Miért termeli az oktatási rendszer a társadalmi egyenlőtlenségeket ahelyett, hogy felszámolná őket? Miért szorongunk attól, hogy gyermekünk iskoláskorúvá válik? Létezhet-e olyan iskola, ahol öröm tanítani és tanulni – függetlenül attól, hogy ki honnan érkezik, milyen társadalmi háttérrel? Hogyan működhet a kritikai pedagógia a gyakorlatban, itt és most, Magyarországon?

A Pirosfecske pedagógiai kollektíva tagjai – tanárok, pedagógusok, neveléstudományi szakemberek – korábban is dolgoztak fiatalokkal, a kollektíva megalapítása azonban abból a felismerésből indult, hogy már az általános iskola első éveiben eldőlhet, ki előtt milyen lehetőségek nyílnak meg – vagy zárulnak be. Már ekkor kialakul, mi számít „hasznos” tudásnak, milyen készségek – vagy inkább: milyen társadalmi adottságok – szükségesek a későbbi boldoguláshoz.

A kollektíva hosszú távú célja egy, a kritikai pedagógia elve mentén működő iskola megalapítása, de addig is közösségi eseményeken, tréningeken és műhelyeken keresztül teremt teret társadalmi párbeszédre. A pedagógiát tehát nem szűkíti le az intézmény keretei közé: célja, hogy az a mindennapi kapcsolatok és közösségek részévé váljon.

A Pirosfecske által Paolo Freire Az elnyomottak pedagógiája című műve köré szervezett több napos tréning kapcsán beszélgettünk a kollektíva tagjaival, kérdéseinkre Tóth Anna és Nyerges Csaba válaszoltak.

Hogyan és milyen gondolatok mentén alakult meg a kollektíva?

Talán az egyik legfontosabb dolog az a vízió, ami a háttérben mozgat minket: egy olyan iskola képe, ahol elsősorban hátrányos helyzetű gyerekek tanulnak, de nem elkülönítve, hanem más társadalmi hátterű gyerekekkel együtt. Fontosnak tartjuk, hogy már gyerekkorban legyen lehetőség megélni az osztályszövetséget – hogy ne csak a tantárgyakból tanuljanak a gyerekek, hanem egymás különböző élettapasztalataiból is. Ez az iskolakép, amit sokszor modellezünk workshopokon, vagy akár a kollektíván belüli működésben is: hogyan lehet a legszemélyesebb élményeket közösségi, sőt rendszerszintű tapasztalatokká formálni.

Mit kínál a kollektíva a pedagógusoknak?

A pedagógusok rendkívül magukra vannak hagyva. Semmilyen tér nincs arra, hogy megosszák egymással a tapasztalataikat, vagy közösen gondolkodjanak a pedagógiáról mint társadalmi folyamatról. A Pirosfecske egyik alapvető küldetése, hogy ilyen diskurzustereket hozzon létre – felnőttek, pedagógusok, hallgatók, érdeklődők számára. Az első időszakban inkább ez volt a fókusz: Freire-olvasókört, filmklubokat, workshopokat szerveztünk. Most viszont egyre inkább a gyerekek felé fordulunk: iskolákba látogatunk, foglalkozásokat tartunk, hogy közelebbről megértsük azt a korosztályt, akikkel dolgozni szeretnénk – elsősorban általános iskolás gyerekekről van szó.

Mennyire könnyű bejutni iskolákba foglalkozást tartani?

Főleg olyan intézményeket keresünk meg, ahol szövetségeseket látunk – például olyan alternatív iskolákat, ahol nehezebb körülmények közül érkező gyerekek tanulnak, és ahol van nyitottság a kísérletezésre, közös gondolkodásra. Egyelőre nem ütköztünk nagy akadályba, de nyilván hosszabb távon felmerülhetnek nehézségek.

El tudnátok mesélni, hogy hogyan épül fel a kollektíva?

Igen, a kollektívánknak jelenleg három szintje van. Vannak a belső tagok, heten vagyunk most, akik heti rendszerességgel találkozunk. Mi működtetjük operatívan a szervezetet. Aztán vannak a külső tagok, velük havi egyszer gyűlünk össze, ők is részt vesznek a munkacsoportokban, legalább egyben. És végül vannak a bázistagok, akik valamilyen okból nem tudnak rendszeresen részt venni a közös munkában, de alkalmanként, projektekbe kapcsolódva, például adománygyűjtések vagy rendezvények kapcsán csatlakoznak.

A munkacsoportok különböző feladatokkal foglalkoznak – helykereséssel, pályázatírással, képzéstervezéssel, hospitálással, stb. Fontos számunkra, hogy ezek ne legyenek fixszerepek, rotálódjanak a pozíciók. Próbáljuk elkerülni, hogy egyvalaki csak láthatatlan vagy újratermelő munkát végezzen, míg más kizárólag produktív szerepben van. Ezt is közösen próbáljuk tanulni, alakítani.

Mennyire könnyű vagy nehéz elérni azokat a pedagógusokat, akik nem aktív kutatói ennek a témának? Hogyan kezdtétek meg a munkát?

Szerintünk nagyon nagy az igény ezekre a kezdeményezésekre. Még fiatal szervezet vagyunk, alig egy éve működünk, de már most is azt látjuk, hogy sok pedagógus vágyik a közös gondolkodásra. A Freire-olvasókörünk, filmklubjaink – például a Kertész utcai kísérlet vagy a Szentlőrinci iskolakísérlet feldolgozása – mind nagy érdeklődést váltottak ki. A kollektívánk a Kesztyűgyár Közösségi Házzal együttműködve filmklub-sorozatot indított, amely a ‘70-es évek elfeledett iskolakísérleteit hozza újra reflektorfénybe. Ezek az iskolakísérletek egyébként sokszor elfeledett tudásokat hordoznak, amelyeket ma is érdemes újra elővenni. A programsorozat célja az volt, hogy közös gondolkodásra hívja mindazokat, akik pedagógiával, gyerekekkel vagy fiatalokkal foglalkoznak. Az első alkalommal Gulyás Gyula és Gulyás János Kísérleti iskola (1977) című dokumentumfilmjének részleteit vetítettük, amely a szentlőrinci iskolakísérlet komplex pedagógiai megközelítését mutatja be. A második vetítésen Mihályfy Sándor Kertész utcaiak (1972) című filmje került terítékre, amely a VII. kerületben, a Dolgozók Általános Iskolájában zajló, lemorzsolódással és társadalmi hátrányokkal küzdő fiatalokat támogató kísérletet dokumentálja. A mi kezdeményezésünk is ebbe a hagyományba ágyazódik – nem a nulláról kezdünk, hanem csatlakozunk egy hosszabb társadalmi folyamatba.

És ha valaki pedagógusként már „bent van a rendszerben”? Nekik is tudtok eszközöket adni?

Ez is egy fontos célunk. Hogy azoknak a pedagógusoknak, akik jelenleg az oktatási rendszerben dolgoznak, eszközöket adjunk, amelyeket a saját intézményi korlátaikon belül is használni tudnak. Ezek nem univerzális módszerek, hanem olyan gondolkodási és cselekvési formák, amelyek az adott helyzethez alakíthatók.

A szülők bevonásáról mit gondoltok? A szegregáció sokszor már az óvodában elkezdődik, és a szülők nyitottsága is fontos szempont lehet egy ilyen iskola működésében.

Abszolút így van. Az egyik általunk szervezett dokumentumfilm vetítésen is előkerült az a gyakorlat, ami régen még elterjedt volt: ha probléma volt egy gyerekkel, a tanár meglátogatta a családot az otthonában. Ez ma már ritkább, de még mindig találkozni vele például bölcsődékben. A mi hosszú távú céljaink között egy olyan iskola áll, amely szoros kapcsolatot ápol a szülőkkel, és ahol a szülők akár formálisan is részt vesznek az intézmény működtetésében – például egyesületi tagként. A nevelés nem csak az iskola falain belül történik. Egy gyereket nem lehet részekre szedni – a teljes élete, környezete hatással van rá, és ezt a komplexitást szeretnénk pedagógiai módon is kezelni.

Találkoztatok már kiégett, de még mindig motivált pedagógusokkal?

Igen, és ez sokszor nagyon megható. Volt például olyan résztvevőnk, aki negyven évet húzott le a közoktatásban, mégis eljött egy workshopra, mert még mindig meg volt benne az a belső pedagógiai késztetés, hogy valami többet, valami mást csináljon. Ez szerintünk mindent elmond arról, hogy mennyire szomjaznak a pedagógusok a társadalmi víziókra, a közösségi gondolkodásra – és mi épp ebben szeretnénk partnerük lenni.

A weboldalatokon láttam egy mesék újraértelmezésével kapcsolatos projektet. Sokat szó van ma arról, hogyan öröklődnek sémák már a legkisebb korban is – akár a nemi szerepekről, büntetésről, jutalmazásról. Hogyan látjátok, mennyire könnyű vagy nehéz ezeket megváltoztatni, akár egy alternatív intézmény keretei között?

Ez egy nagyon fontos kérdés. Mi nem annyira edukációs célként gondolunk ezekre a projekteinkre, hanem inkább úgy, hogy ezek lehetőséget adnak közös gondolkodásra. Arra, hogy együtt vizsgáljuk meg a különféle társadalmi mechanizmusokat, az elnyomó beszédmódokat vagy éppen az intézményi rutinokat.

Nagyon sokunknak van tapasztalata abban, hogy pedagógusként bekerül egy állami intézménybe, és ott nap mint nap szembesül olyan mintákkal, amelyeket egyedül lehetetlen megváltoztatni. Nemcsak egyéni pedagógusként, de még a tantestület szintjén is nagyon szűk a mozgástér. Ezért fontos számunkra, hogy szélesebb társadalmi párbeszéd induljon ezekről – nem azért, mert nálunk lenne a tuti módszertan, hanem mert ezek közös ügyek.

Ezt a közösségi gondolkodást hogyan próbáljátok megvalósítani a gyakorlatban?

Például a workshopjainkon. Az egyik legutóbbi ilyen alkalmon egy bevezető körkérdés az volt, hogy mi volt a kedvenc játékod gyerekként. Ez szinte a legjobban működő része volt az egésznek – mert az emberek nem a diplomáikat sorolták, hanem megosztottak valamit, ami tényleg személyes. Ott volt húsz idegen ember, de abban a pillanatban egyenlőkké váltak. De például a szituációk újrajátszása is nagyon jól működött. Ezeken keresztül meg lehet ragadni, hogy adott helyzetben mi az, amin lehet egy picit változtatni. Nem kell nagy dolgokra gondolni – sokszor egy apró gesztus, egy új kérdés, egy másik nézőpont már elindíthat valamit. Ezek nagyon apró, de jelentős hatást kifejteni képes gyakorlatok, amiket ki kell kísérletezni minden közegben.

Ez tehát nemcsak pedagógiai kérdés, hanem társadalmi is?

Pontosan. Nincs olyan intézmény, ami a társadalmi közegtől függetlenül tudna működni. Amit mi csinálunk, az részben az, hogy egy új emberképet próbálunk felvázolni. Olyan embereket nevelni, akik fogékonyabbak arra, hogy teljesebb életet éljenek, és adni is tudjanak másoknak. Ez persze óriási munka – és nagyon nehéz is.

Nagyon fontos számunkra, hogy ne depolitizáljuk ezt a kérdést. A pedagógia – Freire nyomán is – mindig politikai tett is. A gyerekközpontú vagy élményalapú oktatás csak akkor tud érdemi változást hozni, ha közben nem feledkezünk meg arról, hogy ezek rendszerszintű kérdések, és az oktatás nem létezhet a társadalmi valóságon kívül.