Az 1956 örökségéért folytatott harc mellett seregszemle és retorikai főpróba zajlott szerdán Orbán Viktor és Magyar Péter közt. A tegnapi nap alapján ugyanakkor mind a már a Fidesszel nagyjából egy támogatottsági szinten mért TISZA vezetője, mind a miniszterelnök a régi recepteket igyekszik új körítéssel tálalni.  

Cipészlegények, gyári munkások, földművesek

A miniszterelnök idei október 23-i beszédének két szokatlan előzmény adott különös tétet. A hallgatóság várakozásait egyfelől politikai igazgatója, Orbán Balázs szeptember végén elhangzott kínos mondatai, másrészt pedig a friss közvélemény-kutatások alapozhatták meg. Utóbbiak közül egy, az éppen a nemzeti ünnepen nyilvánosságra hozott 21 Kutatóközpont-féle, a biztos szavazók között immáron a TISZA Párt nyúlfarknyi előnyét mutatta.

Orbán Viktor láthatóan nem akart igazodni ahhoz –  az elsősorban ellenzéki közönség által támasztott  – befogadói elváráshoz, hogy Orbán Balázs nyíltan ellenforradalmi eszmefuttatását meg-, illetve túlmagyarázza. 1956-nak a Fidesz-mitológiában betöltött kulcsfontosságú szerepe azonban mégis arra sarkallhatta, hogy legalább egy kósza lábjegyzet erejéig úgy tegyen, mint aki igyekszik tisztázni saját álláspontját abban a kérdésben, hogy akkor mi is pontosan a magyar forradalom tanulsága az ukrajnai háborúra vetítve:

„[Brüsszel nyomására] nekünk, magyaroknak is el kell döntenünk, akarunk-e háborúba menni Oroszország ellen. Politikai ellenfeleink szerint menni kell. Nekik 1956 tanulsága az, hogy harcolnunk kell Ukrajnáért, sőt Ukrajnában. Nekünk 1956 tanulsága az, hogy csak egyetlen dologért, Magyarországért és a magyar szabadságért szabad harcolnunk.” 

A miniszterelnök bár korábban úgy fogalmazott, hogy „félreérthetőnek” tarja Orbán Balázs abbéli következtetését, miszerint  – a nyugati nagyhatalmak jóindulatának, segítségének hiányában  – nem szabadott volna 1956-ban forradalmat csinálni, ennek a megállapításnak friss beszédében cseppet sem igyekezett cáfolatát adni. Tulajdonképpen meg is erősítette politikai igazgatója állítását azzal, hogy végig „a birodalmi versengésből” és „mások ellenségeskedéséből” való kimaradást hangsúlyozta.

A dolog pikantériáját az adta, hogy noha éppen Orbán Viktor nyilatkozta azt a Kossuth Rádióban, hogy Orbán Balázs szerinte hibázott, amikor 1956 témáját és a magyar történelem hőseit az ukrajnai védekezés témája mellé emelte, a kormányfő ma mást sem tett, minthogy a „medréből kilépő történelem” ciklikusan ismétlődő veszedelmei között újra és újra egy lapon említette az ukrajnai háborút és 1956 őszét.

Ezt az önellentmondást azzal a különbségtétellel igyekezett feloldani, hogy míg ‘56-ban nem volt kellő erőt felmutatni tudó politikai egység, ma bezzeg a saját kezünkben van a sorsunk, hála a Fidesz – kis megszakításokkal – 14 éve tartó alkotmányozó többségének:

„1956-ban megvolt az egység, megvolt a közös akarat, de az erő nem volt elegendő a szuverén cselekvésre. Ma van erős nemzeti egység a jobboldali kormányzat mögött.”

Abban a tekintetben muszáj volt a miniszterelnöknek a Fidesz agendáját két éve alapjaiban meghatározó háború kérdését valahogyan beemelnie ünnepi beszédébe, hogy ezt minden bizonnyal közönsége is elvárta tőle. Az ugyanis ismét világossá vált, hogy Orbán Viktor nemigen kíván saját szavazótáboránál sokkal távolabbra beszélni. Képletesen meg is szólította őket akkor, amikor a „megáradt történelemmel” szemben fellépő hősöket nevesítette. Nem új toposz ez, hiszen a  „cipészlegényekből, a gyári munkásokból, a földművesekből, könyvelőkből, óvónőkből és egyetemistákból” lett „mártírok” tulajdonképpen ma a – multik előnyére és által kizsákmányolt – „keményen dolgozó kisemberek”, a bérből és fizetésből élők. Orbán látszólag tisztelgett előttük az ‘56-ban játszott szerepük hangsúlyozásával, de egyben félreérthetetlenül figyelmeztetett is: az ő sorsuk forog kockán azzal, ha nem maradunk ki a Nyugat háborújából.

A legkevésbé meglepő eleme az volt a beszédnek, hogy kimaradt belőle az 56-os emlékezet nagy tabuja: jelesül, hogy, mit is tettek ezek az emberek valójában 1956-ban, s hogyan próbáltak meg a munkástanácsok intézményeivel valóban szuverén államot kivívni.

„Megáradt történelem”

Az ellenzéki nyilvánosságban furcsa gellert kapott a kormánynak az a gesztusa, amellyel a vízügyi dolgozók családi napját a miniszterelnök beszédének helyszínére szervezték. Sokaknak úgy tűnt, hogy az állami alkalmazottakat „töltelékközönségként” terelik Orbán Viktor hallgatóságának soraiba. Pedig az, hogy a kormányfő az árvízi helyzet alatt nyújtott teljesítményük elismerésével indította beszédét, nem csak a később következetesen használt történelem-árvíz metafora tartalma szempontjából volt fontos:

„Itt vannak velünk azok, akik az áradással és pusztítással fenyegető hatalmas víztömeget a folyómederben tartották.”

A miniszterelnök valószínűleg jól ismerte azt fel, hogy a szeptemberi áradás még mindig ott van az embereket leginkább érdeklő témák között, ezt a Partizán által megrendelt közvélemény-kutatás is tükrözte. Másfelől pedig az – egyébként kritikusan alulfizetett –  vízügyi dolgozók hús-vér illusztrációját, ha úgy tetszik, ilyen szempontból biodíszletét szolgáltatták az Orbán által emlegetett hősöknek, akik megvédik Magyarországot a történelem viharaitól.

„Magyarok ellen segítségül”

Azt már egy ideje nem teheti meg a Fidesz, hogy negligálja a Magyar Péter-féle TISZA Párt népszerűségének március óta tartó példátlan növekedését. Erre ma ráerősített a Partizán által rendelt, 21 Kutatóközpont által végzett közvélemény-kutatás eredménye is, noha Gulyás Gergely kancelláriaminiszter legutóbbi kormányinfón úgy fogalmazott, a Fidesz is mér, és nyugodtak a kormánypártnál a pozíciójukat illetően.

Orbán Viktor ma ezt a viszonylag új problémát azzal hidalta át, hogy a legkésőbb 2022 óta folyton újramesélt történetet melegítette fel: az ellenzék aktuális vezére külföldi – specifikusan nyugati – érdekeket szolgál, ami a konkrét esetben azt jelenti, hogy bele akar minket vinni a háborúba.

Az is viszonylag szakállas retorikai fogás a kormányfőtől, hogy a Szovjetunió mai megfelelője „Brüsszel”. Ez akár fantáziaszegénységre is utalhatna a miniszterelnök részéről, ugyanakkor Magyar Péter legutóbbi strasbourgi fellépése – Orbán szemszögéből – tökéletesen megágyazott ennek a címkézésnek.

A Fidesz-közeli média által elsősorban Magyar Péter ágyékvakargatásaként bemutatott alkalom amellett, hogy Magyarnak is ideális terep volt ahhoz, hogy felemelje saját magát Orbán mellé, a Fidesz által október 23-án előadott történetnek is kiváló díszleteket szolgáltatott: mind az Európai Bizottság elnökének, mind az Európai Néppárt elnökének, s végül Magyar Péter súlyos, Orbán Viktorral szemben megfogalmazott kritikái a „rossz Kelet” és a „jó Nyugat”  küzdelmének sztorijába ágyazódtak.

Október 23-án tehát Orbán Viktor húzta ki Magyar Péterék méregfogát, de az idegen hatalom által küldött „háborús bábkormány” rémét az októberi EP-plenárison történtek után jó ütemérzékkel festette fel újra, kétséget sem hagyva afelől, hogy a Fidesz értelmezésében Magyar Péter lényegében a jelen Kádár Jánosa, aki – az István, a királyt parafrazálva – „idegeneket hív magyarok ellen segítségül”.

„Nyugat”

A délelőtti Orbán-beszéd után tehát az volt a legnagyobb kérdés, hogy a „brüsszeli báb”, a legújabb kori Kádár János címkéjére hogyan reagál, ha reagál egyáltalán Magyar Péter. A TISZA vezetője e tekintetben nem ment bele az adok-kapokba Orbán Viktorral: nem ült fel a miniszterelnök provokációjának, s ilyen értelemben nem kezdett el a kormányfő által felrajzolt keretrendszerben beszélni saját magáról.

Az ellenben látványos volt, hogy skrupulusok nélkül beleállt a Fidesz „semlegességi” programjával szemben a Nyugat és a Nyugathoz tartozás gazdasági-társadalmi ideálként való megjelölésébe, ami több szempontból is érdekes. Ezzel gyakorlatilag semmiben nem különbözik attól a világképtől, amelyet  – persze teljesen más előzmények és feltételek mellett – a 2022-ben csúfos vereséget szenvedő Márki-Zay Péter is felvázolt.

Magyarék persze joggal támaszkodhatnak a magyar társadalom többségének kutatások által részben alátámasztott, ám helyenként halványuló nyugati orientációjára, és az általa említett magyarországi NATO- és uniós csatlakozásról döntő népszavazásokra. Ám amikor ezt a Nyugathoz tartozást és az „uniós ezermilliárdok hazahozását” összeköti – ahogyan október 23-i beszédében is tette – az életszínvonal várható emelkedésével, nem reflektál arra a bizalmatlanságra és azokra az ellenérzésekre, amelyek a magyar lakosság szemében a nyugati tőkét (például nagy autóipari vállalatok hazai lerakatait) éppúgy övezik, mint a keletit (a dél koreai és kínai gyárak tulajdonosait).

Orbán Viktor szuverenitásvédelmének hamisságát pedig sehol nem lehetne jobban tetten érni mint éppen itt: a dolgozók olcsó kiárusításában – legyen szó nyugati vagy keleti urakról. A mai nap alapján úgy tűnik, elődeihez képest Magyar Péter sem kívánja ezen a pályán kihívni Orbánt.

Áruló, hazafi

Magyar nem kívánt elugrani Orbán háborús kérdésfelvetései elől sem: ahogyan Orbán az idegen kontra hazai érdekek tengely mentén osztotta fel a társadalmat tisztességesekre és árulókra, Magyar aszerint tette meg lényegében ugyanezt a különbségtételt, hogy vannak, akik „ma sem hezitálnának, ha a szülőföldünk, a világ legcsodálatosabb országa veszélybe sodródna” és azok, akik  „harminc NER-ezüstért elárulták” és „egy puskalövés nélkül adnák fel a hazánkat”, „akik egy másik népet hibáztatnak, amikor ugyanazok az oroszok támadják meg őket, akik magyar szabadságharcosok százait kínozták meg és gyilkolták le 1956-ban”. Utóbbi kategóriához folyamatos illusztrációt jelentett Orbán Balázs nagy karriert befutott mondatának sűrű idézése a TISZA ünnepi műsora folyamán, amely főszerepet kapott a párt mozgósító videójában is az elmúlt napokban.

Az áruló – hazafi dichotómián túl Orbánhoz hasonlóan Magyar sem bonyolódott bele 1956 októberének mélyebb ideológiai tartalmába. Az fontos ugyanakkor, hogy korábban, a Telexnek adott interjújában világossá tette, hogy a Fidesszel ellentétben mindennek gondolja ‘56-ot, csak „jobboldali forradalomnak nem”, s ezzel összhangban csak annyit mondott erről, hogy ‘56 hősei „liberálisak, nemzetiek, kisgazdák, szociáldemokraták, jobboldaliak, vagy baloldaliak” voltak.

„A tehetséges emberek ideje”

Magyar legalább annyi időt szentelt aztán arra, hogy kormányprogramot és „társadalmi szerződést” hirdessen, mint amennyit 1956-ról beszélt, ami nyilván nem volt független attól, hogy éppen ma derült ki, hogy a Partizán által megrendelt közvélemény-kutatás szerint a TISZA megelőzte a Fideszt. A TISZA elnöke furcsamód nem „dicsekedett el” különösebben ezzel az eredménnyel, csupán utalt rá egy mondattal. („A legkeményebb hatalom is meghátrál, ha látja, hogy kellőképpen erős ellenféllel áll szemben.„) A kormányváltásról előadott víziójában ugyanakkor nagy szerepet kapott a működő állam és egy integratív társadalom víziója, a rendszer veszteseinek felemelése. A leginkább hírértékű közlés a részéről persze „a jövő hazaszerető vezetőinek transzparens kiválasztásának” elindítása volt, vagyis annak bejelentése, hogy mától a párt EP-képviselőjelöltjeinek toborzásához hasonlóan elkezdik kiválasztani a 2026-os országgyűlési választásra az egyéni jelölteket, sőt a potenciális kormánytagokat is.

Az idei október 23. az addig hátralévő másfél év nagy kérdéseit is előrevetítette:

tovább folytatja-e Magyar Péter a korábbi ellenzéki formációk által kipróbált, de kudarcosnak bizonyuló törésvonalak (nyugat a kelettel szemben, korrupció az Európai Ügyészséggel szemben, szolidárisabb állam a „magántőkealapok és az eltitkolt vagyonkezelők országa” helyett) mentén politizálást?

Avagy tud-e új törésvonalakat hirdetni, amennyiben úgy látja, hogy a Fidesz háborús érvelése hosszú távon is ugyanúgy működőképesnek látszik, mint 2022-ben volt?