Pong Dzsunho (Bong Joon-Ho) dél-koreai rendező újabb tézisfilmmel jelentkezett, ezúttal a kizsákmányolást és a populizmust mutatja meg egy abszurd sci-fi vígjáték formájában. Marxista mesterművel, a társadalom hathatós és szórakoztató kritikájával van dolgunk? Kritikusunk kétkedik.
A közkeletű vélekedés szerint nem jók a politikai/filozófiai állításokat sulykoló-illusztráló művészeti alkotások, mert az effajta tartalom túltengése az esztétikum kárára megy. Ebből a szempontból tehát a tézisfilm negatív fogalom, olyan filmekre szokás használni, melyek művészeti csúcstámadásra nem képesek, túl nagy súlyt cipelnek a vállukon. Ennek azonban ellentmond az a tapasztalatunk, hogy a filmművészet legnagyobb alkotásai egytől-egyig tartalmas, politikailag is motivált művek. Én azt is megkockáztatom, hogy épp a tartalom okán, és nem annak ellenére, képesek esztétikai magasságokba törni. De mi történik akkor, amikor egy tézisfilm tézisei bizonyulnak könnyűnek? Ha szeretni akarunk egy filmet, számos okból, de az állításai sajnos felszínesek maradnak?
Pong Dzsunho legutóbbi filmjei mind tézisfilmek. A Snowpiercer, a rendező első angol nyelvű alkotása az osztályharc allegóriája. A filmben „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét” mottó mintájára még a nukleáris télben robogó atomvonaton is osztálytársadalom van, ám a forradalom szó szerint kisiklatja a társadalmat működtető gépezetet. Az Okja-ban az állatok, a természet kizsákmányolása elleni harcon van a hangsúly, míg a rendező eddigi legsikeresebb filmje, az Élősködők intim közelségbe hozza az uralkodó osztályt az elnyomottakkal. Míg az utóbbiak lassan belakják az előbbiek életterét, a film elbizonytalanít bennünket, kik is az igazi élősködők.
A Mickey 17 ismét a társadalmi feszültségek köré épül, sőt, a rendező két korábbi angol nyelvű alkotását, a Snowpiercer-t és az Okja-t ötvözi: a történet a jövőben játszódik, egy űrhajó fedélzetén (zárt terek és társadalmi viszonyok), az itt élő mikrotársadalom épp leigázni készül egy új bolygót és annak lényeit (a természet kizsákmányolása). A kiindulópont teszi egyedivé a Mickey 17-t: a történet főszereplője Mickey, egy úgynevezett eldobható, aki bárhányszor meghalhat, újranyomtatják a testét, személyiségével és emlékeivel. Így ő a tőkéletes, szó szerint eldobható munkás, akin tesztelhető a kozmikus sugárzás vagy az újonnan felfedezett bolygó gyilkos vírusa. Csakhogy Mickey 17. változata túléli a biztos halált – nem mellékes, hogy a bolygó lakóinak segítségével –, és mire visszatér a hajóra, már kinyomtatták a Mickey 18-t. Minden adott tehát ahhoz, hogy egy okos tudományos-fantasztikus mese keretében találkozzunk a kizsákmányolás és az elidegenedés témáival, azzal, amit Karl Marx úgy fogalmaz meg:
„az embernek az embertől való elidegenülése. Mikor az ember önmagával áll szemben, akkor a másik ember áll vele szemben.”
A Mickey 17 egészen más filmes kontextusba érkezik, mint a rendező korábbi filmjei. Azok hollywoodi és kortársi mércével úttörőek voltak, azonban az Élősködők sikere óta egyre-másra kapjuk az „eat the rich” filmeket: a Szomorúság háromszöge, a Tőrbe ejtve – üveghagyma, A menü, a Saltburn, mind-mind valamiképp az osztályellentétekre fókuszál. És egyre többek szerint ezek a filmek valójában konzervatívak forradalmi köntösben, mert nem szólnak az osztályfeszültségeket létrehozó társadalmi folyamatokról, sem e folyamatok meghaladásáról, sőt igazából az osztály fogalmát sem ismerik, csak karikatúrákat gonosz és buta gazdagokról, és sajnálni való, de néha hősies szegényekről.
Pong Dzsunho legújabb filmje, saját várakozásaimmal ellentétben, tökéletesen illik ezeknek a filmeknek a sorába. Abszurd, exisztencialista vígjáték és/vagy politikai szatíra (mint a fent felsoroltak közül szinte az összes), némi nem túl megrázó testhorrorral megfűszerezve. A film humorát dicséri, hogy azt még a magyar szinkron sem tudja nagyon elrontani, pedig sok múlik a párbeszédeken. Ez az első dolog, ami feltűnik: a film a szövegre épít, kapunk narrációt, a cselekmény és az üzenet nagy részét elmondatja a szereplőkkel a rendező. Nem egy, hanem két olyan nagymonológ is van a filmben, egyfajta furcsa elégtételként, frusztráció-levezetésként, amikor egy fiatal nő beleüvölti a Mark Ruffalo arcába és a kamerába az igazságot, mármint azt, hogy színész által játszott diktátor buta, gonosz és önző.
A rendező korábbi filmjeivel ellentétben itt semmi sincs tehát a nézőre bízva, Pong a mondanivalóját alig-alig kommunikálja vizuális eszközök segítségével.
Pedig az a kevés képi humor, amit bevet, működik: az egyik legjobb vicc, hogy a Mickey-t klónozó gép tényleg úgy mozog, mint egy tintapatronos nyomtató.
A film tehát kifejezetten harsány, csakúgy mint a témája. A játékidőt egy jelentősebb részét nem Mickey kizsákmányolásból fakadó identitásválsága teszi ki, hanem a már említett diktátor szereplése. Ruffalo Kenneth Marshall személyében minden kétséget kizárólag egy Trump-paródiát alakít, egy nárcisztikus médiacelebet, aki, miután kétszer is elbukja a választásokat, a piros sapkás híveivel együtt egy űrhajóra távozik, hogy több milliárd kilométerrel odébb megalapítsa saját birodalmát. A diktátorban a kortárs médiapolitikus karikatúráját látjuk, aki hathatósan, szinte ösztönös módon képes befolyásolni a tömegeket. Ne számítsunk azonban mélyenszántó elemzésre: Kenneth nem ravasz manipulátor, eszközei már az első pillanattól kezdve átlátszóak, nevetségesek. Az ábrázolt tömeg nem is igényel többet: az űrhajón a teszetosza Mickey 17-t és barátnőjén kívül szinte mindenki teljesen hülye, a bolondok hajója ez, a határtalan ostobaság társadalma.
Nem áll össze a kép: mi köze Kennethnek, a populista vezetőnek a klónozáshoz, a főszereplő(k), Mickey 17 és Mickey 18 konfliktusához? A film egyfelől mondani akar valamit a kizsákmányolásról, elidegenedésről, másfelől pedig Donald Trumpról. A politikai ajánlata pedig, a megoldás mindkét problémára, hogy el kell tenni láb alól az ostoba vezetőket, és akkor az ostoba nép máris racionálissá és szolidárissá változik! Sőt, még más népekkel (a bolygó őslakosaival) is elképzelhető a harmonikus együttélés.
A film úgy tesz, mintha tényleg a fejétől bűzlene a hal, mintha a kisember elnyomására és a társadalom ellentmondásaira a megoldás annyi lenne, hogy jobb vezetőkre van szükségünk.
Mintha nem a társadalmi viszonyok szülnék meg ezeket a problémákat, ellentmondásokat. A moziban ülve is emlékszünk talán a valóságra: Donald Trump nem elbukta, hanem másodjára nyerte meg épp a választásokat.
Hiányzik az összekötő kapocs, hiányzik az, hogy mitől bűzlik az egész. A legfájóbb, hogy ott van, bele van építve a dolog Mickey történetébe: a film megmutathatta volna, hogy amin Mickey átmegy, az valójában minden bérmunkás sorsa. Azt, hogy a kizsákmányolás először elidegenít munkánk tárgyától, eredményétől, és így magától a munkától, és így a munkát szervező társas viszonyainktól, és így végezetül önmagunktól és a többi embertől. Jelentőségteljes, hogy a film végén a Mickey 17 felirat Mickey teljes nevére változik: miután luddita módjára felrobbantják a klónozó gépet, Mickey visszanyeri emberi voltát. Kár, hogy sosem értjük meg igazán, miért kellett elvesztenie, és bárcsak tényleg néhány robbanótöltetre lennénk a felszabadulástól.
Ha a film nem is agyafúrt, a szíve azért a helyén van. A Robert Pattinson alakította Mickey szerethető, haragja az őt körülvevő igazságtalanság és ostobaság ellen átérezhető, és ami talán a legnagyobb dicséret: a film legjobb pillanataiban elkap valamit a Csillagközi invázió szatirikus hangvételéből. Az pedig önmagában díjazandó, hogy Pong Dzsunho abszurd sci-fi vígjátékára 118 millió dollárt húzott le Hollywoodtól, mégiscsak jobb helyen van itt ez a pénz. Mindazonáltal, ha az elidegenedésről szóló tézisfilmet akarunk nézni, a mozi helyett A munkásosztály a paradicsomba megy című mesterművet javaslom. Youtube-on fent van az egész.
