas. Napóleon a fontainebleau-i palotában mondott le először a trónjáról, a versailles-i kastélyokban kiáltották ki a Német Birodalmat, és itt írták alá az első és második világégés főbb békeszerződéseit (beleértve Trianont). A közeli Saint-Germain-en-Laye-ben az osztrákok, Neuilly-sur-Seine-ben pedig a bolgárok ismerték el a vereségüket 1919-ben, Sèvres pedig a széthulló Oszmán Birodalommal megkötött, megannyi mészárlást és etnikai tisztogatást kirobbantó és végül elbukó békeszerződésnek volt a színhelye.

Ugyanakkor a nemzetközi diplomáciai események mellett Franciaország tisztségviselői akkor is ezt a térséget keresik fel, amikor az állam technikailag saját magával, pontosabban az egyik legrégebbi gyarmatából lett tengerentúli területével, Új-Kaledóniával kíván megbékélni. A szépítő kifejezéssel csak „Eseményeknek” hívott, körülbelül kilencven halálos áldozattal és rengeteg belső menekülttel járó nyolcvanas évekbeli polgárháborút sikertelenül megelőzni próbáló 1983-as nainville-les-roches-i egyezmény a gyarmatosított kanakok és a „történelem veszteseinek” (az egykoron Új-Kaledóniába deportált fegyencek, a vietnami, indonéz és japán vendégmunkások leszármazottai és a kilátástalanság elől ide menekült Wallis és Futuna-i bevándorlók) önrendelkezését mondta ki. Negyvenkét évvel később és 60 kilométerre nyugatra, július 12-én pedig a Versailles-hoz közeli Bougival városában született egy békemegállapodás egy másik, tragikus erőszakot, 14 halálos áldozatot és felbecsülhetetlen anyagi kárt okozó konfliktusban, amellyel a Mércén mi is több írásban foglalkoztunk.

Új-kaledóniai állam Franciaországon belül

A megállapodás, amely a párizsi kormány és a meghatározó új-kaledóniai politikai pártok (köztük a függetlenséget ellenző vagy támogató, illetve a kérdés igen-nem választásra való leegyszerűsítését elutasító csoportosulások) között született, első látásra komolynak tűnő változásokat eszközöl Új-Kaledónia jogi státuszát illetően. A legutóbbi, 2019-es népszavazás alapján 271 ezres lakosságú – de a tavalyi konfliktusok nyomán a helyi híradások szerint jelentős elvándorlást elszenvedő – szigetcsoport státusza sui generis (egyedi jellemzőkkel rendelkező) tengerentúli területből sui generis állammá változik Franciaországon belül.

Ennek részeként Új-Kaledóniának azok a lakosai, akik megfelelnek a felek által megállapított követelményeknek, kettős – francia és kaledóniai – állampolgárokká válnak. A diplomáciával és külpolitikával kapcsolatos, jelenleg Franciaország által gyakorolt kompetenciák gyakorlása átkerül a kaledóniai kormányra, miközben továbbra is Párizs fog felelni a honvédelemért, az igazságszolgáltatásért, a közbiztonságért és monetáris politikáért, valamint Új-Kaledónia fizetőeszköze az euróhoz rögzített árfolyamú, Wallis és Futunában és Francia Polinéziában is használt csendes-óceáni valutaközösségi frank (XPF) marad. Az alkotmányjogi értelemben egyedi, és számos különböző értelmezésre lehetőséget adó új státusz értelmében Új-Kaledónia nemzetközileg elismerhetővé válik, és akár saját ENSZ-képviselettel is rendelkezhet attól függően, hogy milyen módon kerülnek megvalósításra a konkrétumokat nagyrészt mellőző bougivali egyezmény pontjai. Emellett a szigetcsoport saját alaptörvényt is elfogadhat a „köztársasági”, kanak és tágabb értelemben óceániai értékek egyesítésével, és dönthet a saját nemzeti szimbólumairól. Ez azt jelenti, hogy meghatározhatja az állam hivatalos nevét, zászlaját és himnuszát, amelyekkel kapcsolatban a 2010-es évek elején sikertelenül próbáltak dűlőre jutni a politikailag egymással szemben álló felek.

Kétségtelen, hogy Emmanuel Macron köztársasági elnök és Manuel Valls egykori miniszterelnökből lett tengerentúli területekért felelős miniszter több hónapnyi kudarcos próbálkozás után sikerrel ültette a tárgyalóasztalhoz az egymást kölcsönös bizalmatlansággal és sok esetben ellenségeskedéssel kezelő politikai pártok vezetőit. A Bougivalban létrejött egyezmény papíron komoly engedményeket tesz a nagyrészt őslakos kanakok, valamint kisebb részben más közösségek tagjai által támogatott függetlenségi mozgalomnak azáltal, hogy belengette az Új-Kaledóniai Állam és az új-kaledóniai állampolgárság létrehozását.

A két fő szemben álló oldal tulajdonképpeni vezetői, a függetlenségpárti és baloldali nemzetgyűlési képviselő Emmanuel Tjibaou és radikálisan függetlenségellenes, a Macront támogató pártok frakciójában ülő kollégája, Nicolas Metzdorf, a szimbolikus gesztusok nagy jelentőségének tudatában, egy „ökölpacsival” szentesítették a megállapodást.

Céljuk ezzel egyértelműen az volt, hogy megelevenítsék történelmi elődjeik, Jean-Marie Tjibaou es Jacques Lafleur 1988-as kézfogását, amely egy egész ország számára vált a polgárháború után megbékélő Új-Kaledónia szimbólumává. A két, némi vonakodással létrejött békülési gesztusról készült kép egymás mellé tétele keserédes szimbólumát adja a kaledóniai politikai élet elmúlt közel negyven évének. Jean-Marie Tjibaou-t, aki néhány évnyi papi pálya és társadalomtudományi tanulmányok után lett előbb kulturális szervező (egy nagyszabású antirasszista kanak fesztivál létrehozója), majd a függetlenségi oldal politikusa, fia, Emmanuel követte, aki nemzetgyűlési képviselővé választása előtt szintén a kulturális szférában tevékenykedett, és édesapja örökségét kívánja folytatni.

Azonban a függetlenséget ellenző, lojalista tábor új hangadója, a fehér vidéki kaledóniák kockásinges, cowboy-kalapos rodeóromantikáját karikaturisztikusan és izzadságszagúan képviselő, a gyarmatosítás bűneit sértődötten tagadó Nicolas Metzdorf politikai személyisége igencsak távol áll a családja nikkelbányáiból meggazdagodott, a nouméai nagyburzsoázia ízlésvilágát és érdekeit megtestesítő, de mozgalmát a nem-fehér kaledóniaiak számára (beleértve a kanakokat) is nyitottá tevő Jacques Lafleur-től.

Metzdorf személyiségét remekül példázza a szocialistából macronistává vált Manuel Valls tengerentúli miniszterrel való februári incidense. Amikor a munkáját az elődeihez képest alapvetően jól végző miniszter új-kaledóniai hivatalos látogatása során a kanakokra a szigetcsoport „első népeként” hivatkozott, az őslakosoktól erőszakkal elvett földekből hatalmas birtokokra szert tett gyarmatosítók leszármazottjának számító Metzdorf azzal támadta be Vallst, hogy „engem senki sem kezelhet másodrendű népként”. Emellett hiába politizálnak egy közösségben, a képviselő beszédeiben Valls katalán származásából is szívesen űz gúnyt. Az év elején például a spanyol akcentust színlelve azt üzente a miniszternek, hogy no pasarán (nem fognak átjutni), utalván Új-Kaledónia függetlenségére. Ez a rasszista sértés hamar nagy népszerűségre tett szert Metzdorf támogatói körében, ahogyan erről egyébként személyesen is meggyőződhettem februári nouméai látogatásom során, amikor akaratom ellenére a második világháborús emlékművet megkoszorúzó Valls ellen szerveződő tüntetés kellős közepén találtam magam, ahol néhány száz szélsőjobbos lojalista skandálta az egyik legismertebb antifasiszta rigmust…

Az elviekben francia párti radikális lojalisták jelenlegi közgondolkodását jól példázza az a tény is, hogy nemcsak az őket sok tekintetben látványosan támogató macronistákkal, de még azzal a Marine Le Pennel szemben is ellenségesek, aki az új-kaledóniai válságra egy negyven év múlva tartandó újabb függetlenségi népszavazást javasol (elhalasztva a probléma megoldását akkorra, amikor 96 évesen feltehetőleg már nem neki kéne ezzel foglalkoznia). Nagy visszhangot váltott ki a francia médiában az az éles hangvételű szóváltás, amikor egy rendezvényén résztvevő férfi azzal vádolta a bírósági ítélete ellenére továbbra is az elnökválasztásra készülő, május végén a helyszínre látogató Le Pent, hogy semmit sem tud a kaledóniai helyzetről és arról, hogy a függetlenségpártiak „el akarják űzni a fehéreket”. Amire a látványosan ingerült szélsőjobbos politikus azzal kontrázott, hogy „szavazhatnak akár 32-szer is, de komolyan gondolják, hogy majd a kanakok lemondanak a függetlenségükről?”, és hogy „ha mindenki, aki Új-Kaledóniában él, annyira jól ismerné a helyzetet, akkor miért tartunk még mindig itt”.

Ebben a közhangulatban tehát kétségtelenül elismerésre méltó teljesítmény egy ilyen volumenű egyezmény tető alá hozása. Ugyanakkor, ahogyan arra Manuel Valls is felhívta a figyelmet, ez még csak félsiker, hiszen a kaledóniaiaknak jövő február környékén egy népszavazáson is jóvá kell hagyniuk a bougivali egyezményt, amellyel az első reakciók alapján nem mindenki elégedett, legkevésbé a függetlenségpártiak.

Az egyezség széles körű társadalmi elfogadottsága márpedig a történelmi tragédiák fényében elengedhetetlen.

Az emblematikus kézfogással végződött Matignon-Oudinot-i egyezmények után kevesebb mint egy évvel, 1989-ben egy az egyezséget elutasító Djubelly Wéa nevű radikális függetlenségpárti aktivista Ouvéa szigetén merényletet követett el Jean-Marie Tjibaou és közeli szövetségese, Yeiwéné Yeiwéné ellen Ouvéa szigetén, ahová a két politikus azért érkezett hogy megemlékezzenek arról a 19 mozgalmárról, akiket a francia hadsereg az általuk túszul ejtett csendőrök kiszabadításának ürügyén ölt meg 1988-ban. Az eddigi hírek alapján a feszültségek már most jelentősek a megállapodással elégedetlenek körében, és a fenyegetések miatt a bougivali egyezmény aláíróit a rendőrség kiemelten védi.

A szimbólumokon túl

Ráadásul a jól hangzó ígéreteken túl az ördög a részletekben rejlik, amelyek azt mutatják, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a függetlenségpártiak sikerként könyvelhetik el a július 12-i megállapodást, amely bizonyos szempontból még nehezebbé teszi számukra legfőbb politikai céljuk, a valódi függetlenség megvalósítását. Emellett a kettős állampolgársággal és az önálló külpolitikával ^[1] kapcsolatos ígéreteket is érdemes kontextusukban kezelni.

Az 1998-as Nouméai Egyezmény értelmében már ma is létezik egy új-kaledóniai állampolgárság, amely része a francia állampolgárságnak: az 1988 óta Új-Kaledóniában élők és az ő leszármazottaik számára elérhető státusz birtoklása ad lehetőséget a helyi tartományi választásokon és népszavazásokon való részvételre. Jelenleg még nem sokat tudunk a két állampolgárság szétválasztásának gyakorlati következményeiről, ahogy arról sem, hogy ez lehetővé tenne-e bevándorlásügyi szigorításokat.

Ez utóbbi fontos követelése a függetlenségpártiaknak, hiszen Új-Kaledóniában, ahol egykoron Franciaország börtönkolóniát tartott fenn és telepes gyarmatosítást vitt végbe, az évek során kisebbségbe kerültek az őslakosok, miután a párizsi kormány az elszakadási törekvések meggyengítésének deklarált céljával támogatta több tízezer francia letelepedését.

Ennek, a gyarmatosításellenes mozgalmak által szervezett, lakosságcsereként lefestett gyakorlatnak következményeként ma Új-Kaledóniában a közigazgatásban és a közszférában (rendvédelem, egészségügy, közoktatás) a sok esetben csak papíron létező „nemzeti preferencia” ellenére számos vezető posztot Franciaországból odatelepültek töltenek be, akik indokolatlanul, az anyagországinál átlagban 30 százalékkal magasabb megélhetési költségekhez képest is túl vannak fizetve. Egy tanár a francia fizetése közel kétszeresét keresheti meg, míg egy nettó 2100 eurót kereső kezdő rendőrjárőr Új-Kaledóniában alsó hangon négyezer eurós fizetésre számíthat.

A szigetcsoport katasztrofális gazdasági helyzetének fényében fenntarthatatlan közszférai fizetések, amiből a kaledóniaiakat (akik közül a legtöbben nem engedhetik meg maguknak az Európába költözést) folyamatosan szorítják ki a Franciaországból érkező, jobb és olcsóbb oktatási lehetőségekkel rendelkező bevándorlók, egy olyan nagyburzsoázia kialakulásához vezettek, amelynek vagyona és pénzköltési szokásai egyre nehezebbé teszik a lakosság többségének a megélhetését. Népszerű közmondás Új-Kaledóniában, hogy a kanakok és az európaiak csak egyetlen dologban értenek egyet: a helyi köznyelvben „métro”-nak vagy „zoreille”-nek nevezett európai bevándorlók elutasításában. Ahogyan azt Új-Kaledónia elismert specialistája, Benoît Trépied is kifejtette,

az óriási vagyoni egyenlőtlenségek központi szerepet játszottak a tavalyi, nagyrészt Nouméaban és vonzáskörzetében koncentrálódó zavargások kirobbantásában.

Emellett a bougivali egyezmény értelmében az újonnan létrehozott állampolgárságból részesülhetne minden Új-Kaledóniában született és legalább tíz éve ott élő francia állampolgár, illetve azok, akik egy legalább öt éve állampolgársággal rendelkező kaledóniaival kötnek házastársi vagy élettársi kapcsolatot. A sokadjára elhalasztott és az új fejlemények fényében kulcsfontosságú helyi törvényhozási választásokon pedig minden legalább tizenöt éve Új-Kaledóniában élő francia állampolgár részt vehet, ami a gyakorlatban 12 ezer új választópolgár névjegyzékbe vételét jelenti.

Mint ahogyan arról mi is beszámoltunk, a tavalyi népfelkelést a francia kormánynak az a döntése robbantotta ki, melynek értelmében tíz évnyi tartózkodás után bárki részt vehetett volna a helyi törvényhozás, a Kongresszus összetételét közvetetten meghatározó tartományi választásokon. A választói névjegyzék az eredeti tervekhez képest szűkebb körű, de továbbra is jelentős kiszélesítése komoly győzelem a lojalistáknak, akik szintén nyertesen jöttek ki a tartományonként megválasztott képviselők számának átdolgozásából, melynek értelmében a Nouméa-központú, a franciapárti lakosság oroszlánrészének otthont adó déli tartomány több képviselőt küldhet a helyi parlamentbe a kanak többségű, függetlenségpárti északi és a távolabb eső Hűség-szigeteket tömörítő régiók kárára.

A helyi választások kimenetele már csak azért is meghatározó, mivel a július 12-i egyezmény értelmében a Franciaországnál maradt kompetenciák átruházásához a képviselők hatvan százalékának támogatása szükséges.

Látván a jelenlegi erőviszonyokat, melyek értelmében a függetlenségpártiak és a lojalisták körülbelül azonos támogatottsággal bírnak, és a többséget csak a harmadikutas, az elmúlt években mindkét oldallal szövetségre lépő Óceániai ébredés ( Éveil océanien) szavazataival tudják megszerezni, nehezen elképzelhető a megegyezés az autonómia kiszélesítését illetően. Ebben a felállásban csak akkor várható elmozdulás, ha a függetlenségpártiak tovább tudják növelni a táborukat (ami a tavalyi nemzetgyűlési választások számukra kedvező eredményei alapján nem teljesen elképzelhetetlen), vagy ha a franciapárti szavazók megbüntetik a kompromisszumképtelen, kormányon folyamatos megszorításokat bevezető radikális lojalistákat, és átpártolnak a jelenleg nagyrészt wallis-és-futunai származású kaledóniaik által támogatott, az autonómiát hosszabb távon elképzelhetőnek tartó Óceáni ébredéshez, vagy a sokadik korrupciós botrányukat nyögő, mérsékelt függetlenség-ellenes pártokhoz.

A fentiek fényében kijelenthető tehát, hogy a hangzatos ígéretek ellenére a Bougivalban megkötött egyezmény nem változtatja meg azt az ENSZ-által is elismert tényt, miszerint Franciaország továbbra is gyarmati sorban tartja Új-Kaledóniát. Hiába emlegetik ugyanis a szélsőséges lojalisták és franciaországi szövetségeseik, hogy a szavazók három népszavazáson is elutasították a függetlenséget, ha az utolsó sorsdöntő voks a függetlenségpárti kanakok bojkottja mellett zajlott le. Az őslakosok ugyanis elutasították, hogy a sok halálos áldozatot követelő Covid-járvány közepette, a kultúrájukban kiemelten fontos és hosszú gyászidőszak idején kerüljön megrendezésre a népszavazás. Így a 44 százalékos részvétellel megtartott 2021 decemberi harmadik referendum legitimitása (amin a résztvevők 96 százaléka voksolt a függetlenség ellen) leginkább a magyar kormány hasonló eredményeket hozó, érvénytelen homofób népszavazásával vetekszik.

Emellett nem felejthetjük el azt sem, hogy Emmanuel Macron azért tudott egy Szajna-parti patinás kisvárosban tárgyalni egy 18 ezer kilométerre lévő óceániai szigetcsoport sorsáról, mert Franciaország 1853-tól kezdve példátlan és gyomorforgató erőszakkal gyarmatosította Új-Kaledóniát, lemészárolva és elnyomott státuszba taszítva a háromezer éve ott élő kanakok százait és ezreit, akiket „őslakos rezervátumokba” száműzött, hogy aztán a tőlük ellopott földeken börtönkolóniát, nagybirtokokat és nikkelbányákat alakítson ki.

Miközben Párizs és a kaledóniai társadalom is szeretné maga mögött hagyni a gyarmatosító múltat, ez az elnyomás tovább él a különböző közösségek közötti hatalmas vagyoni egyenlőtlenségekben, a francia politikai osztály görcsös ragaszkodásában a nyersanyagban gazdag, stratégiai elhelyezkedésű szigetcsoporthoz és a felülről eldöntött egyezményekben. A jelenlegi helyzetre így csak az adhat megoldást, ha a francia állam és a hozzá hű lojalisták végre belátják, amit a néhai Jean-Marie Tjibaou már a nyolcvanas években kifejtett: „tetszik vagy sem, a kanakok mindig itt lesznek, és egészen addig fognak csesztetni benneteket, amíg meg nem adjátok nekik a függetlenséget”.