Nagy Márton korszakos felismerést tett, mikor kijelentette hogy talán mégsem volt olyan nagy ötlet az akkumulátorgyárakra és az autóiparra építeni Magyarország gazdaságát, pláne hogy az egész gyakorlatilag Németország iparától függ. A nemzetgazdasági miniszter ráadásul 15 év NER után azt is észrevette, hogy mindemellett vergődnek a magyarországi kis- és középvállalkozások, amivel sürgősen kezdeni kellene valamit – úgy, hogy a kormánypárt a klientúráját se veszítse el.

Magyarország kormánya az elmúlt évtizedekben világos iparpolitikát vitt: rengeteg pénzt és energiát ölt a nehézipar fejlesztésébe, azon belül is az autógyártásba. Első körben bizonyos szempontból logikusnak is tűnhetett a koncepció, hisz az Európai Unió – tehát a vámunió – tagjaként a Magyarországon kiépült ipari kapacitásoknak stabil felvevőpiaca az Unió centruma. A nyugat-európai újautó-eladások az elmúlt években kiszámítható piacot jelentettek a hazánkban termelt alkatrészeknek vagy komplett gépkocsiknak. Sőt: a posztszocialista blokk valamennyi gazdaságában kisebb-nagyobb mértékben, de hangsúlyos szerepe van a nyugati tulajdonú autóipari cégeknek.

Azonban egyik sem épített oly mértékben erre a szektorra az elmúlt években, mint Magyarország.

A néhány kivétellel jelentős mértékben vertikálisan integrált, tehát a fődarabokat – mint a motor, karosszériaelemek, padlólemezek, stb. – sokszor különböző, de összehangolt egységeknél, leányvállalatoknál termelő cégek az alacsony hozzáadott értékű, nagyobb munkaerő- és energiaigényű fázisait gazdasági szempontból logikusan kihelyezték az EU perifériájára. A gyárak pedig rengeteg, viszonylag olcsó munkaerőt szívtak fel, miközben az uniós kohéziós támogatásokból is jelentős mértékben épült olyan infrastruktúra, ami az ipari igényeket szolgálja ki. Most sem véletlenül a szegedi és a debreceni vasút, vagy épp az ország teherforgalmának gócpontjaként működő Ferencvárosi pályaudvar fejlesztése van napirenden. Ezekhez képest a Műegyetem rakparti villamosfejlesztés, amivel a kormány évek óta csuklóztatja a fővárost, kerekítési hiba.

Ráadásul a kormány idejekorán kapcsolt – az uniós szabályozások és a globális trendek okán sebesen terjedő – járműipari elektrifikációra válaszul minden tőle telhetőt megtett a magyarországi akkugyár-kapacitások fejlesztése érdekében. Ez elvben lehetővé teszi, hogy a számos Magyarországon jelenlévő, sőt az Unióban máshol termelő autóipari cég akkuigényét ki tudják szolgálni a hazánkba települő távol-keleti hátterű, ámde az itteni gyáregységeikkel alapvetően a vámunión belül termelő vállalatokat kiszolgáló cégek. A német, és a jelentős részben ezek kiszolgálására építő távol-keleti tulajdonú nagyvállalatok jelentős előnyöket élveznek a laza környezetvédelmi és egyéb szabályozásoknak, a munkáltató-barát munkajognak, a vállalkozásoknak kedvező jogrendnek köszönhetően. Ezekkel a kormány nemzetközi befektetési ügynöksége még büszkélkedik is (!) – hovatovább a cégeknek juttatott közvetlen és áttételes támogatások is különösen vonzóvá teszik hazánkat.

Ezen gyártók alatt helyezkednek el azon vállalatok, melyek nincsenek integrálva a nagy autógyártók struktúrájába, ezzel szemben kisebb, nem modell-specifikus alkatrészek beszállításával foglalkoznak. Ilyenek lehetnek a kárpitok, kábelek, különböző kapcsolók, amelyeket számos különböző márka autóiban megtalálhatunk. Ha azt mondjuk, hogy a nagy autógyártók dolgozói a munkásarisztokrácia, akkor a – túlnyomórészt úgyszintén nemzetközi tulajdonú – beszállítók alkalmazzák a talpasokat.

Ott van azonban az érem másik oldala is – vagyis a magyar gazdaságban szintén fontos szerepet játszó KKV-szektor.

Betöltött az Explorer

Vagyis Nagy Mártonék arra jutottak, hogy nem költöttek eleget a magyar cégekre. Ráadásul miközben a kormány által az elmúlt bő másfél évtizedben – elsősorban szavakban, de alkalomszerűen, néhány milliós, fejlesztésekre fordítható forrásokkal – teljes mellszélességgel támogatott magyarországi KKV-szektor nemhogy virágzik, de éppenséggel vegetál. A magyar tulajdonú – a miniszter által is említett gyógyszergyártás kivételével – túlnyomórészt alacsony hozzáadott értékű, munkaintenzív, leginkább „helyhez kötött”, vagyis elsősorban mezőgazdasági és építőipari nagyvállalatokba dőlt a lé, Nagy Márton szerint azonban nem elegendő mértékben. A miniszter szerint ugyanis több forrást kell allokálnia a kormánynak az élelmiszeripar, a gyógyszergyártás és a turizmus fejlesztésére, hatékonyságuk növelése céljából, magyarán: hogy áttételesen valamicskét felpörgessék a gazdaságot. Nem utolsó sorban pedig a német gazdaságtól való, fent is említett és megannyiszor megénekelt függőséget is csökkentené a miniszter.

A gazdasági bajokat csak fokozza, hogy eközben a kis- és középvállalkozások a túlélésért küzdenek, ami nemcsak a nemzetgazdaságnak, de ezzel összefüggésben a NER-nek is komoly fájdalmat okozhat.

A – többek között a krónikus forráshiánynak köszönhető – technológiai lemaradás és a sok esetben nehezen automatizálható munkafolyamatok okán versenyhátrányban van a szektor a multikkal szemben. Az alacsony profitráta és a multinacionális vállalatok által kínált, nemzetközi összevetésben alacsony, magyarországi viszonyok között ellenben még mindig magasabb bérek elszívó hatása miatt alacsonyabb számú és „munkaerőpiaci értékű” munkást foglalkoztatnak, mindeközben pedig a tulajdonosok járadékát is „ki kell termelniük”.

Ezen körülmények az elmúlt évek konjunktúrájában még elegendők voltak a fennmaradáshoz. Az elmúlt hónapokban tapasztalható gazdasági visszaesés azonban a nemzetgazdaság ezen, helyi társadalmi szinten egyébként vitális szektorának a felmorzsolódásával, ezáltal apróbb helyi gazdasági sokkokkal fenyegetnek.

Ami a Fidesz számára katasztrofális eredményekkel járhat.

A kis- és középvállalkozók ugyanis a kormánypártok fontos bázisát alkotják, lojálisak a kormányhoz. A már fent említett célzott támogatások és a NER-hez kötött konjunktúra hatására mindeddig jól jártak – ennek most vége lehet. Kérdés, hogy a kormány időben kapott-e észbe.

Túl későn (?) túl kevés (?)

A kormány az elmúlt években a GDP növekedését fetisizálta, ennek jegyében mindent megtett azért, hogy Magyarország a kortárs trendeknek megfelelően Európa akkuipari nagyhatalma legyen. Így 1500 milliárd forintot, Magyarország éves GDP-jének 2 százalékát locsolta el az iparág támogatására, ami szédítő mennyiségű vissza nem térítendő támogatást jelent. Mindez papíron valóban szép GDP-eredményeket hozhat, a megtermelt javak jelentős része azonban rövid úton elhagyja az országot termék, részegység, vállalatcsoporton belüli tőkeátcsoportosítás, profit, stb. formájában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy – még ha jól is néznek ki az egyébként a társadalom jólétét nem tükröző adatok – a valóságban igen alacsony szinten járul hozzá a társadalom jólétéhez. A magyar gazdaságban leginkább a dolgozók itthon elköltött bére csapódik le, ami a cégek termelékenységének és munkaerőköltség-arányának fényében botrányosan alacsony megtérülés. Már ha egyáltalán megtérülésnek vesszük a kormányzati támogatások (részleges) visszaszivárgását az ország gazdaságába.

A kis- és középvállalkozások esetében a cégek méretéhez képest a multiplikáló hatás magasabb. Ezért üthetett meg Nagy Márton az eddig megszokotthoz képest igen kritikus hangot a kormány (ipar- és) gazdaságpolitikájával szemben – a gazdasági lassulásra legérzékenyebb vállalkozói réteg és az e vállalkozói réteg által foglalkoztatottak, vagyis a választópolgárok nem kis része 2026-ban igen egyértelműen nyilváníthatja ki elégedetlenségét. Pláne, hogy a kormánypártoknak épp a gazdaság stagnálása idején – és attól bizonyára nem függetlenül – akadt az elmúlt 15 évben először komolyanvehető kihívója.

Megmenthetik a hátországot

„Harcokat bonyolítottam le a kormányon belül, és ezt a hétvégén is folytattam, hogy a Demján Sándor 1+1 program keretében bejött 130 milliárd forintnyi igényt mind kifizesse a kormány”

– nyilatkozta harciasan Nagy Márton. Ezt az összeget – vagyis az akksigyárakra fordított támogatások bő 8,6 százalékát – osztaná szét a kormány 1800 KKV között. A program keretében 5-200 millió forintnyi támogatást ítélhetnek meg cégenként oly módon, hogy az adott cég minden, gyakorlatilag bármilyen célra elköltött forintjához hozzátesznek még egyet – innen az 1+1 elnevezés.

Bár a program elvileg a KKV-k hatékonyságának fejlesztését szolgálja, az odaítélhető összegekből látható, hogy elég széles cégméret-tartományra lőnek vele – ami egyébként nem meglepő, egy középvállalkozásnál bőven elképzelhető, hogy ha össze tud rakni valamilyen konstrukcióban 200 milliónyi forrást, egy 400 milliós fejlesztéssel (például amennyiben termelővállalatról van szó, egy modern gép megvásárlásával) valóban szignifikánsan tudja fejleszteni hatékonyságát.

Az ördög azonban ahogy megszokhattuk, itt is a részletekben rejlik. A pályázati pénzek elköltésének ugyanis igen laza szabályai vannak, ahogy a G7 megjegyezte, az összeget gyakorlatilag bármire lehet költeni, „[e]lvileg semmi akadálya annak, hogy ha a cég kinéz magának egy 25 millió forintos pick-upot, akkor abból most 12,5 millió forintot közpénzből fizettessen ki.” a portál azt is hozzáteszi, hogy

a mezőgazdasági- és élelmiszeripari vállalkozásokat ezen programból kizárták

– tehát ahol egy ilyen gép valóban hasznos lehetne, éppenséggel nem hívhatja le az 1+1 program keretében kiosztott pénzeket.

A kormány ráadásul azt sem ellenőrzi, hogy a cégek működése valóban hatékonyabbá vált-e a beruházásoknak köszönhetően.

Nem nehéz tehát akként értelmezni a helyzetet, hogy a miniszter keményen harcol, hogy kioszthassanak némi ingyenpénzt a kormány klientúra-rendszerében fontos kis- és középvállalkozók között. A réteg már csak azért is fontos, mert különösen kisebb településeken komoly szerepük van a közösségek életében – amivel a helyben élő választók pártpreferenciáit is befolyásolhatják.

Ha pedig egy cégnek valóban a fennmaradását vagy hatékonyságának növelését segíti az odaítélt támogatás, az is növelheti/fenntarthatja a tulajdonos és az alkalmazottak, fontos helyi szolgáltatások esetében az igénybevevők lojalitását. Ha a szerszámbolt azért nem húzza le a rolót mert megtámogatták a programon keresztül és ezt még transzparens is hirdeti, mindenki tudni fogja, hogy honnan jön a pénz. Ha egy helyben tucatnyi embernek munkát – és megélhetést – adó vállalkozást sikerül megmenteni, az nemcsak társadalmi szempontból üdvözlendő, de a közösség számára is bizonyságul szolgálhat afelől, hogy a kormány törődik a társadalom jóllétével.

Elcsúszott arányok

Mindez szép és jó. De tekintsünk vissza a cikk első felére – miszerint a kormány az éves GDP két százalékát szórta ki multinacionális cégeknek. Ennek ráadásul a megtérülése is kétséges, és még Nagy Márton szerint is túlságosan hozzáláncolja kicsi és nyitott gazdaságunkat a globális gazdasági visszaesés küszöbén, (az Egyesült Államok régi-új elnökének hála) igen bizonytalan nemzetközi gazdasági környezetben, a recesszió szélén táncoló Németország, azon belül is jobbára a bizonytalan jövőjű gépjárműszektor teljesítményéhez.

Utólag persze könnyű okosnak lenni, esetünkben viszont előre se lett volna nehéz – igen vakmerő hazardírozás volt a kormány részéről ennyire egyirányú iparpolitikát folytatni. Ha ennek a pénznek akár csak a feléből támogatták volna a KKV-szektort, hovatovább szigorúan ellenőrizték volna, hogy mire is mennek el a pénzek, társadalmi szinten jóval hatékonyabban emelhették volna az életszínvonalat, egyszersmind reziliensebbé tehették volna a gazdaságot. Ha pedig távolabbra tekintünk, lenne még számos – például állami – szektor ahol még ennél is jobb helyen lennének az összegek. De írtunk már eleget ebben a lapban a közszolgáltatások és a bennük dolgozók helyzetéről, a szociális rendszerről, és a folyamatos „költségvetési kiigazítások” (vö. megszorítások) további áldozatairól, úgyhogy most hely hiányában ezekre nem fogok részletesen kitérni.

A vállalkozásokra visszatérve fontos azonban még egy, vállalati struktúrát érintő kérdésre kitérni. Mint korábban hangsúlyoztam, a Demján 1+1 programnak a KKV-k revitalizálása mellett legalább ugyanolyan fontos szerepe van a NER klientúrájának kiszolgálásában – és lojalitásuk biztosításában.

Vagyis abban, hogy a kormányzati forrásoknak hála továbbra is meglegyen a lehetőségük bérmunkások alkalmazására, akik hasznot termelnek nekik – vagy a már korábban említett pick-upos példára visszautalva, közvetlenül a gyarapodásukra. Ezzel szemben, ha a kormánynak valóban célja lenne a munkahelyek megtartása és a hatékonyság növelése, akkor a gazdaság lassulására reagálva alternatív gazdasági társulási formák támogatását is meg kellene fontolnia.

Ilyen lehet a dolgozói tulajdon, a szövetkezetiség támogatása, ez esetben ugyanis a szervezetnek nem kell kitermelnie a tulajdonos(ok) profitját, a dolgozók maguk dönthetik el hogy milyen formában folytatják tevékenységüket, és mekkora összeget fordítanak a vállalkozás eredményéből a megélhetésükre. Ehhez még a globális kapitalista rendszert sem kell megdönteni, lenne honnan példát venni.

Kétséges, hogy milyen hatékonysággal építené a megoldás a klientúrát (talán még arra is jó lehet), az viszont kétségtelen, hogy a helyi közösségek jóllétét hatékonyabban szolgálná, mint az ellenőrizetlenül a vállalkozókra locsolt közpénz.