„Ne felejtsd el, hogy a házainkat felhúzni csak a kezdet, és nem az előttünk álló cél” –éneklik a szövetkezetekről írt dalban. A „Canción de las cooperativas” murga dal volt az első, amit az uruguayi szövetkezetekről hallottam. Már a témája is felkeltette a figyelmemet, de még ennél is jobban meglepett az emberek reakciója a dal hallatán, ahogy idős és fiatal jókedvre derülve együtt énekelte Montevideo belvárosában. A dalt, amit a 70–80-as évek katonai diktatúrája alatt írt egy uruguayi underground színházi és zenész művészcsoport, hogy éltesse a szövetkezeti mozgalmakat, amikor azokat a rendszer teljesen el akarta lehetetleníteni.

A helyiek ma mégsem nosztalgiával vagy búslakodással gondolnak a szövetkezeti mozgalmakra, ami annak köszönhető, hogy a szövetkezetiség a diktatúrát átvészelve a mai napig erősen jelen van az ország életében. Uruguayban máig nem felejtik a dalt és éltetik a szövetkezeti kultúrát.

A közösségben való gondolkodás, a megosztás átszövi az élet különböző tereit, a szövetkezetiség gyökereiből új mozgalmak szerveződnek az országban.

Ezek közül néhányban, melyek a közösségi lakhatásra és az ökológiai válságra egyszerre keresnek megoldást, személyesen is részt vettem.

Az első telepes, az első működő szövetkezet

Az országban a lakóterületek kialakítása, a még szabad területek feltérképezése és azok emberi élettérré való alakítása a 15. századtól kezdve napjainkig folyamatosan új és új értelmet nyernek. A gyarmatosítástól kezdve ezt a térséget számos kulturális hatás formálja az egykor ide érkező európai telepesektől kezdve az újkori bevándorlókig. Különböző történelmi múlttal, kulturális háttérrel, szokással rendelkező letelepedő érkezett, eltérő társadalmi osztályt képviselve, eltérő egzisztenciával és igénnyel, és ezek elegyéből építették az országot. Az együttélés, a lakhatás kérdése és az arra adott alternatívák együtt fejlődtek az uruguayi társadalom igényeivel. A helyieknek az ide vándorolt felmenők történetei miatt még élő emlékezetük van a magára utaltságról és a biztonság hiányáról, valamint arról, hogy többen összefogva könnyebb a felmerülő nehézségeket megoldani. Ez erősen hatott a mentalitásukra és a kialakuló társadalmi szolidaritásra.

Az országban hat évtizede működnek sikeresen különböző szövetkezetek. Termelői, fogyasztói, mezőgazdasági és hitelszövetkezetek, nem utolsósorban pedig lakhatási szövetkezetek, melyek mindegyikét az a közösségi igény hívta életre, hogy tagjai aktív résztvevőként alakíthassanak és javíthassanak saját életkörülményeiken.

Az uruguayi szövetkezetek többsége gazdasági szempontból a szolidaritási modellt helyezi előtérbe. Ha valaki lakásszövetkezeti tagjelöltként nem rendelkezik anyagi fedezettel, az nem kizáró ok, emberi erőforrással is ki lehet váltani, amennyiben azt a közösség javára fordítja. A kölcsönös segítségnyújtás elve alapján a tagok először a saját munkájukat fektetik a szövetkezet működésébe, mások otthonának felépítésébe, mígnem átlagosan 3 éven belül minden tag sorra kerül a lakhatási sorrendben, majd körülbelül 24 hónapon belül otthonhoz is jut.

A szövetkezeti tagok együtt építenek vagy vásárolnak épületet vagy lakáskomplexumot, amelyben kizárólag csak maguk a tagok lakhatnak. A lakhatási szövetkezet tagjai lehetnek felhasználói vagy tulajdonosai az adott ingatlannak. A felhasználók esetében a szövetkezet rendelkezik az épület vagy komplexum tulajdonjogával, a felhasználóknak használati joguk van saját lakásuk felett. A törvény részletesen szabályozza ezt a használati jogot, annak örökléssel, elállással történő átruházását, a bevételt érintő és a közös pénzügyekben fennálló kötelezettségeket. Ezzel szemben a tulajdonosi szövetkezeti egységben a földterület és az azon felhúzott ház vagy épületegyüttes felépítését követően minden tag a háza vagy lakása tulajdonosa lesz egyszerű vagy horizontális tulajdonban. A már otthonhoz jutott szövetkezeti tagok továbbra is aktívan részt vesznek a közösségi munkában, mások otthonának építésében.

A lakhatási szövetkezet iránti társadalmi igény először 1966-ban fogalmazódott meg. Vidéki munkások egy csoportja és az Uruguayi Szövetkezeti Központ (CCU) összefogásából három szövetkezet jött létre, 95 család lakhatási válságának megoldására. 1968-ban megállapodást írtak alá az uruguayi pénzügyminisztériummal, melynek értelmében a lakásszövetkezeteket is bevonták az Amerika-közi Fejlesztési Bank kedvező feltételű hitel folyósításába. Egy évvel később, 1969-ben hivatalosan is elismerték a lakhatási szövetkezeti formát és meghatározták annak törvényes jogi kereteit. A közel 15 évig tartó (1973-1985) katonai diktatúra alatt a szövetkezeti mozgalom pozitív előmenetele megtorpant. Noha sok szövetkezet túlélte a diktatúra megpróbáltatásait, az jelentősen visszaszorította növekedési esélyeiket. 1989 után a helyi szövetkezetek számának alakulása jelentős növekedést mutatott: 1989-ben 366 lakhatási szövetkezet létezett, 2013-ra 1482-ről beszélhetünk.

Az Amerikai Szövetkezetek jelentése szerint 2018-ban 3 653 szövetkezet működött csaknem 1, 3 milliós tagsággal, az akkor 3,4 millió fős országban, ami azt jelenti, hogy minden harmadik uruguayi tagja volt valamilyen szövetkezetnek.

A legnagyobb szövetkezeteket összefogó kölcsönös segítségnyújtáson alapuló uruguayi szervezet a FUCVAM. Az 1970-ben létrejött ernyőszervezet az alapításától kezdve független minden politikai és államhatalomtól, többek között ennek és sikeres politikai küzdelmeinek köszönhető, hogy a szövetkezetiségnek a mai napig meghatározó szerepe van a társadalomban.

A FUCVAM munkás szakszervezeti mozgalomból jött létre, első számú céljuk az alacsonyabb jövedelműek lakhatáshoz való jogának megerősítése, majd közösségi tulajdonban lévő lakhatási szövetkezetek létrehozása. A legjelentősebb társadalmi, politikai mozgalmi sikerüket a diktatúra utolsó éveiben érték el, amikor megakadályozták a szövetkezetek privatizációját.

A katonai hatalom a szövetkezeti tagok törlesztőrészletének emelésével igyekezett kikényszeríteni közösségi tulajdonban lévő szövetkezetek privatizálását. A FUCVAM-ba tömörült szövetkezeti munkások szembemenve a rezsim döntésével „fizetési sztrájk”-ba kezdtek, majd egy nap alatt 330 ezer aláírást gyűjtöttek össze, amely elegendő volt a katonai hatalom javaslatának visszavonásához és a szövetkezetek közösségi tulajdonban maradásához. A politikai-mozgalmi szerepük megerősítését követően a társadalmi szerepvállalásra helyeztek nagyobb hangsúly.

A ma is számos szövetkezetet összefogó FUCVAM továbbra is az alacsony társadalmi osztályokhoz tartozó családoknak és egyedülállóknak megfizethető lakhatásra kínál megoldást, emellett a már lakáshoz jutott szövetkezeti tagok további támogatásán, a partnerszövetkezetek folyamatos segítésén, valamint további új kölcsönös segélyezési lakásszövetkezetek megszervezésén dolgozik. Kiemelt figyelmet fordítanak a szövetség szövetkezeti tagjainak belső kommunikációjára és képzésére is, akárcsak a nemzetközi együttműködések fejlesztésére, amelyeken helyi delegáltak képviselik a szervezetet. A FUCVAM alá tartozó szövetkezetek anyagi forrását a korábban említett kedvező hitelkonstrukcióval biztosítják. Uruguayban jelenleg az ország különböző pontján több mint 730 szövetkezet tartozik a FUCVAM-hoz, és összesen 35 000 családot képviselnek. E közösségeken belül nem ritka az erős közösségtudat kialakulása, „szövetkezetisként” egyfajta elhatárolódás, megkülönböztetés a nem szövetkezeti tagoktól.

Antik hotel, szalmaház és a sátorélet valósága

Az uruguayi szövetkezetek máig tartó sikerei ösztönző példaként szolgálnak helyi és globális szövetkezeti alapokon nyugvó vagy a szövetkezetiséget feltámasztani vágyó összefogások számára. Napjaink Uruguayában is széles körben megfigyelhetők az alternatívát kereső lakhatási szövetkezetek társadalmi hatásai. Ezek közül kiemelnék két olyan megvalósult közösségi projektet, amelyekben személyesen is részt vettem, mint a lakóközösségek tagja. E közösségekben korábban egymást nem vagy csak mérsékelten ismerő emberek szervezik meg a lakhatásukat, az együttélési szabályokat, vagy városi közegben, kényelmi szempontok figyelembevételével, vagy erdőben, óceánparton az egyszerűségben rejlő megoldásokkal.

2020 óta városi alternatívaként terjednek az uruguayi nyelvhasználatban „coliving”-ként ismert közösségi lakhatási formák. Én magam a főváros alternatív negyedében egy egykor szállodaként üzemelő épületetből átalakított lakóépületbe költöztem be. Ez a közösségi lakhatási forma leginkább a helyi fiatalokat, utazókat, egyedülállókat, s párokat szólítja meg, semmint a családosokat.

Az uruguayi albérleti rendszerben számos szigorú feltételnek kell megfelelni, úgymint a minimum kétéves szerződés, több havi kaució, valamint be kell mutatni a munkaviszonyt igazoló szerződést és egy bankszámlakivonatot is. E feltételek összességének sokan nem tudnak hosszú távon eleget tenni, kiszorulva a tisztességes lakhatási körülmények között élők köréből.

Ehhez képest a colivingbe való költözésnek egyik említett elvárás sem feltétele, itt csak egy hónap felmondási időt várnak el, ha valaki ki akar költözni, igaz, a bérleti díj valamivel magasabb lehet, mint a belvárosi átlag. A lakóközösség megüresedett helyére jelentkező új lakót egy interjú során választják ki.

A colivingben minden lakó a saját lakrészén túl további életteret használ – nappalit, étkezőt, konyhát – a közös időtöltés ösztönzését pedig további eszközök és terek szolgálhatják, például vetítőterem, játszószoba, tetőtéri közösségi kert vagy közösségi biciklik.

Abban a félévben, amikor a 21 fős lakóközösség tagja voltam, nagy hangsúly helyeződött a minél több közösségen belül megvalósuló fizetett munka létrehozására, s nem utolsósorban a közösségen belül a reproduktív munka megszervezésére. A teendők (például olyan háztartási munkák, mint a főzés vagy mosás) elvégzése mindig egy közösen elfogadott rendszer szerint zajlott. Montevideóban jelenleg kettő nagyobb coliving és számos kisebb hasonló kezdeményezés létezik.

A colivingek létrejötte mögött egyértelmű szándék a lakhatás életformájának átgondolása, új lehetőségek keresése. A közösségeken belüli önszerveződés és együttműködés játssza a központi szerepet, miközben a kiadott lakrészekből befolyt összegből finanszírozzák a közösségi programokat és további colivingek létrejöttét.

A fővárosi kezdeményezések mellett kiemelkednek a vidéki földfoglaló mozgalmak, amelyek reneszánszukat élik az ország egyre több pontján. A megfizethetetlen lakásárak és az érezhető ökológiai válság arra ösztönzött 20-30-as éveiben járó fiatalokat, hogy ne támogassák tovább a tőke érdekeit, ne vegyenek részt a fogyasztói kultúrában, és a lakhatási válságra alternatívát keressenek. Uruguayi fiatalok csoportjai

egy-egy elhagyatott földterületen, először csoportosan sátrat bontanak, majd az ily módon elfoglalt helyen letelepedve kezdenek közösen egymás otthonaik megépítésébe. Az uruguayi törvények szerint ezeknek az elfoglalt területeknek húsz év után jogilag is a tulajdonosai lesznek, amennyiben az eredeti tulajdonos addig nem tartott igényt rá.

Az épületeket az alapanyag előállítástól a kivitelezésig közösségi munka keretében építik. A „bioconstrucion” építkezés elveinek megfelelően csak természetes, lebomló alapanyagokat használnak fel, jellemzően fát, bambuszt, szalmát és sarat. A házak infrastruktúrájának kialakításában a nem megújuló energia helyett napelemeket, a fűtéshez kályhát használnak és az állami víziközművek helyett fúrt kutakból vezetik be a folyóvizet. A Cabo Polonio-i közösség néhány tagja a napelem használatát is elutasítja, és otthonaikba tudatosan nem vezetik be a folyóvizet sem. Itt nemcsak a köztulajdonról, de a magántulajdonról is új perspektívában gondolkodnak. A faluban töltött év alatt számtalan alkalommal adták kölcsön ingatlanjaikat a közösség tagjai egymásnak vagy egy arra járó szimpatikus utazónak minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül.

A teljes elszigetelődés helyett a tudatosan választott marginalizáltság és életformaváltás jellemzi őket. Gondolatiságuktól azonban távol áll bárminemű erőltetett lázadó szerepben való tetszelgés. Életformájukkal nem céljük, hogy másokat is meggyőzzenek annak helyességéről, habár sok szempontból mégis megfontolandó ezeknek a szinte láthatatlan közösségeknek az aktivizmusa.

Az uruguayi lakhatási szövetkezetekhez hasonló szövetkezeti rendszer rendkívül hasznos lenne Magyarországon is – mint kísérlet a jelenleg tőke uralta ingatlanpiac melletti alternatíva megszervezésére. A fokozódó lakhatási válság kezeléséhez valós megoldásra és közösségi összefogásra van szükség, amely az építőipar környezetromboló folyamatai helyett a táj- és környezetvédelmet helyezné előtérbe, az elhagyatott épületek renoválásával, saját tereink újraértelmezésével, esetleg tradicionális vályogházak építésével. Az egykori Kaláka mozgalom gyökereire épülő mozgalmak feltámasztásával

nemcsak tisztességes és megfizethető otthonok, hanem erős kisközösségek épülnének, mérsékelve az elmagányosodást és létbizonytalanságot. Az együtt és egymástól való tanulás pedig erősítené a összefogást és közösségi autonómiát.