Július 1-jén léphet hatályba az Orbán Viktor által még februárban belengetett, úgynevezett „helyi önazonosság védelméről” szóló törvény. A Navracsics Tibor területfejlesztési miniszter által jegyzett törvényjavaslatban szereplő definíció szerint „betelepülő”-nek számít „az a természetes személy, aki a településen sem ingatlantulajdonnal, sem pedig lakóhellyel nem rendelkezik, és a településen kíván ingatlant szerezni vagy lakcímet létesíteni”. Tőlük szeretné a kormány megvédeni elsősorban a falvakat, Budapest agglomerációját és a Balatont, de élhetnek a kitiltás lehetőségével bármely más települések önkormányzatai is.

A polgármesterek megtilthatják az ingatlanvásárlást azoknak, akik nem helyben laknak és nem él a településen ingatlantulajdonnal rendelkező hozzátartozójuk, szélesíthetik az elővásárlási jogot a településen élők és az önkormányzat számára, feltételekhez köthetik az ingatlanszerzést, megadóztathatják a betelepülőket, engedélyhez köthetik a lakcímbejelentést, sőt amolyan pofavizitre – a tervezet szerint „személyes meghallgatásra” – is behívhatják az ingatlant vásárolni kívánókat az önkormányzathoz.

A törvénytervezet indoklása szerint „az elmúlt években az országon belüli, kedvező adottságú településekre történő elvándorlás vagy a kétlaki élet kialakítása céljából történő ingatlanvétel tendenciái felerősödtek. Ennek okai között említhetjük például a koronavírus-világjárvány hatása miatti kiköltözést és szeparációt, a digitalizáció lehetőségeit, az egészségtudatos élettel kapcsolatos irányzatok térnyerését, a természeti környezetben élés vágyát, vagy a nagyvárosokból való általános elvágyódás jelenségét. A folyamat sok esetben kifejezetten pozitív változásokat hoz a céltelepüléseken, ugyanakkor egyes esetekben a települések honos lakossága és a betelepülő lakosság között egyrészt érték- és érdekkülönbségeket okozhat, másrészt más kedvezőtlen folyamatokkal járhat például az ingatlanárak és a szolgáltatások drágulásán keresztül.

(…) A törvény tervezete alapján a közösség eszközöket kap ahhoz, hogy megvédje a helyi társadalmának életformáját, hagyományait, szokásait, rétegződését. A tervezet az ezt igénylő önkormányzatok részére megteremti annak a szabályozott lehetőségét, hogy a települések meghatározhassák a kívánatos lakosságszámukat, valamint azt, hogy a településre kik költözhetnek be, és a közösség kikkel kíván együtt élni.”

A probléma nagyon is valóságos, gondoljunk csak a fővárosi agglomerációra, melynek népességnövekedését nem bírja el az infrastruktúra, vagy a Balaton-felvidék túlnépesedő falvaira, köztük például Tihanyra, ahol az elmúlt években épp a NER krémje bontotta el engedély nélkül a hegyoldalt a luxusvilla építések során. Ugyanakkor azt már sokan, sok helyen részletezték, hogy a kormány által kínált megoldás aggályos lehet – és akár visszaélésekre is lehetőséget adhat.

Azonban amellett, hogy a felsorolt okok között hiába is keressük például a megfizethetetlen albérletárakat, melyek helyett aki teheti, inkább hiteltörlesztőt kezd fizetni egy saját ingatlanra; a nagyvárosi lét sok szempontból egyre elviselhetetlenebbé válását vagy a Budapest-központú munkavállalási lehetőségeket, még valami fájóan hiányzik: a befektetők és a nagyvállalatok egy az egyben kimaradtak a tervezet szövegéből.

Pedig hozzájuk igazán nagy számban kötődnek a helyi lakosok tiltakozását kiváltó beruházások.

Az elmúlt években az egész országba – egyébként épp a kormány által most megvédeni kívánt agglomerációba is –, sok esetben a lakott területek közvetlen szomszédságába betelepülő akkugyárak, akkuipari beruházások például éppenséggel olyan súlyos változásokat, környezetrombolást, életminőség romlást hoztak a helyiek életében, melyeket ők biztosan nem kértek.

Sőt számtalanszor hangosan tiltakoztak ellene, valamint fel merték tenni az őket jogosan aggasztó kérdéseiket. Erre válaszul a kormány kiüresítette a közmeghallgatások intézményét azzal, hogy a hatóságoknak és az önkormányzatoknak immár két éve nem kötelező a köz személyes jelenlétében, a közt meghallgatva közmeghallgatást tartaniuk, ezzel pedig csúnyán vissza is élnek azóta a döntéshozók. Az elmúlt egy évben összehordott fűt-fát a kormány a legszigorúbb környezetvédelmi szabályokról és azok kőkemény bevasalásáról a folyamatosan szabálytalankodó – nem mellesleg több ezer tonna veszélyes anyaggal megrakott – akkugyárakon, most mégis ott tartunk, hogy már nem csak magzatkárosító oldószert, de a határérték több mint kétszeresét meghaladó nikkel szintet is mért a Greenpeace a gödi Samsung-gyár mellett a talajban – a Telex által a gyár tetején felfedezett rejtélyes fekete porról nem is beszélve.

De említhetnénk például Sóskutat is: az akkufeldolgozó üzem ellen „foggal-körömmel, ásóval, kapával” tiltakozó lakosságot és önkormányzatot nemrég még ki is oktatta Gulyás Gergely miniszter, aki szerint hamarabb kellett volna fellépniük a beruházás ellen – melyet egyébként újonnan az önkormányzat és a helyiek megkerülésével próbál engedélyeztetni a beruházó. Bátonyterenyétől Debrecenig sorolhatnánk még a példákat, hány településen nincs joga a lakosságnak az önvédelemhez az emberéleteket hosszú távon meghatározó, az ingatlanárakat pedig épp lenyomó (így a gyárak közvetlen környezetében élőknek még menekülni sincs esélyük) – akkuipari multikkal szemben.

Hasonló a helyzet a Balaton-parti falvakban, üdülőövezetekben, kisebb-nagyobb városokban is. Igaz, ott nem az akkugyárak, hanem a partra felhúzott luxus apartmanház-szörnyetegek rondítanak bele a településképbe, pusztítanak nádasokat, bontanák meg a magaspartot, vonzanak tömegeket, és nyomják fel a szolgáltatások árát – vagyis épp azt teszik, ami ellen elvileg hivatott fellépni a tervezett törvény.

Kisgyerekként Szabadifürdőn nyaraltam: élesen él az emlékezetemben, hogy a szabadstrand mögött hosszú erdősáv húzódott, azon keresztül lehetett lejutni egy kis ösvényen a vízhez. Néhány éve elbicikliztem oda egy kis nosztalgia reményében, de csak sírhatnékom lett: az erdő eltűnt, hosszú kilométereken, több településen keresztül betondzsungel vette át a helyét. A sokemeletes, egyforma (és így ráadásul egyformán ocsmány) apartmanházak kerítéssel elzárt kertjeiben pálmafa (nem viccelek, tényleg), zöldellő gyep, úszómedence, panorámaterasz, térkőrengeteg a parkoló autóknak. Az üveges teraszok alatt egy-két méterre – ha még megmaradt a parti sáv – napozhatsz, majszolhatod a lángosod egyszerű halandó strandolóként. Szürreális, nyomasztó és végtelenül szomorú az egész. Helyenként még méteres sitthalom a rohamtempójú építkezés nyomán, elvétve, egy-egy telken még kint van az eladó tábla, de nem sokáig.

Számtalan balatoni kistelepülés lakóinak tiltakozása járta már be a sajtót a betonszörnyetegek miatt, de ahogy az akkugyárakkal, úgy a Balaton-partot betonba öntő beruházókkal szemben is nagyon korlátozott a lehetőség az önvédelemre,

és ezen nem is kíván változtatni a kormány.

Ezeket a telkeket, melyeknek az egyetlen bűne, hogy a Natura 2000-es védettségű Balaton közvetlen közelében  zöldek és vadregényesek merészeltek lenni – avagy befektetői szemmel „rendezetlenek” és „hasznosítatlanok” –, nem a Navracsics-féle törvényben körülírt „természetes személyek” vásárolják fel, és ejtenek a beépítésükkel tájsebet a Balatonon. Hanem nagy cégek, beruházók, amelyek az új törvény szerint sem lesznek a településekről kitiltható „betelepülők” – ahogy a naplementét a szabadstrand fölött három-négy emelettel élvezők sem.

A Balatont Adriává, a kertvárosokat pedig iparvárossá „varázsoló” kormány ugyanis a saját érdekeltségébe sosem rondít bele.