A Kereszténydemokrata Néppárt a munka oldalán áll a tőke ellenében, ezért mérsékelten baloldali erő.

Hosszú és kegyelemmel teljes hallgatás után ezzel a merőben új gondolattal bukkant fel Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, hogy valahol az új küzdelemben helyet keressen kirakatként létező pártjának – amely mostanra alig több, mint Orbán Viktor személye körüli érdekcsoport.

A kijelentést alig követték ellenérvek, főként nem követte felháborodás az ellenzéki pártok részéről. Ennek nem az az oka, hogy Semjén rövid elmélkedésével megszorította az éles elméket, akik most könyvtárakba visszavonulva, az elmúlt 120 év tudását latba vetve készülnek arra, hogyan feleljenek meg a KDNP fővadászának fejtörőjére.

Semjén Zsolt – aki politikai karrierje jó részét a már legyőzött bolsevizmus/marxizmus-leninizmus/sztálinizmus/szocializmus és még ki tudja milyen 20. századi izmusok újból és újból való legyőzésével töltötte el most a 75 éves párt-márkanevet jelenleg lízingelő politikuscsoport vezetőjeként nyilatkozott.

„A KDNP-nek pedig fundamentuma az, hogy sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül fent nem állhat, de a munka elsődleges a tőkéhez képest

– magyarázta Semjén Zsolt. Majd rámutatott:

„Így ebben a koordináta-rendszerben a KDNP egy mérsékelten baloldali párt, mivel a munkát képviseli a tőkével szemben, míg más, hagyományosan baloldali pártok szélsőjobboldalinak számítanak a tőke melletti kiállásuk miatt.”

Hagyjuk most azt a képzavart, hogy amennyiben Semjén szerint tőke nem létezhet munka nélkül, és ez így helyes, illetve ha munka nem létezhetne tőke nélkül (ökörség), de ez is így helyes, akkor miben különbözik a KDNP nevű bélyeggyűjtő klub a „tőke melletti kiállásban” az általa kárhoztatott balközéptől, a „hagyományosan” baloldali pártoktól.

Ha valaki esetleg tegnap kapcsolódott be az ilyesféle nyilatkozatok követésébe, akkor talán hasznos lehet számukra felidézni: a KDNP ott volt, amikor Lázár János miniszter szavai („akinek nincsen semmije, az annyit is ér”) kiszivárogtak, és azokat egy rossz szóval sem illették.

Ott voltak, és szavaztak, amikor az új „Munka Törvénykönyve” kibelezte a sztrájkjogot,  megszüntette számos szakma korkedvezményes nyugdíjrendszerét, tönkretette a rokkantnyugdíj így-úgy még álldogáló intézményét. Szavaztak a rabszolgatörvényre is, pedig azt minden szakszervezet – tekintet nélkül a ballibhez fűződő történelmi viszonyára – hevesen ellenezte.

Az újfasiszta Mi Hazánk ekkor legalább már a média kedvéért Coca-Colát locsolt a csatornákba, vagy éppen embereket adott az autós útlezárásokhoz, hogy legalább a munkáselnyomás gömbösi elveinek értelmében közelebbről meg nem határozott (de azért suttogva mégis lezsidózott) karvalytőkétől a „termelő tőkét” és a „magyar munkást” amolyan kaszáskeresztes módra megvédjék, de a KDNP persze ekkor is csöndben volt. Egy veszekedett szót sem pazaroltak el akkor sem, amikor 2020-ban a kormány a tb-törvényt is úgy szigorította, hogy onnantól bajbajutottak tucatjait kellett ellátás nélkül hagyni, ezzel az általános egészségügyi ellátást is szétrombolták – ezzel már a Horthy-kor egyik intézkedését darálta le az Orbán-kormány.

Pedig, ahogyan mindennek, még Semjén Zsolt lázálmainak is van racionális alapja.

Jogtalanul és nevetséges módon ugyan, de saját pártja esetében hivatkozhat a katolikus egyház egyes meghirdetett, modern elveire.

Az egyik ilyen az előretörő munkásmozgalom elleni intézkedésekre kiadott 1891-es Rerum Novarum, XIII. Leó pápa enciklikája, ami a pártvezérrel szemben kendőzetlen egyszerűséggel fogalmazza meg annak céljait:

„A téveszmék megcáfolása céljából elmondottuk a szükségeseket az államhatalomról, az emberi szabadságról, az államok alkotmányának keresztény jellegéről és más hasonló kérdésekről, éppúgy véleményünk szerint az Egyház ügyét és a közjót szem előtt tartva, hasonló okokból ugyanezt kell tennünk most is a munkások helyzetével kapcsolatban. Alkalomszerűen már többször érintettük ezt a tárgyat, de ebben a körlevélben apostoli kötelességtudatunk parancsára az egész kérdést kimerítően tárgyaljuk, hogy kellő megvilágításba kerüljenek azok az elvek, amelyek segítségével ez a vitás kérdés az igazság és a méltányosság alapján eldönthető. A tárgy kifejtése nehéz és nem veszélytelen. Kemény feladat kimérni azokat a jogokat és kötelességeket, amelyek a gazdagok és szegények, a tőkések és munkavállalók közötti viszonyt szabályozzák. Veszélyes a vállalkozásunk, mert zavartkeltő és csalárd emberek könnyen kihasználhatják a helyes álláspont kiforgatására és a tömegek lázítására.”

A továbbiakban Leó pápa – illetve a mögötte álló dogmafelelősök és politikai apparátus egyértelműen kifejti, a kapitalista állam mellé kell állni a közötte és az ateista, valamint az egyházzal is nagyon kritikus nemzetközi munkásmozgalom között kibontakozó harcban. A dolog eredője az, hogy 1891-ben az egyház mint az első multinacionális hatalom érzékelte az erősödő kihívást, amit az 1889 júliusában először összeülő II. Internacionálé kongresszusa jelentett Párizsban. Itt elfogadták, hogy:

• nemzetközi szinten kell követelni a nyolcórás munkanapot és általános választójogot;
• az éjszakai munka szabályozását;
• a női és gyermekmunkások védelmét,
• az állandóan fenntartott összes hadseregek feloszlatását és ideiglenes hadsereggé alakítását;
• ezenkívül először határozták meg, hogy május 1-jén az Internacionálé a teljes szervezett munkásságot tömegtüntetésre hívja mindenhol a világon a választójog mindenkire való kiterjesztéséért.

A 8 órás munkanap ugyan eltűnőben van, de szavazni mind azért járhatunk négyévente saját szórakozásunkra, mert a II. Internacionálé ezt a célt 1889-ben megfogalmazta – és ki is harcolta. Ez vonatkozik Semjén és társai igen tisztelt szavazóira is, természetesen.

De a Szentszék 1891-re végül megfogalmazott válasza és Semjén által annak felidézett gondolatai a Rerum Novarumból – fájdalom – a korban éppen ezeknek a céloknak a megakadályozását kívánták elérni – méghozzá úgy, hogy a pápa és a földbirtokos egyház a tőkés társadalom talaján próbál megoldást találni a munkások brutálisan növekvő kizsákmányolására.

Más néven fenn akarják tartani a tőkés termelést úgy, ahogy addig volt. A szociális intézményeik – a katolikus munkásszervezetek, hivatásrendek – célja az volt, hogy ne változzon semmi, és a változást enyhítésekkel akadályozzák meg.

Ezt ki is fejezik:

„A munkásokra, a szegényekre az alábbi kötelességek vonatkoznak: a munkát, amelyet szabadon és méltányos szerződéssel vállaltak, végezzék tökéletesen és hűen; semmiféle kárt ne okozzanak a tulajdonos vagyonában, és személyét ne sértsék; saját érdekük védelmezése esetén tartózkodjanak az erőszaktól s ne vetemedjenek soha lázadásra, ne szövetkezzenek rosszindulatú emberekkel, akik irreális reményeket fölkeltve és beválthatatlan ígéreteket téve szedik rá őket, aminek az eredménye általában értelmetlen bűnhődés, azaz a jólét összeomlása.”

Akik a baloldali kezdeményezések és pártok elmúlt 120 évét ismerik, ugyancsak elszomorodhatnak a fenti összehasonlításon. Az az Internacionálé, amely, bármilyen meglepő is ez, szegről-végről mégiscsak a létező hazai baloldal őse, ez időben harcot hirdetett a nyolcórás munkanapért. Az MSZP 1990 utáni története során gyakorolt felfogása viszont inkább hasonlított a pápai enciklika elveire: a munkásokat és a tőkéseket jogok és kötelezettsége hálója fűzi össze, és ezek kölcsönös betartása elkerüli az osztályharcot, berendezi a kizsákmányoló, de kibírható állam rendjét, megteremti a munkabékét. Az MSZP ezzel nem volt egyedül, a fénykorban a hazai tőke egyik pártjaként igazodott ezzel a hasonló úton járó nyugat-európai baloldali pártokhoz. Ma már világos, hogy ez mennyi kárt okozott, és végül szinte az összes ilyen párt eltűnéséhez vezetett (a brit Munkáspárt és a spanyolok húzzák még valamennyire, bár előbbi azért látszólag nem sokáig).

Helyükbe valójában ebben a szerepben, a csendőr szerepében léphet Semjén Zsolt. Versenytársa is csupán a kaszáskeresztes rendcsináló banda lehet a Mi Hazánk képében. De ez a csendőr már nem a XIII. Leó enciklikája által javasolt kedves csendőr – aki segít is a szövetkezetek és munkásszervezetek, segítő hálózatok keresztényiesítése útján. A Fidesz-KDNP ugyanis már a neopopulista agyrém része: ez a „kommunisták” elleni küzdelemben eljutott már az egyházfők gyalázásáig is, saját hagyományait is lomtárba dobta, még ha most Semjén úr a sötétben hunyorogva, botladozva le is mászott ebbe a történelmi fegyverarzenálba indokokért a beszédéhez. Aki ezt elhiszi, az nyilván a fogtündért is várja még.

Egyvalamit ők is és mi is megjegyezhetünk:

Semjén úr és főnöke is egyáltalán azért választhatóak manapság, mert azért tudós-filozófus-forradalmár munkások hosszan, ellentmondást nem tűrve, makacsul és igen: időnként kíméletlenül megküzdöttek. Akinek manapság még van szabad hétvégéje, az is ezért kapta azt.

A csöndes, békés kiegyezés során pedig csupán további Semjén Zsoltok, Harrach Péterek születnek és ülnek a fejünkre. Tessék tehát választani.