Nem túlzás kijelenteni, hogy Izrael Állam gázai háborúja új életet lehelt nemcsak a nemzetközi palesztinpárti szolidaritásba, hanem általánosságban a (neo)kolonializmus és az imperializmus elleni globális küzdelembe is. Palesztina sorsa érezhető módon olyan központi üggyé érett 2023-24-ben, amelynek mentén végre a Globális Észak társadalmainak számottevő hányada – megtagadva kormányaik, elitjeik és médiájuk többségének kritikátlan Izrael-párti álláspontját – a Globális Dél államaival és népeivel (hol spontánabb, hol tudatos) egységet alkotva szállt síkra egy közös ügyért.
E most zajló küzdelem kapcsán kiemelendő, hogy a nemzetközi (de leginkább a hazai) média- és politikai nyilvánosság az aktuális gázai események kezdete óta méltatlanul kevés figyelmet szentelt Latin-Amerikának, holott e régió 2023. október 7-e óta egyértelműen a palesztinokkal való nemzetközi szolidaritás egyik élharcosaként lépett fel.
Mindez elsőre akár meglepőnek is hathat, hiszen e térséget és Palesztinát (vagy akár magát a Közel-Keletet) látszólag nem túl sok dolog köti össze – se geopolitikai, se történelmi vagy társadalmi, se vallási-kulturális értelemben. A valóságban azonban e kapcsolódások száma és erőssége sokkal jelentősebb, mint azt elsőre feltételeznénk.
Latin-Amerika baloldali kormányzatainak, progresszív és népi mozgalmainak, illetve őslakosságának a palesztin ügyhöz való viszonyulásában ma nem csupán a Dél szolidaritásának kortárs megnyilvánulását fedezhetjük fel. Hanem egyúttal azok a globális tétek és veszélyek is feltárulnak előttünk, amelyek a széthullóban lévő nemzetközi rend árnyékában az egész emberiség jövőjét meghatározhatják.
Jelen kétrészes cikk első felvonása a latin-amerikai baloldal és Izrael Állam „közös hidegháborús múltját” mutatta be, illetve sorra vette azon szolidaritási gesztusokat és politikai-gazdasági lépéseket, amelyekkel a latin-amerikai „második rózsaszín hullám” progresszív kormányai igyekeztek nyomatékosítani kiállásukat a gázai civilek és Palesztina mellett. Az írás második része az állami-intézményi szint után most a társadalmi-népi dimenzióra – azon belül is a latin-amerikai őslakos népcsoportok és a palesztinok közti kötelékekre – összpontosít, továbbá mélyebben is feltárja a gázai népirtás és a palesztin nép sorsának globális tétjeit.
Távol, s mégis oly közel: a latin-amerikai népi-őslakos mozgalmak és a palesztinok küzdelmének közös gyökerei
Kétségtelen, hogy a Latin-Amerikában állami/intézményi szinten megnyilvánuló – a cikk első részében hosszasan tárgyalt – palesztinpárti szolidaritási gesztusok nem jelenhetnének meg ilyen intenzitással, ha nem élveznének erőteljes és aktív társadalmi támogatást, különösen a progresszív, antikolonialista és népi-őslakos mozgalmak részéről. Ez az alulról eredő szolidaritás bizonyos értelemben fontosabb is, mint az éppen regnáló vezetők hozzáállása. Hiszen míg utóbbi a politikai széljárás és hatalmi játszmák függvényében változhat, az előbbi szilárd és állandó talapzatként szolgál az egyes népek és társadalmi osztályok által folytatott antikolonialista és emancipációs küzdelmekben.
Korábban szó esett arról, hogy Latin-Amerika esetében a baloldali és progresszív erők Palesztina iránti szimpátiája nem kis részben az előbbiek által megélt hidegháborús borzalmakból, valamint az USA-nak és Izraelnek az ezekben játszott szerepéből táplálkozik. A korszakokon átívelő gyarmati elnyomás és erőszak, valamint a felszabadulásért és túlélésért vívott harc folytonosságának közös történelmi tapasztalatai azonban ezeknél is kritikusabb összekötőkapocsként jelennek meg, amikor kifejezetten a palesztin nép és a latin-amerikai őslakos nemzetek (pueblos originarios) viszonyáról beszélünk. E tapasztalatok pedig nem csupán átvitt/narratív, hanem közvetlen fizikai/személyes kapcsolódások formájában is értendők.
Latin-Amerika számos országában ma jelentős lélekszámú palesztin diaszpóra él: a már említett Chile mellett Hondurasban (280 ezer fő) és Kolumbiában (100 ezer fő) ugyancsak népes számban vannak jelen, miközben Brazíliában nagyjából 10 millió olyan ember él, akik libanoni, szír, egyiptomi, marokkói vagy palesztin gyökerekkel rendelkeznek. A palesztinok Latin-Amerikába történő kivándorlása több hullámban ment végbe: az elsőre az 1800-as évek vége felé, az Oszmán Birodalom hanyatlásának idején, míg a másodikra e birodalomnak az I. világháborút követő felbomlása után került sor. A harmadik hullámot pedig az 1948-as Nakba idézte elő – az arab kifejezés jelentése katasztrófa, mely az Izrael Állam megalapításakor a palesztinok ellen lezajlott etnikai tisztogatásokra és 700 ezer palesztin addigi lakhelyéről történő elűzésére utal.
A latin-amerikai országokba érkező, leginkább kereskedelemmel és különféle kézműves termékek árusításával foglalkozó palesztinok viszonylag hamar közvetlen kapcsolatba kerültek a térség őslakos népcsoportjaival, akik sokszor az áruik fő vásárlóivá váltak. Ennek eredményeként időről időre megesett, hogy a latin-amerikai palesztinok hamarabb sajátították el (részben vagy teljes egészében) az egyes helyi őslakos nyelveket (pl. kecsua), mint a spanyolt.
Az így, illetve később a vegyes házasságok révén is kialakult fizikai és nyelvi kötelékek ráadásul kiegészültek azzal a ténnyel, hogy a 19. században létrejött független latin-amerikai köztársaságokban a politikai-gazdasági hatalmat javarészt birtokló európai gyökerű kreol elitek, valamint a később érkező európai fehér telepesek az indián népcsoportokra és sokszor a palesztin bevándorlókra is „alsóbbrendűként” tekintettek. A spanyol és portugál gyarmati uralom 1800-as évek elején történő lerázása az őslakosság számára nem hozott tényleges felszabadulást Latin-Amerikában, hiszen a megszülető új államalakulatokban tovább élt a fehér és európai civilizációs felsőbbrendűségen alapuló gyarmati ideológia. Eközben pedig mindinkább utat törtek azok a kapitalista társadalmi és tulajdonviszonyok, amelyek a hagyományos őslakos közösségi formákkal és életmóddal teljesen összeegyeztethetetlenek voltak.
Az indián nemzeteknek így a 19. és 20. század során továbbra is elsősorban a társadalmi kirekesztettség, a kizsákmányolás, ősi földjeiktől történő megfosztásuk vagy azokról való elűzésük, illetve „jobb esetben” is az asszimilációra kényszerítés jutott osztályrészül. A latin-amerikai őslakosság és a helyi palesztin diaszpóra között az 1800-as évek végétől kialakult közvetlen kapcsolatok mellett tehát a gyarmati alávetettség és kizsákmányolás elleni, állandósult harc volt az, ami egyfajta alapot teremtett a kölcsönös megértésre. Utóbbi elem még erőteljesebben kezdett rezonálni Izrael 1948-as létrejöttét követően, ami palesztin részről elhozta a Nakbát, a megszállás és etnikai tisztogatások máig tartó tapasztalatát, illetve a független Palesztina eszméjének és a palesztin történelem/kultúra teljes kiradírozására irányuló törekvéseket. Mindezzel párhuzamosan pedig a latin-amerikai őslakosoknak a hidegháború évtizedeiben olyan katonai diktatúrákkal kellett szembenézniük, amelyek a cionista telepes kolonialista projektet tekintették mintaadónak, s amelyek izraeli stratégiákat, fegyvereket és technológiákat alkalmazva követtek el válogatott atrocitásokat az indián népcsoportok ellen.
Mindennek talán leghírhedtebb fejezetét a cikk első részében már említett guatemalai polgárháború (1960-1996) jelentette, amelynek során közel 200 ezer ember halt meg vagy tűnt el, a konfliktus évtizedei alatt egymást váltó jobboldali katonai diktátorok pedig tudatosan és jól dokumentálhatóan hajtottak végre népirtást az ország maja őslakosai ellen.
A „guatemalai csendes holokausztként” is emlegetett eseménysorozat az 1980-as évek során ért talán legvéresebb fázisába, azon belül is Efraín Ríos Montt tábornok (1982-1983) rövid, ám annál kegyetlenebb elnöksége alatt. A tábornok regnálása idején a guatemalai hadsereg minden korábbinál kiterjedtebben alkalmazta azt a „felperzselt föld”, illetve „söprögető”, „tisztogatási” taktikát, amelynek keretében a maja felkelő csoportok elleni harcra hivatkozva a hadsereg több száz falut tett a földdel egyenlővé, szisztematikusan kiirtva azok teljes lakosságát az ország nyugati és északi indián felföldjein.
E mészárlásokban a guatemalai erők közvetlen segítségére voltak a terepen lévő izraeli katonai tanácsadók, akiknek számát 150-200-ra becsülik, de sokan a 300 főt tartják a reális adatnak. A hadsereg a maja lakossággal szemben elkövetett atrocitásokban túlnyomórészt az Izraeltől vásárolt Galil puskákra, Uzi géppisztolyokra és egyéb katonai felszerelésekre támaszkodott. A „kipucolt” területeken arra törekedtek, hogy az izraeli telepes kollektívák (kibucok és mosavok) mintájára szervezzék újjá a vidéki közösségeket, így biztosítva a mészárlásokat túlélő maja népesség megfigyelését és kontroll alatt tartását is. Nem véletlen, hogy a korabeli guatemalai vezetésben ekkortájt sokan egyenesen az indián felföldek „palesztinizációját” emlegették mint végcélt.
A guatemalai polgárháború, a maják elleni népirtás és az ezekben való izraeli bűnrészesség nemcsak jól dokumentált és széles körben kutatott témakörök, de Latin-Amerikában közismert és általános viszonyítási alapot jelentenek, amikor a régióbeli őslakos nemzetek Palesztinával történő közösségvállalásáról van szó.
Abya Yala népei (a kifejezés a ma jórészt Panama területén élő kuna népcsoport nyelvéből származik, és alapvetően az amerikai kontinenst jelöli) számára a cionizmus és a jelenkori izraeli telepes kolonialista projekt ugyanannak a történelmi gyarmatosításnak a termékei, avagy formaváltozatai, amely nyelvükkel és kultúrájukkal együtt egykoron őket is el kívánta törölni a föld színéről.
Nem csoda tehát, hogy minimum a 1980-as évek óta a latin-amerikai népi-őslakos mozgalmak úgy tekintenek a palesztin felszabadítási törekvésekre, mint saját dekolonizációs küzdelmeik integráns részére. Ennek tükrében válik világossá számunkra, hogy miért is mozgósítottak aktívan immár sokadszorra a térség őslakos nemzetei a gázai háború kapcsán Palesztina védelmében, kezdve a dél-mexikói Chiapas zapatistáitól az andoki ajmara és kecsua indiánokon át egészen a chilei Araucanía tartomány mapuche népességéig.
Amennyiben a fenti párhuzamokat egyetlen konkrét példán keresztül akarjuk szemléltetni, úgy érdemes néhány gondolat erejéig kitérnünk a mai Chile és Argentína területén élő mapuche őslakosságra, akik nemcsak az amerikai kontinens egyik legnagyobb lélekszámú őslakos közösségét alkotják, de helyzetük több tekintetben is szembetűnő hasonlóságokat mutat a palesztinokéval.
A felfegyverzett izraeli telepesek helyett az alig 2 milliós lélekszámú mapuchék a fakitermelő (és egyéb extraktivista gazdasági tevékenységet folytató) vállalatokkal kénytelenek felvenni a küzdelmet hagyományos földjeik védelmében. S ami a palesztinoknak egy apartheid típusú rendszert működtető Izrael, az a javarészt Chilében élő mapuchék számára a Pinochet-diktatúra örökségétől máig meg nem szabadult neoliberális chilei állam. De abban is felfedezhetünk hasonlóságokat, ahogy a chilei kormányzatok (még baloldali vezetés alatt is) kriminalizálják és egy az egyben a „(narko)terrorista” vagy „szeparatista” jelzőkkel címkézik fel a mapuche szervezeteket. Csakúgy, ahogy az izraeli kormány is igyekszik teljes mértékben delegitimálni a palesztin felszabadítási mozgalmat a Hamász rémtetteire hivatkozva.
Nem véletlen, hogy Chilében a palesztin diaszpórán túl az őslakos, s legfőként a mapuche csoportok is aktívan részt vettek a gázai háború elleni tiltakozó akciókban. 2023 októberében, mindössze két nappal a Hamász támadása után őslakos szervezetek a palesztinokkal szolidáris demonstrációt hirdettek Santiagóba, a két nép egysége pedig a szimbólumok szintjén is igen jól megmutatkozott: az eseményen az ősi és az újabb keletű (Wenufoye néven ismert) mapuche zászlók mellett ott lobogott a palesztin zászlók tömkelege is.
Szintén 2023 októberben került sor a chilei fővárosban egy szolidaritási koncertre, ahol az ostromlott Gázában és a megszállt Ciszjordániában található kórházaknak gyűjtöttek adományokat. A rendezvényen fellépett a Latin Grammy-díjas, francia születésű chilei énekes, Ana Tijoux is, aki előadta – a palesztin-brit rapperrel, Shadia Mansourral közösen kiadott – 2014-es Somos Sur (Mi vagyunk a Dél) című számát is, amelyet sokan a Dél-Dél szolidaritás egyfajta kortárs „himnuszaként” tartanak számon – alább a videóklip kíséretében meghallgatható:
„Ha Gáza meghal, az egész emberiség hal meg”
Jól látható tehát, hogy Latin-Amerika baloldali vezetőinek és népeinek Palesztina irányába megnyilvánuló történelmi és jelenkori szolidaritásában a legkevésbé sem üres PR-fogást vagy öncélú politikai állásfoglalást kell látnunk – miként azt sok elemző és politikai véleményformáló hajlamos hangoztatni, olyan dolgokra hivatkozva, mint a ,,reálpolitika” vagy az ,,államérdek”. Való igaz, hogy az elmúlt több mint egy év palesztinpárti politikai és diplomáciai aktivitása mögött a már bemutatott szempontok mellett egy további érdek is meghúzódik latin-amerikai (és általánosságban déli) részről, ám ez messze nem politikusok és kormányok egyéni mérlegelését, hanem sokkal inkább globális, az egész emberiség sorsát meghatározó érdeket tükröz.
Különösen szemléletes megnyilvánulását jelentette mindennek az ENSZ Közgyűlés 79. ülésszakja. A régió baloldali államfői ugyanis 2024 szeptemberének végén, New Yorkban is csaknem egyként szólaltak fel a gázai népirtás és a palesztin területek izraeli megszállása ellen, illetve követelték a vérontás befejezését és egy kétállami megoldás keretében létrehozandó független Palesztinát. Figyelmet érdemel az is, hogy a latin-amerikai baloldal képviselői milyen további aktuális ügyekkel kötötték össze a gázai eseményeket: Honduras elnöknője, Xiomara Castro például a Kuba elleni sok évtizedes amerikai gazdasági blokádot és a saját kormányával szembeni destabilizációs kísérletek elutasítását kapcsolta hozzájuk, míg a brazil államfő, Lula da Silva a kubai kérdés mellett ezúttal is a globális kormányzás intézményeinek reformját, valamint egy – Latin-Amerika és Afrika népei számára – inkluzívabb nemzetközi rendet sürgetett.
E szerteágazó ügyeket, illetve a gázai háborút és annak globális tétjeit azonban ezúttal is Gustavo Petro volt képes a legszemléletesebb és a leghatásosabb módon megragadni. A kolumbiai elnök hangot adott azon véleményének, miszerint napjainkban ,,a költségvetésben fellelhető dollároktól, a birtokolt harci repülőgépek számától, és mindenekelőtt [az adott országnak] az emberiség elpusztítására való képességétől” függ az, hogy egy vezető szavát meghallják-e a nemzetközi politikában.
Eközben pedig figyelmen kívül hagyjuk azon államok hangját, amelyek vezetői az emberiség többségét képviselik, s amelyeknek ,,megvan a hatalmuk ahhoz, hogy fenntartsák az életet a bolygón”. Petro szerint ez az oka annak, hogy a világ elpusztítására képes hatalmak ,,nem hallják meg” Latin-Amerika és a Globális Dél országait, amikor azok a különféle nemzetközi fórumokon és szervezetekben ,,a gázai népirtás megállításáról szavaznak”.
Ennél is erősebb üzenetet hordozott magában a kolumbiai államfő beszédének azon része, amelyet érdemes hosszabban is idézni:
,,Mára több mint 20 ezer gyermeket öltek meg a bombák [Gázában], az emberi pusztítás országainak vezetői pedig ezekben a termekben nevetnek. A nagytőke által birtokolt nemzetközi média kommunikációs erejét segítségül hívva szervezik újjá a világot demokrácia nélkül, szabadság nélkül. Az emberiség demokratikus projektje az élettel együtt vész el, miközben a rasszisták, a faji felsőbbrendűség hívei – akik ostoba módon hiszik, hogy az árják a felsőbbrendű faj – arra készülnek, hogy uralják a világot, a bombák terrorját szabadítva rá az emberekre. Készülőben van az emberiség barbárság útján való kontrollálása. Ennek demonstrációja Gáza, Libanon. Ha Gáza meghal, az egész emberiség hal meg”.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Gustavo Petro gondolatai húsba vágó módon figyelmeztetnek arra, hogy a gázai háború és annak következményei nemcsak a palesztin nép, hanem az egész emberiség jövőjére nézve meghatározó erejűek lesznek. Az izraeli-palesztin konfliktus legújabb fejezetében – amelyben Izrael Állam minden korábbinál nyíltabban tesz kísérletet a gázai lakosság szisztematikus elüldözésére és kiirtására, valamint Ciszjordánia annektálására – ugyanis a gyarmatosítás történetének legkegyetlenebb ideológiái és módszerei támadnak fel, illetve erősödnek meg ismét.
Abban, ahogyan október 7-e után az izraeli politikai elit és az IDF deklaráltan a ,,civilizáció” nevében követett el (és követ el még mindig) mészárlást Gázában, dehumanizálva az övezet lakosságát és valamennyi palesztint, kísértetiesen köszönnek vissza a történelmi gyarmatosítás keretében alkalmazott módszerek. Mindez a kor legfejlettebb és legbrutálisabb hadi eszközeivel kerül elkövetésre, Gázát a szó szoros értelmében egy olyan kísérleti laboratóriummá téve, ahol az izraeli hadiipar és hadsereg különösebb akadályok nélkül tesztelheti ,,élesben” a legújabb katonai technológiákat.
E folyamatok a II. világháború vége óta fennálló, amerikai hegemónia fémjelezte nemzetközi rend aktuális válságának és széthullásának kontextusában válnak igazán veszélyessé: a világunk az eddig ismert formájában mindinkább megszűnik létezni, ami a pozitív irányú változás lehetősége mellett felvillantja egy, a mostaninál is elnyomóbb globális struktúra megszilárdulásának forgatókönyvét.
A neoliberális kapitalizmus keretei között egyre feltűnőbb és mélyülő válságtüneteket produkáló liberális demokráciák kihívásaira a Globális Észak országai mind érezhetőbb fasizálódással és militarizációval válaszolnak. Ezzel egyidőben az USA dominálta nemzetközi rend hanyatlását a nagyhatalmi konfliktusok intenzívebbé válása, a kritikus erőforrásokért folyó geopolitikai versengés felgyorsulása, és ezek nyomán a Globális Délen megszaporodó proxy-háborúk veszélye kísérik – nem beszélve a klímakatasztrófáról és a globális menekültválságról. E fenyegetések lehetséges következményeire utal maga Petro is, amikor arról beszél, hogy a transznacionális elitek demokrácia és szabadság nélkül rendezik újra a világot, és a barbárság útján kívánják kormányozni az emberiséget.
Gáza, akárcsak egész Palesztina sorsa ezért is üzenetértékű. Üzenet arra nézve, hogy mi vár a felemelkedő neokolonializmus és újfasizmus árnyékában mindazon országokra, népekre vagy társadalmi osztályokra, amelyek a kortárs válságok örvényében egy alternatív, igazságosabb társadalmi és nemzetközi rendért szállnának síkra – vagy akár csak szimplán a Birodalom érdekeivel szemben lépnek fel.
Amennyiben a gázai népirtásért felelős, illetve az azt támogató izraeli és nyugati vezetők büntetlenül kerülnek ki a mostani háborúból, valamint, ha a megszállt palesztin területek és a palesztin nép helyzete ezután is változatlan marad, vagy még katasztrofálisabb irányt vesz, az rendkívül veszélyes dinamikákat gyorsíthat fel. Több tízezer gyermek, nő és több mint 200 újságíró meggyilkolásának, kórházak és menekülttáborok bombázásának, egy teljes enklávé kiéheztetésének, emberek elevenen történő elégetésének, bebörtönzött civilek megkínzásának, százezrek azbeszttel való megmérgezésének, s egy teljes nép dehumanizálásának elfogadása egyet jelent a neokolonializmus és a faji felsőbbrendűség ideológiájának – azok farvizén pedig az újfasizmus és a militarizmus – normalizációjával.
Ugyanígy ott lebeg valamennyiünk feje felett a fenyegetés, hogy az IDF által a gázai palesztinokon ,,kipróbált” új katonai és megfigyelési technológiák globális exportja révén (összefüggésben az izraeli gazdaság hadiipartól való függőségével) e fegyverek és megfigyelő rendszerek világszerte a nemzetközi burzsoázia és a vele szövetséges politikai osztály eszközeivé válhatnak az egyes társadalmak ellen elkövetett jogsértésekben és atrocitásokban.
Miként azt Gustavo Petro is kiemelte, Gáza és Libanon demonstrációként szolgálnak arra, hogy milyen jövő is vár ránk, ha a barbárság képviselői győzedelmeskednek a mostani konfliktusban. Tudják ezt jól a Globális Dél országai és népei is valamennyien, hisz számukra a gyarmati világrend kegyetlensége egy máig élénken élő történelmi tapasztalat, aminek fényében végképp nem meglepő az az erőteljes palesztinpárti szolidaritási hullám, amely 2023. október 7-e óta Kolumbiától kezdve a Dél-afrikai Köztársaságon át egészen Indonéziáig végigsöpört a Dél régióin.
Tegnap Haiti és Libanon, ma Gáza és Szudán, holnap Rojava és a Kongói Demokratikus Köztársaság, holnapután pedig a Globális Észak… Ne legyenek ugyanis kétségeink afelől, hogy a déli államokban zajló neokolonialista erőszak jóllehet más köntösben, de előbb-utóbb minket is elér.
A nyugati/északi társadalmakban az extrém kizsákmányolás és elnyomás jelenkori formái nem bombák és illegális telepek útján jelentkeznek, hanem az idegenellenesség és az ultranacionalizmus fűtötte újfasizmus, a mind fenyegetőbbé váló geopolitikai légkör táplálta militarizáció, és a „(nemzet)biztonságra” hivatkozva kiépülő totális megfigyelés képében. A Tőke és képviselői, ahogy a történelem folyamán mindig, úgy ma is csak az északi társadalmak önkéntes vagy kikényszerített beleegyezésével képesek biztosítani hegemón szerepüket és a Globális Dél kizsákmányolását, és elejét venni annak, hogy Észak és Dél népei, illetve társadalmi mozgalmai szövetségre lépjenek egymással.
A 2023 októbere óta eltelt csaknem másfél év a nemzetközi palesztinpárti szolidaritási hullám folytán ékes bizonyítékát adta annak, hogy a globális tőkésosztály tagjai semmitől sem tartanak annyira, mint attól, hogy az északi és déli kizsákmányolt osztályok, valamint rendszerellenes baloldali/antiimperialista/antikolonialista mozgalmak egy közös ügy mentén egymásra találjanak. Ez magyarázza azt a rég látott erőszakhullámot és kriminalizációt, amellyel a politikai elitek és állami erőszakszervezetek Európa- és Észak-Amerika szerte válaszoltak társadalmaik Izrael-kritikus és Palesztina melletti kiállására.
Ennek egyik legsúlyosabb aktuális megnyilvánulása az egyesült államokbeli Columbia Egyetemen tanuló és az USA-ban jogszerűen tartózkodó Mahmoud Khalil esete, akit az amerikai hatóságok március 8-án gyakorlatilag elraboltak, méghozzá azzal a céllal, hogy kitoloncolják az országból az egyetemen szervezett tavalyi palesztinpárti demonstrációkban játszott szerepéért.
E tapasztalatok ugyanakkor ki is jelölik azt az utat, amelyen 2025-ben és az előttünk álló kritikus években tovább kell haladnunk, amennyiben el kívánjuk kerülni azt a jövőképet, amelyet a gázai események, valamint az USA és Izrael Palesztinával kapcsolatos legújabb elképzelései vetítenek elénk. S egyúttal ez az a pont is, ahol a legtöbbet tanulhatunk Latin-Amerika progresszív és népi-őslakos mozgalmainak internacionalista szolidaritásából.
A palesztin nép szenvedéseinek végéhez, egy független Palesztina megszületéséhez és a barbarizmus új korszakának elkerüléséhez csakis akkor kerülhetünk közelebb, ha első körben képessé válunk arra, hogy az eddigiektől radikálisan eltérő módon gondolkodjunk a világban elfoglalt helyünkről, illetve a mainstream történelmi diskurzusok helyett újakat képezzünk, amelyek a kollektív cselekvés alternatív útjait tárják fel előttünk.
A gázai népirtás, illetve a palesztin felszabadítási mozgalom tétjeit egy tágabb, globális narratívában kell elhelyeznünk, megértve, hogy saját küzdelmeink és a palesztin nép harca mely csomópontokban futnak össze. Fontos továbbá, hogy egyensúlyt találjunk a lokális (izraeli termékek bojkottja, kulturális és oktatási kötelékek felfüggesztése Izraellel) és a nemzetközi fellépés/szerveződés (gazdasági és politikai szankciók) között. Tudnunk kell, hogy mikor gyakoroljunk nyomást közvetlenül Izrael Államra, s mikor közvetetten, saját kormányainkat rákényszerítve erre.
Nem szabad, hogy megtévesszen bennünket ezenfelül az sem, ha valamilyen szerencsés fordulat folytán Izrael Állam és a Hamász rövidesen visszatérnének a fegyverszünethez. Bár a Gázai övezetben zajló nyílt háború beszüntetése és kiújulásának megakadályozása mindenképpen az aktuális palesztinpárti mobilizáció egyik fő célkitűzése kell, hogy legyen, ez önmagában nem fog véget vetni a palesztinok ellen zajló ,,csendes népirtásnak” és a kilátásba helyezett etnikai tisztogatásnak, sem a partmenti enklávéban, sem Ciszjordániában, sem Kelet-Jeruzsálemben – ahogyan a Hamásztól sem szabadítja meg a palesztin népet.
Az izraeli/palesztinai folyamatok fényében új életet kell lehelnünk a nemzetközi antimilitarista mozgalomba is, feltárva többek között azt, hogy Izraelben és a világban bárhol másutt (pl. Szudánban, Kongóban, Mianmarban) miként is profitálnak az egyes hadiipari szereplők embertársaink lemészárlásából. Elengedhetetlen továbbá, hogy ismerjük és megtaláljuk szövetségeseinket a Globális Északon és Délen egyaránt, akikkel közösen szerveződve eredményesen vehetjük fel a harcot a Tőke és annak képviselői ellen, elősegítve az egyetemes emberi emancipációt és egy olyan jövőt, amely felszámolja a kapitalizmus, s az azzal szervesen összekapcsolódó (neo)kolonializmus és (új)fasizmus struktúráit.
Bizonyosnak tűnik, hogy a Gázára hulló bombáknak, a palesztinok elleni népirtásnak és etnikai tisztogatásnak, vagy Ciszjordánia esetleges annektálásának nem egymagában Latin-Amerika fog megálljt parancsolni. A térség baloldali erői és népi-őslakos mozgalmai ugyanakkor az utóbbi több mint egy év folyamán valamennyiünk számára példát mutattak emberségből és szolidaritásból. Olyan példát, amelyből magunk is erőt meríthetünk, és inspirálódhatunk ahhoz, hogy a jelenkor borzalmai közepette és a felemelkedő barbarizmus ellenében is folytassuk és eredményesebbé tegyük a Gázáért, Palesztináért és az egész emberiségért folyó internacionalista küzdelmünket. Mert senki sem lehet igazán szabad mindaddig, míg valamennyien szabadok nem leszünk.
A szöveg első része itt olvasható.
