„Mi a legfőbb feladatunk ma mindnyájunknak? Az, hogy a munkástanácsok vegyék kezükbe a tényleges hatalmat minden gyárban és üzemben, mert a munkástanácsot szociális értelemben a tulajdonos minden joga megilleti. A gyárak, bankok és földek csak most kerültek igazán a tulajdonukba. Vigyázzunk rá nagyon, és a kezünkből soha többet senkinek ne adjuk ki. Erősítsük, szilárdítsuk és szervezzük meg a munkástanácsokat és az országos szövetséget. Természetesen akadnak még olyanok, akik azt remélik, hogy néhány hónap múlva a gazdasági nehézségek következtében a munkástanácsok csődöt fognak mondani. Mutassuk meg ezeknek, hogy ez nem igaz. A nehézségekkel mi jobban meg tudunk birkózni, mint az elmúlt bürokratikus, adminisztratív rendszer.”^[1]

(Karsai Sándor, a X. kerület munkástanácsa elnökének szavai a Nagy-budapesti Központi Munkástanács 1956. december 8-i utolsó ülésén.)

 

1989-ben az 1956 október végi és november eleji eseményeket forradalomként kellett elismertetni, ennek minden konzekvenciájával, ami a magyar történelmi tudat legnagyobb váltása volt. A legfontosabb eleme a rehabilitáció lett, a kivégzettek előtti tiszteletadás és a még élő meghurcoltak jóvátétele. Gyors feladat volt továbbá a megtorlás méreteinek tisztázása, az előzmények és az október 23-a és november 4-e között történtek átértékelése, a fegyveres utóvéd bemutatása. Nagy Imre és társai újratemetésekor a Hősök terén felállított ravatalon az egyik szónoknak Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács (KMT) elnökét kérték fel, aki mintegy megtestesíthette volna a munkástanácsok önigazgató szocializmusra vonatkozó eszményét, de szavaiból kiderült, hogy messze távolodott ettől, és később az 1989 utáni jobboldali pártok nézeteivel szimpatizált. A liberális eszmék vitték a fő szerepet, vagyis az antikommunizmus, a szovjet és a rákosista elnyomástól való megszabadulás, a többpártrendszerű parlamentarizmus, a Nyugathoz csatlakozás, a semlegesség óhaja. Ez tökéletesen illeszkedett a mainstream politikai törekvésekhez. 1956. november 4-ét, a szovjet betörés és a Kádár-kormány megalakulását a végként, a szabadság és függetlenség elvesztéseként gyászolták és gyászolja azóta is a sokaság mindenfelé. Felmagasztosult a fegyveres ellenállás és hősei, a „pesti srácok” utóvédharca.

A munkástanácsi hagyományt egyedül egy újbaloldali kis civil szervezet, a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) vállalta és hirdette, alapító okiratában leszögezte, hogy a dolgozói önkormányzati törekvésekhez kell kapcsolódni, amit az utóbbi 150 évben mind az állam, mind a tőke egyaránt akadályozott. Az Egyesülés legáltalánosabb feladata egy termelő és önkormányzó közösségek együttműködéséből felépülő, a kor technikai és tudományos szintjén önmagát megszervező társadalom elméleti és gyakorlati lehetőségeinek keresése lett. 1956-hoz is így viszonyult, elhárította mind az államszocialista, mind a polgári restaurációs múltat, és a munkástanácsi törekvések örökösének tartotta magát. Magam is részt vettem a BAL egyeztető testületében és álláspontunk megalapozása érdekében gyorsan közzétettük először a Kritika folyóiratban, aztán az éppen születő baloldali lapban, az Eszméletben az akkor fellelhető legfontosabb dokumentumokat. Egyrészt az Elnöki Tanács (NET) 1956. évi 25. számú törvényerejű rendeletét – amelyben legalizálta az üzemi munkástanácsokat – és a KMT oppozícióját, másrészt a szakszervezet javaslatát a parlament második háza, a Termelők Tanácsa létrehozásáról, illetve az KMT szakbizottságának tervezetét az országos kamarák szervezeti struktúrájáról.^[2] A cikkekben nem a politikai feladatvállalásra, hanem a terebélyesedő önkormányzati társadalmi mozgalom, az alulról szervezett kollektív tulajdonlás jelentőségére igyekeztünk felhívni a figyelmet. A NET rendeletével szemben hangsúlyoztuk, hogy az elutasított KMT javaslata lehetőséget teremthetett volna egy újfajta tulajdonmegosztás felé való elmozdulásra, az önigazgató piacgazdasági kísérlet társadalmi méretekben való kipróbálására. Az Eszméletben közölt dokumentumok azonban már túlléptek az vállalatok keretein és a gazdaságirányítás egésze átalakítására vonatkozó elképzelések körüli rövid idejű vitát érintették.

1989-ben csak az angol Bill Lomax Nyugaton megjelent könyve^[3] állt rendelkezésünkre a munkástanácsok szerepéről. A könyv az ellenforradalmi paradigmával szemben azt a nézetet képviselte, hogy a forradalom nem fejeződött be 1956. november 4-én a szovjet katonai beavatkozással, és ezt követően nemcsak utóvédharcok folytak, hanem elkezdődött a második szakasza, amelyben a meghatározó szerepet maguk a munkások, és az őket képviselő munkástanácsok vitték. A fegyveres ellenállás letörése után a legalapvetőbb eszközhöz nyúltak és ez az általános sztrájk volt. Az ösztönösséget gyorsan felváltotta a tudatosság, sőt egy ideig sikeres is volt. A munkástanácsi rendszerrel egy olyan struktúrát építettek ki, ami biztosította hatalmukat. Nem egyszerűen politikai akaratukat fejezték ki, hanem gazdasági érdekeik hatékony képviseletét is, mi több egy olyan berendezkedést ajánlottak, amely a bürokratikus állampárti rendszert felválthatta. A munkástanácsok tagjai nem függetlenített személyek voltak, és ellenőrzést gyakoroltak a hivatalnokok felett. Ezt nevezhetjük a munkások államának. Lomax így foglalta össze mondanivalóját: a munkástanácsi rendszer egycsapásra szétzúzta a kommunisták által uralt államhatalmat,

„és megnyitotta az utat egy olyan társadalom felé, amely a marxizmus és a szocializmus eredeti célja volt – ahol a hierarchia az egyenlőségnek adja át a helyét, ahol a politikai intézményeket népi szervek váltják fel, ahol a politikai uralomból társadalmi hatalom lesz és ahol »a személyek feletti kormányzás helyébe a dolgozók igazgatása lép».”^[4]

Ezzel szemben rendelkezésre állt a hivatalos „tudományos” álláspont^[5], amit ráadásul az egyszerű halandók, sőt történészek számára hozzáférhetetlen jelentős forrásbázis támasztott alá, és ami mindjárt azzal kezdte okfejtését, hogy a munkástanácsokat felülről szervezték, továbbá jelentős befolyása volt rá az értelmiségi csoportosulásoknak, például az Írószövetségieknek és a polgári politikusnak minősített Bibó Istvánnak. Az KMT az ellenforradalom központi szerve volt, szinte kizárólag politikai szerepet játszott, karakterét az 1945-ös állapotokra alapozódó többpártrendszer, a szabad választás, a sztrájkjog visszaállítása, a sajtó- és szólásszabadság követelése szabta meg. Szovjetellenes, vagyis nacionalista volt, a semlegesség álláspontjára helyezkedett, a minta Ausztria, Svájc volt. Nem követeltek munkáskormányt. Nézeteik zűrzavaros, anarchista vonásokat hordoztak. Ezen kívül több bért akartak, élelembiztosítással, termékek eladásával, segélyekkel, a teljesítménybérezés felszámolásával korrumpálták a munkásokat. A szerző felnagyította a munkástanácsok újjáválasztásának anomáliáit is. Összességében a hivatalos történészi munka nem egyszerűen revizionistának minősítette a munkástanácsokat, hanem polgárinak állította be szándékaikat, vagyis az akkori felfogás szerint ellenforradalminak. A nyolcvanas évek második felében és különösen 1989-ben ez a nézőpont azonban már anakronisztikusnak, vagyis hiteltelennek ítéltetett.

1989–1992

1990 után két tényező befolyásolta az 1956-os munkástanácsok megítélését. Az egyik a november 4-i határnap megszilárdulása és a munkástanácsi mozgalom tiszteletre méltó, de mégis teljességgel reménytelen próbálkozásának minősítése, a másik az 1989 utáni években a munkástanácsok és a munkás tulajdonszerzési kísérletek csődje, amit felülírt a polgári restauráció mindent maga alá söprő ereje.

Nézzük először a meghatározó második tényezőt. 1989 nyarán a háromoldalú tárgyalások a gazdasági kérdéseket elszabotálták, bár a BAL a munkástanácsok 1956-os tradíciójára hivatkozva vetette fel a tulajdonosi és a munkavállalói érdek kérdését.^[6] 1989 végén és 1990 elején mégis létrejött egy munkástanácsi mozgalom, amit a munkásbázis hiátusa miatt a választásokra tekintettel a Magyar Demokrata Fórum karolt fel. Pesterzsébeten 1990 februárjában Munkásfórumot hívtak össze és itt határoztak a munkásság tulajdonhoz és autonómiához való jogáról, követelték a munkástanácsokról szóló törvény kidolgozását és benyújtását. Rövidesen hasonlóan foglalt állást a „Solidaritas” szakszervezet gyűlése és a Társadalmi Önkormányzati Mozgalom is. Az MSZP választási plakátjain is szerepelt, hogy „Munkástulajdont!”, de ez semmit nem ért a választási kudarc után.

A politikai befolyás azonban nem tartott sokáig. Antall József az 1990 tavaszi választási kampányban a munkástanácsokat már ideiglenesnek nevezte. A pártok mind a tőkés viszonyok megteremtésében voltak érdekeltek. A szocializmus fogalma akkoriban olyan mértékben kompromittálódott, hogy azt még önigazgatási formájában sem lehetett szóba hozni. (Ha az, ami történt szocializmus volt, akkor nincs többé szocializmus.) Mindenki a magántulajdonra épülő kapitalizmus emberarcú formája kiépítésében reménykedett.

Létezett ugyan Munkástanácsok Országos Szövetsége (MOSZ), de azt „átvette” a kormány és 1990 őszén megrendezte a vállalati tanácsok újraválasztását, ahol a korábbi menedzsment aratott győzelmet. Antalléknak elemi érdekük volt, hogy szakszervezeti befolyást szerezzenek, így a MOSZ átvedlett szakszervezetté és csatlakozott a keresztényszocialista szakszervezeti szövetséghez. Az 1992 júniusában törvényerőreemelkedett Munkavállalói Résztulajdonosi Program már köszönőviszonyban sem volt az 1956-os munkástanácsi eszmékkel. Elsősorban a menedzser rétegnek kedvezett a privatizációban, miután bevezetése után olcsó áron felvásárolták a munkásrészvényeket, és aztán közülük sokat átengedtek, vagyis eladták a megszerzett cégeket a nyugati tőkéseknek.

Végeredményben a neoliberális ihletettségű politikák és elgondolások játszották a meghatározó szerepet. Thoma László 2004-ben így összegezte a rendszerváltás történéseit:

„a munkástanács-mozgalomnak nem volt történelmi esélye: azt, ami benne valóban »ötvenhatos« volt, a legitim politikai erők úgy kerülték, mint a pestisest. Minden pártnak, politikai erőnek olyan 56 kellett, s annyi 56, amennyi őt igazolja, ami azon kívül és túl vagyon, az ördögtől való.”^[7]

Történészi megközelítés

Jó ideig a munkástanácsok történetének kutatására sem fordult figyelem. Paul Lendvai 2006-ban megjelent könyvében „többszörösen elfeledettnek” nevezte történetüket, pedig hősei a munkások voltak. Vagy éppen emiatt? Nagy Imre és a revizionisták foglalták le az 1956-osok figyelmét, később az államvédelem terrorja, a sortüzek, a megtorlás eseményei játszották a meghatározó szerepet, beillesztve abba a politikai narratívába, amely 1956 hőseit a fegyveresekben látta.^[8] A tankönyvek ugyan foglalkoztak a munkástanácsok, különösen a Nagy-budapesti Központi Munkástanács eseménytörténetével, de azt nem tekintették a forradalom szerves részének, hanem ellenállásnak, utóvédharcnak minősítették. Persze kiemelték fontosságát. Mellette nagy hangsúlyt kapott a pártok és az értelmiség illegális tevékenysége (Bibó István memoranduma, nyomtatványok, az Írószövetség, az emigráció). Helyenként átvették az emigrációban hangoztatott kifejezést és november 4. után a kettős hatalom időszakáról beszéltek. Gosztonyi Péter például így fogalmazott:

„A munkástanácsok szerepe és politikai súlya november végén és december hónapokban állandóan nőtt. Szinte »állam lett az államban«!”^[9]

Utóvédharc?

Paul Lendvai említett 2006-os könyvében^[10] az általános ellenállásról szólva az KMT idejét találóan második forradalomnak nevezi. (A kifejezést egy 1966-ban Párizsban megjelent könyvből, az emigráns Molnár Miklóstól vette át, s Bill Lomax is használta.) Ugyan kilátástalannak nevezte az ellenállásnak ezt a formáját, Kádárékat mégis kereken egy hónapon keresztül tehetetlennek láttatta a népakarattal szemben. December közepéig meghatározó szerepük volt az üzemekben, városokban, sőt a megyékben is. Az üzemekben befolyásuk jóval nagyobb volt, mint októberben. Lendvai azt is megjegyezte, hogy a 2000-es évek után a második forradalom „többszörösen elfelejtetett”.

Varga László volt az egyik első történész, aki a munkástanácsok felé fordult. Ő sem értett egyet a november 4-e után történtek sommás utóvédharcok minősítésével, miután a munkások a forradalom eredményeit megőrizhetőnek tartották. Az utóvédharcok, azaz egyfajta „morális kiállás” idejét 1956. december 8-a, vagyis a területi munkástanácsok betiltása után tételezte. A szervezett általános sztrájk, mint a hatalmat korlátozó, erőt képviselő ellenállási eszköz esélye megszűnt.

Az utóvédharc elnevezésnek azért van jelentősége, mert 1956. november 4-étől a Kádár-kormány színrelépésétől, a második szovjet katonai beavatkozás megindulásától a forradalom 1945-ös polgári demokratikus és függetlenségi szakasza lezárult. A szovjetek és csatlósaik számára a szovjet blokkból való kilépés, és a forradalmárok számára az ENSZ-csapatok megérkezésének esélye elszállt, a fegyveres ellenállás reménytelennek bizonyult. Az erőszaknak, mint eszköznek vége szakadt, a semlegesség kilátástalanná vált, a szovjet katonai jelenlét legalább időlegesen megmaradt, a többpártrendszerű választások messze kerültek, tehát a körülmények messzemenően megváltoztak, ami befolyásolta a célkitűzéseket is. Viszont az önszerveződő mozgalom, patetikusan forradalom tovább folyt.

Bibó István akkori felfogása szerint az ortodox kapitalista, antikommunista és ókonzervatív restauráció kettős veszélye ellen el kell ismerni a garanciákat, viszont a túlnyomó többségében magát szocialistának valló ifjúság, munkásság és katonaság számára esélyt kell adni törekvéseik érvényre jutására.

A polgári demokratikus minta helyett a demokratikus szocialista alternatíva kivívására maradt reális remény, vagyis előtérbe került a jugoszláv példa és modell, az alulról szerveződő önigazgatási szocializmus felé való átalakulás.

Különösen azután, hogy a vállalati munkástanácsokat az 1956. november 22-én közzétett elnöki tanácsi törvényerejű rendelet legalizálta. A megmaradt, illegalitásba nem kényszerített forradalmi erők számára ez az egyetlen lehetőség kínálkozott. Ez volt tehát a forradalom második szakasza, és ebben a munkástanácsok játszották a meghatározó szerepet. Fő eszközük politikai, mint említettem elsősorban a sztrájk, az általános sztrájk kilátásba helyezése és a kormánnyal történő alkudozás volt egy kompromisszumos megoldás érdekében.

Több történész használja a kettős hatalom kifejezést^[11] a helyzetre, ami már önmagában is a forradalom új szakaszára utal. A kifejezés uralmi nézőpontból értékeli a helyzetet, de egy pontosítást kell tennem, ugyanis a főhatalom a szovjet hadsereg és a kormányzat kezében összpontosult, ennyiben aszimmetrikus volt a viszony.^[12] Meg is akadályozták az Országos Munkástanács, az ellenhatalom létrejöttét. (Viszont megfigyelhető a megmaradt más forradalmi szervek konvergálása a munkások szervezete felé.) A lényeg azonban a célok, a polgáriról a demokratikus szocializmusra való áttolódás volt. Ebbe ugyanis belefért a szovjet csapatok kivonása, a kvázi függetlenség, Nagy Imre visszatérte, a sztrájk jogának elismerése, a sajtószabadság valamifajta értelmezése is. Az KMT november 15-i országos felhívása a szabad választások kiírását már a szocializmus alapján álló pártok számára követelte. Nem fért bele viszont a nagyobb tőketulajdon és a földbirtokok visszaadása, a fegyveres harc a kommunisták ellen. Az állami tulajdonnak, nevezhetjük gazdasági hatalomnak a társadalmasítása, a munkásrészvétel mikéntje lett a fő kérdés. Persze a befolyásért folytatott taktikai harc nap-nap után folyt.

Varga László mutatott rá hangsúlyosan arra is, hogy a munkástanácsok előképe a jugoszláv minta volt, s hogy ezt a hivatalos sajtó népszerűsítette 1956 augusztusától. S valóban a szakszervezeti, a SZÖVOSZ, majd a legfelsőbb szintű MDP delegáció október 15–22-e között Jugoszláviába látogatott. Amennyire lehetett a tudósítások részletesen bemutatták a munkástanácsokat, az intézmények működési mechanizmusát, mi több október 19-én Gerő Ernő és Kádár János Zágráb egyik gyárában meg is látogatott egy munkástanácsot, sőt részt vett ülésén is. Milyen képet kaptak az olvasók a jugoszláv berendezkedésről a lapokból?

A jugoszláv minta

Az október 23-a előtti egy-két hónapban szembeötlően megváltozott a magyar-jugoszláv viszony. A sajtó a gyalázkodás helyett vonzó képet tálalt déli szomszédunkról. Különösen a munkástanácsokról írt tudósítások voltak vonzóak, úgy állították be ezt az intézményt, mint a dolgozók hatékony részvételi szervezeteit a vállalat majd minden fontos ügyében, és értékelték tömeges és demokratikus jellegét (a két évente újraválasztást, és az országosan 260 ezer résztvevőt). A munkástanács jelentőségét növelte a vállalatok önállósága, piaci versenye, továbbá az, hogy az igazgatókat pályázat útján a munkástanács választotta. A levegőben volt a munkástanácsok bevezetéséről folytatott vita. A SZOT Elnökség el is utasította ezt a lehetőséget, de a Népszava Kornai János felszólalását hozta le teljes terjedelemben, márpedig ő a munkástanács típusú szervezetek létrehozása mellett érvelt.^[13]

Értesülhettek az olvasók a kétkamarás törvényhozói hatalom működésről, amelynek egyik házát termelők tanácsának nevezték. Jugoszláviában az életszínvonal ugyan alacsonyabb volt, mint idehaza, de a fejlődés dinamizmusa elismerésre méltó, az egész társadalom nyitottabb nyugat felé, Belgrádban jó az ellátás, nagyobb a nyíltság, és toleránsabb a rendszer a parasztsággal is – volt olvasható a sajtóban.

Még utólagos elemzésben is Jugoszlávia az ötvenes-hetvenes években a világ leggyorsabban növekvő gazdaságai közé tartozott, nemcsak Magyarországot érte utol, hanem Portugáliát, Spanyolországot és Görögországot is. Ahogy Juhász József megállapítja: a felbomlás legfőbb közvetlen oka nem a gazdaság balul sikerült reformsorozata volt.^[14] Érthető, hogy 1956-ban sokak fantáziáját megmozgatta déli szomszédunk sikersorozata.

Öntudatra ébredés

Csodák-csodájára október 24-e után 2-3 nap alatt futótűzként terjedtek el a munkástanácsok, igaz, hogy ebben közrejátszott a SZOT „hirtelen” pálfordulása, és 26-i felhívása a megalakításra. Az első munkástanácsok azonban még a szakszervezeti központ állásfoglalása előtt létrejöttek,

és ez az egész országban villámgyors tömeges megalakulást eredményezett.

A munkásság magatartásának váratlan megváltozása még ma is hatalmas meglepetést kelthet. Hat év bőven elég volt ahhoz a tapasztalathoz, hogy nem ők a gyárak birtokosai, hanem a bürokraták és a pártállam kiszolgálói. Az ideiglenes munkástanácsok nemcsak megszerveződtek, nemcsak politikai nyilatkozatokat tettek, hanem munkához is láttak; eltávolították a nekik nem tetsző vezetőket és kineveztek újakat. A Csepel Vas- és Fémművek 18 gyáregységéből például 250 embert tiltottak ki az üzemekből. Kitiltották az MDP-t (általában a pártokat) a munkahelyekről, megszervezték a dolgozók élelmiszer-ellátását, gyárőrséget állítottak fel, saját véglegesítésük érdekében megszervezték a választásokat az üzemekben, sőt kapcsolatba léptek egymással.

November 4-e után néhány nappal a fegyveres ellenállás ellehetetlenült, mihelyst 7-én a Kádár-kormány hivatalba lépett kinevezte a minisztériumok és főhatóságok vezetőit, betiltotta a katonatanácsokat, a forradalmi bizottságokat megfosztotta intézkedési jogától. Két napra rá megkezdték a karhatalom szervezését, a rendőrséget és a hadsereget a kormány kézbe vette, bevezették a gyorsított büntetőeljárást. Kádár János másnap a rádióban a felkelést levertnek nyilvánította. Viszont a forradalom követeléseiből fenntartotta a szovjet csapatok – ha nem is azonnali – távozását, az októberi tüntetések jogosságát, a múlt hibáinak orvoslását, az ÁVH feloszlatását. Függőben hagyta a többpártrendszer kérdését, annál inkább, mert Kínában, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Bulgáriában és Lengyelországban is működgettek ezek, persze szigorúan a kommunisták vezető szerepe mellett. Nagy Imre bármikor visszatérhet a kormányba – így ő.

A túlhatalom, vagyis az erőszakszervezetek és a tömegkommunikáció Kádárék kezébe került, a másik oldalon a forradalmi szervek és a munkástanácsok voltak, mi több az utóbbiakat 13-án kormányrendelet is legalizálta. A tüntetés nem volt igazán járható út miután eleinte a szovjetek, majd a karhatalom azokat erőszakkal szétverhette. Az általános sztrájkkal szemben azonban a kormány tehetetlen volt. A munkástanácsok területenként összeálltak, hogy nagyobb erőt mutathassanak, létrejött a Nagy-budapesti Központi Munkástanács is, amely elért szinte minden gyárat, képes volt általános sztrájk szervezésére.

A forradalom második szakasza tehát a munkástanácsok befolyásától függött.

A munkástanácsok elhatárolódtak mind a rákosista, mind a tőkés restaurációtól. Ez úgy tűnt megteremtette a kormánnyal a tárgyalások alapját. A többi alku kérdése lett. A tárgyalásokon a kormány vagy nem engedett, vagy kitért a követelések megválaszolása elől, a szovjet hadsereg kivonását halasztgatta. A döntő változás a szocializmus mikéntjének kérdése lett. (Ebbe a SZOT is lapot kapott.) Az önigazgatás, az alulról építkezés, illetve az állampárt kompetenciája volt a nagy kérdés. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ebben a szovjet blokkon belül az önálló magyar út lehetősége, korabeli kifejezéssel a „nemzeti kommunizmus” esélye került terítékre.

Más szervezetek gyengék, megnyilatkozásaiknak legfeljebb szimbolikus jelentősége volt, mint például az Írószövetségnek, vagy a Kodály Zoltán által elnökölt és november 21-én létrejött Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának. Felmerül a kérdés, hogy miért nem alakult ki jelentős egyetemi diákmozgalom, mint mondjuk 1968-ban Nyugat-Európában? Ráadásul nálunk egyetemi diákszázadok is szerveződtek, ezek azonban nem a fegyveres ellenállásra összpontosítottak, hanem a rendfenntartásra. A fegyveres csoportok így szinte azonnal feloszlottak. Fontos momentum volt, hogy az egyetemisták, mint a legmobilabb réteg tömegesen menekültek Nyugatra, aminek következtében a legaktívabb rétegük tűnt el a kampuszokról. Az intézményekben természetesen szünetelt a tanítás. A kollégiumokban razziáztak és a megmaradt diákvezetők közül jónéhányat letartóztattak. Így is újjáéledtek a MEFESZ vezetőségei, de hatóköre meglehetősen szűk körű volt, és belső viták szabdalták. Csak december 20-án sikerült országos küldöttgyűlést összehívni, de ekkor már követeléseik meglehetősen visszafogottak voltak. A folyamatos letartóztatásokkal tovább tartott a terror, s lassan a kommunista fiatalok vették át az irányítást. Az oktatás beindítására csak 1957 január végén, február elején került sor.

Visszatérve a munkástanácsi mozgalomra: az Országos Munkástanács megalakulását Kádárék szovjet fegyveres erőkkel november 21-én megakadályozták – erre az KMT általános sztrájkot hirdetett. A kormány a követeléseket semmibe vette, viszont november 22-én a lapok címoldalukon közölték az Elnöki Tanács – már említett – törvényerejű rendeletét a munkástanácsokról, vagyis sokak számára úgy tűnt, hogy a hatalom elkötelezte magát az önigazgatásos szocializmus mellett. Ez a munkástanácsiak számára részsikernek számított. Sőt az újabb tárgyalások kompromisszummal végződtek. Kádár az KMT-t konzultatív testületnek ismerte el, megígérte, hogy az igazgatók kinevezési jogát ismét a Minisztertanács elé terjeszti, ezzel szemben a munkástanácsi delegáció a sztrájkjog fenntartása mellett haladéktalanul a munka felvételére hívta fel a munkásokat.

A viták eltolódtak a munkástanácsi rendszer mibenlétének részletkérdése felé. Az egyik az üzemi munkástanácsok hatalmának keretei voltak. A központi probléma az igazgatók kinevezése volt; vajon a minisztérium, vagy – pályázati rendszer útján – a munkástanács a kompetens ebben? Az elképzelések azonban tovább mentek. A Népszava közzétette a szakszervezetek javaslatát^[15] a Termelők Tanácsáról, a Parlament második házát ajánlotta, amit a szakági munkástanácsok hoznak létre és kizárólag gazdasági kérdésekkel foglalkozik. Vita volt a minisztériumok és a helyi munkástanácsok hatásköréről is. A KMT javaslata úgy szólt, hogy a munkástanácsokra épülő alulról szerveződő iparági kamarák vegyék át a tulajdonosi jogosítványokat. Szerveződjenek az iparági kamarák Országos Iparkamarába. A területi elv szerinti paraszttanácsok pedig mezőgazdasági kamarákba, és alakítsanak Országos Mezőgazdasági Kamarákat. Más ágazatokban is hasonlók módon szerveződhetnek, például Országos Kereskedelmi Kamara. Mindez együtt alkossa az Országos Gazdasági Tanácsot, a gazdasági törvényhozás testületét. A törvények végrehajtása a minisztériumok és a közigazgatás feladata lenne. Ez a javaslat a teljes gazdaságot önkormányzati rendszerként képzelte el, amelyben a termelő egységek értelemszerűen önállóságot élveznének, akár Jugoszláviában. A tervezet részletes átgondolására, kidolgozására és megvitatására nem maradt idő.

Kádárék december 8-án szakítottak a november 4-i nyilatkozatuk tételeivel. Ki akarták csavarni a sztrájkot, az ellenerő egyetlen számottevő eszközét a munkástanácsok kezéből. Ezt előkészítendő december 5-én feloszlatták a forradalmi bizottságokat és hasonló elnevezésű szervezeteket, letartóztatási hullám indult. A kiépült fegyveres erővel, a karhatalommal a tiltakozó tüntetéseket kíméletlenül szétzavarták. Az KMT ezt látván sztrájkfelhívást adott ki, mire a kormány válaszul törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat. Megkezdődött vezetőik letartóztatása. 11-én még statáriumot is hirdettek, a gyári őrségeket lefegyverezték, 12-én elrendelték a közbiztonsági őrizet bevezetését. Viszont Kádár Pesterzsébeten kijelentette, hogy a vállalati munkástanács alapvető intézménye lesz a rendszernek.

A forradalom erőközpontjának felszámolásával most már tényleg csak utóvédharcok maradtak.

A helyi munkástanácsok egy darabig kitartottak. A centralizációval hamarosan visszatértek a rákosista gazdaságirányításhoz, ami végképp lehetetlenné tette létüket. Jelképesnek is tekinthetjük a Csepel Vas-és Fémművek Munkástanácsának lemondását 1957. január 8-án.^[16] A magyar önigazgató kísérlet elbukása a szovjet birodalmi érdeknek volt tekinthető és természetesen hazai csatlósai politikájának. Kádárék a KGST és Kína jelentős anyagi támogatásának fejében nem engedhették meg maguknak, hogy akár csak minimálisan is a jugoszláv modell felé forduljanak.

A mérleg

A munkástanácsok története ma már a tudomány világában tisztázott. Igaza van Ripp Zoltánnak, amikor a munkástanácsok mérlegét így vonja meg: „Az 1956-os magyar forradalom egyik legfontosabb, de mindenképpen jellegadó vonása volt a munkástanácsok kiemelkedő szerepe. Nem csupán azért, mert a munkásság adta a forradalom fő társadalmi erejét, amelyet szervezetileg a munkástanácsok fejeztek ki, hanem mert a forradalom legsajátlagosabb programját is ők fogalmazták meg.”^[17] A következő mondatban azonban így folytatja: a forradalom „leverését követő ellenállásban bebizonyították erejüket…”, vagyis továbbra is nyitott kérdés, hogy a november 4-e és december 8-a közötti időszakot utóvédharcnak, avagy a forradalom második szakaszának tekintjük-e?

Magam néhány más történésszel együtt azok közé tartozom, akik ezt az időszakot a második, az önigazgató-piaci szocializmus szakaszának tekintem. A romlás közepette a munkásönigazgatás felívelő szakasza egészen a december eleji vitákig tartott. Kádár ugyan elrendelte az államszervezet racionalizálását, a gazdasági reform előkészítését, de már a munkahelyi pártszervezetek befolyása csökkentéséről szó sem volt. 1957 késő tavaszára a reformmunkálatok előkészítését is leállíttatta. Bátorság kellett volna ahhoz, hogy a jugoszláv mintához hasonló átalakítást vállalja. Ennek előfeltétele az lehetett volna, ha a munkástanácsokat partnernek és nem ellenségnek tekinti. Nagy Imre példáját követi és a munkástanácsok segítségével építi ki tömegbázisát. November 8-án ennek esélye végképp elszállt. Az önigazgatásért folytatott harc befejeződött.

Egyet kell értenem Tamás Gáspár Miklóssal, hogy a legnagyobb baloldali mozgalom Kelet-Európában 1956-volt, de nem érthetjük meg ennek nagyszerűségét, ha nem számítjuk hozzá a november 4-e utáni bő egy hónapot. A forradalom erkölcsi és politikai öröksége társadalmi birtokbavételének teljes számbavétele ma még hiányzik. Szellemi és morális erőforrást, vagyis eleven hagyományt, biztos társadalmi demokráciát és nemzeti megújhodást csak akkor lehet építeni, ha az önigazgató szándékot, mint egyedülálló karaktert elismerjük és elfogadjuk. 1956 tradíciója a nemzeti identitás és társadalmi egyenlőség, egyenjogúság ötvözete volt. Nem is beszélve arról, hogy az önigazgató kísérletek a globális világkapitalizmus keretei között is rendre felütik fejüket és ezek egyik nemes előzménye a magyar ’56 volt.