Orbán „intifádázását” sokan támogatják az EU-ban, de Magyar Péterrel a másként gondolkodók hangja is eljutott volna a strasbourgi parlamentbe – ha tud élni a lehetőséggel. Nem tudott.

Először szólalhatott fel – kvázi vitahelyzetben – egymás után Orbán Viktor és Magyar Péter az Európai Parlament strasbourgi üléstermében. Az apropó Orbán Viktor tervezetten provokatív uniós elnöksége és annak értékelése volt. A formula már több mint egy évtizede ismert lehet a politikát követő magyarországiak számára. Emlékezetes, még Orbán Viktor hatalomra kerülése után egy évvel is tartottak már hasonló üléseket az Európai Parlamentben, ezeken Daniel Cohn-Bendit a Zöldek, valamint Guy Verhofstadt a liberális frakció részéről rendszeres, hangos támadásokkal ítélte el az orbánizmus megállíthatatlan menetelésének éppen aktuális állomásait.

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég”

Ahhoz, hogy minderre emlékezzünk, nem volt szükségünk Google-ra, hiszen maga, az uniós elnökségről formai módon beszámoló Orbán Viktor emlegette fel: szerinte 2011 válságos év volt, de az első magyar elnökséggel „erősebb Európát” építettek. Mostanra a válságok (az ukrajnai háború, a közel-keleti háború, a migrációs és energiaválság”) Orbán szerint súlyosbodtak.

Első helyre a „versenyképesség” problémáját tette: azt a nyilvánvaló és Mario Draghi jelentésében is megállapított tényt hozta fel, hogy gazdasági értelemben a globális kapitalizmus az EU súlyos lemaradását hozta. A villamosenergia és földgáz ára az Unión belül „3-szor, 4-szer, 5-ször is magasabb”, mint Észak-Amerikában vagy Ázsiában – érvelt a miniszterelnök (annyival azért nem, de tényleg magasabb az áruk). Amiről Mario Draghi hosszú szakvéleménye kapcsán Orbán nem szólt: a volt olasz miniszterelnök és európai jegybankelnök elvenné tőle és Szijjártó Pétertől is a vétójogot az Európai Tanácsban.

Nyitó beszédében Orbán az energiaválság kérdését élesen összekötötte természetesen az eurázsiai együttműködés hiányával. Hangsúlyozta, a „zöld átmenet” nem oldja meg szerinte ezt a problémát, továbbra is nagymértékben szükség van szénhidrogénekre a gazdaság növekedéséhez. (A nagyiparosokkal és politikusokkal szemben a szakemberek ezt is máshogyan látják.)

Ekkor nem mondta még ki ugyan Usula von der Leyen európai bizottsági elnök nevét Orbán, de élesen megjegyezte, szerinte a világgal szembeni „kereskedelmi korlátozások” csak az Európán kívüli piaci pozíciók további visszaszorulásához fognak elvezetni.

Felvetette még másik kedvenc és Európa nyugati felén is egyre népszerűbb témáját, mondván, nincs elég európai munkás, és a „természetes népességfogyás” jelenségét nem kompenzálja a vendégmunkások beengedése. Mindebben Orbán ismét Draghi szeptember elején kiadott, az EU gazdaságpolitikájáról szóló, részletes jelentésére és a többször is nagyobb európai autonómiát követelő Emmanuel Macron francia elnökre hivatkozott. Súlyos kritikái mögé viszont expozéja nem tett valódi „felelőst”.

A többnyire indirekt kritika okát persze ott is sejthetjük, hogy az Ursula von der Leyen és Manfred Weber által vezetett Európai Néppárt (European People’s Party, EPP) volt az, amely 2021 elején végül ellentmondást nem tűrően kizárta soraiból a Fideszt. Főként Orbán Viktor jogsértései miatt, és most ők voltak azok is, akik a Fidesznek súlyos politikai gondokat okozó Magyar Pétert és a Tiszát a pártcsaládjukba fogadták. Nyilván ez is célzás:

Weberék üzenete annyi, Orbánt Magyarországon is le kívánják váltani, nem csupán Brüsszelben zárnák ki.

De hogy ez a hozzáállás időközben az EP-ben is megváltozott, az látható abban, hogy, 2024-re mennyire felszaporodtak az Orbánt nem támadó, hanem szenvedélyesen támogató, a Patrióták frakciójában politizáló lengyel, cseh, osztrák, olasz, francia EP-képviselők mind a padsorokban, mind a pulpituson. Ez már nem az a marginalizált szélsőjobb, amellyel 2011-ben még Orbán sem állt volna komolyan szóba: ez már egy majdnem az EPP méretével vetekedő, két önálló, nagy blokk. Úgy tűnik tehát, hogy „intifádát”, azaz „szent felkelést” éppen Orbán Viktor szeretne folytatni az EU-arisztokrácia – és nem mellékesen a humanista eszmék – ellen, de áttörése, egyelőre legalábbis, ezen a fronton nem látványos. Orbán persze „balliberális” ellenfeleit vádolta a vita során azzal, hogy „intifádát” vezetnek ellene.

Az látható, hogy az Orbánnal szembeni kritikák tartalma jelentősen megváltozott 2011 óta.

A jogállam leépítése, a kisebbségekkel szembeni bánásmód, a média szabadsága háttérbe szorultak, helyettük számtalan jobboldali, balközép, zöld és liberális EP-képviselő nevezte Orbánt „Putyin és Kína hasznos idiótájának”. Egyedül a Magyarország ügyeiben régóta kiemelkedően aktív Daniel Freund zöldpárti képviselő emlegette fel hangsúlyosan a korrupciót a vita során.

Ursula von der Leyen a várakozásoknak részben ellentmondva ugyancsak nagyon nekiment Orbán Viktornak a vitán. Amellett, hogy az Európai Unió elnökségének stratégiájában kritizálta a magyar miniszterelnököt, amiért „nem európai vállalatokat részesít előnyben”, 1956 és az ukrajnai háború között is kényelmetlen párhuzamot vont – lényegében árulással vádolva Orbánt a Moszkvával folytatott kesztyűs kéz-politikája miatt:

„Még mindig vannak olyanok, akik nem Vlagyimir Putyin orosz elnök hataloméhségét látják a háború mögött, hanem Ukrajna szabadságvágyát kárhoztatják. Megkérdem önöket: a magyarokat teszik-e felelőssé az 1956-os orosz invázióért?”  – kérdezte a bizottsági elnök, ezzel a klasszikus -semleges-  bizottsági vezetői szerepéből kilépve, Orbánra utalva.

Fenntartotta azt az EU-s álláspontot is, amely szerint Ukrajna háborújának katonai támogatása „az egyetlen út a béke elérésére”.

Ezekkel a – jórészt hidegháborús emberkedésbe csomagolt – vádakkal Orbán aztán kényelmesen el is tudott bánni. Egyrészt a „korrupció” kérdésénél az őt ért támadásokkal kapcsolatban az Európai Bizottságra hivatkozott, amely véleménye szerint „nagy részben egyetért” például a magyar közbeszerzési rendszer törvényességével. A parlament egyre nagyobb „patrióta” karéjából pedig komoly üdvrivalgást váltott ki Orbánnak az az – egyébként alaptalan – vádja, hogy az erősen NATO-párti és Putyin-ellenes Freund német képviselőt „Soros fizeti”, és „ennél korruptabb dolgot” Orbán még „nem látott” a kontinensen.

Ütősnek volt nevezhető Orbánnak az a válasza is, amelyet egyes hollandiai képviselőknek fogalmazott meg. Ők eredetileg azt hánytorgatták fel, hogy a magyar kormány „a holland adófizetők pénzéből él” (és szerintük Orbán azt is lopja el). A miniszterelnök erre, a Magyarországon is nagy mértékben jelenlévő multinacionális cégekre utalva ismét elmondta: „Önök sokkal több pénzt nyernek rajtunk, mint amennyit hoznak.” Kiemelve, hogy az európai uniós gazdasági támogatások jó része is „az ő zsebükben köt ki”.

Ez a vád hatásos is lehet: a nyugati székhelyű vagy főként nyugat-európai vezetésű multinacionális cégek – mint a nemzetközi nagytőke – és „a Nyugat” mint kulturális képzet összemosása régi, és jól bevált eszköz. Mintha nem a nemzetközi befektetőcsoportokról, hanem néhány nyugati ország gonosz komprádorairól lenne szó, akiknek a jóságos nemzeti nagytőkéhez persze semmi köze.

Orbán saját és üzleti köre szerepét elfedve a konkrét nagytőke korrupt gyakorlatai helyett inkább a „holland liberálisokat” hibáztatja.

A beszámolóból és a kritikákra adott válaszokból kiderült továbbá: ezzel együtt Orbán Viktor véleménye gyanúsan egybeesik az európai nagytőke úgynevezett klasszikus iparágainak véleményével. Orbán, mint nyugat-európai pártbarátai, szkeptikus a zöld energiával és von der Leyen „zöld átállási” programjával kapcsolatban. Erre persze minden alapja meglenne, ha az akkumulátorgyár-telepítésekkel nem lenne maga is nyakig benne éppen az Európai Bizottság koncepciójának megvalósításában. Itt újfent érdemes megjegyezni, hogy

a von der Leyen-féle Bizottságnak akkugyárainkkal csupán annyi problémája akadt, hogy a telepítésben fontos szerepet játszik a kínai tőke. Ha az nem lenne, a Samsung, az SK-ON és társaik lényegében szabadon és érdemi EU-s kritika nélkül elpöföghetnének a végtelenségig.

Miniszterelnökünk hangoztatta, szkeptikus az amerikai eredetű szankciós politikával kapcsolatban is, ami miatt az európai nehézipar, a szénhidrogén-alapú autóipar, a nagyipari mezőgazdaság és társaik nem tudnak olyan jó profitot realizálni, mint a kínai és amerikai piaci szereplők. Hozzájuk hasonlóan nem a nagytőkések által szabályozott vendégmunkát, hanem az „emberi jogi alapú” „menekültpolitikát” kárhoztatta, mondván, azok erősítik fel az antiszemitizmust, a nők elleni erőszakot és a homofóbiát. Az ezen kérdések iránt – talán az antiszemitizmust kivéve – eddig kevés fogékonyságot mutató Orbánnak ez a kiszólása biccentés volt a Fidesznél „modernebb” nyugati jobboldali populisták irányába, akik iszlamofóbiájukat egyfajta extrém „illiberalizmus” elleni küzdelemként keretezik, párhuzamosan azzal egyébként, hogy az egyre agresszívebb izraeli vezetéssel szimpatizálnak.

Tél, csend, hó és halál

Egyenesen meghökkentő, avagy megrökönyödést keltő, hogy Orbán fő témáira, megjegyzéseire érdemi választ vagy újdonságot hozó reakciót nem kapott.

Orbán nagy felháborodására ugyan szót kapott Ilaria Salis, aki a 2023. februári antifasiszta támadások ürügyén hónapokat ült előzetes letartóztatásban, börtönben, Budapesten, most viszont az európai Balpárt színeiben június 9-e óta Olaszország EP-képviselője. Ő hosszan beszélt Magyarország „oligarchikus” és „fasiszta” rezsimjéről, és arról, hogy Orbán kormánya a „munkásosztály ellensége”, kritikája az EU-val szemben pedig nem érinti a valódi gondokat az unióval, amik Salis szerint is számosak: „az neoliberalizmus, az amerikai érdekek kiszolgálása, és a külpolitikai kettős mérce”. De hangsúlyozta, szerinte Orbán érdemben nem reagál erre, „csak a kisebbségekre támad rá” folytonosan.

Beszédét viszont maga Roberta Metsola, a vita elnöke utasította rendre felszólalása végén – jelezve, véleményét nem igazán osztják a parlamentben összegyűltek és a parlament elnöke sem. Orbán neki csupán annyit válaszolt, hogy az, aki Budapesten „vasdorongokkal támadt békés emberekre” nem szólhat bele szerinte a demokrácia ügyeibe. Állításaira viszont sem az ügyészség vádirata, sem a támadásról máig ismert tények nem szolgáltattak ügydöntő bizonyítékot. A magyarországi jogszolgáltató szerveknek még azt sem sikerült ugyanis alátámasztaniuk, hogy Salis a támadás éjszakáján annak helyszínén tartózkodott.

A magyar politikai ellenzék jelenlévő tagjai közül nyilvánvalóan Magyar Péter, az Tisza Párt  újdonsült vezetője és az ő EP-felszólalását kísérte a legnagyobb várakozás.

Ebben – és Magyar Péter korábbi, EP-választási kampányban megfogalmazott különvéleményétől eltérően – most a Tisza párt vezetője is inkább az eddigi, bevett ellenzéki fordulatokra és kommunikációs elemekre hagyatkozott. Először is közölte, ellenzi Orbán külpolitikáját, és hangsúlyozta, Magyarország a „nyugati klub elkötelezett része.” Ezután pedig menten, mintha kötelező lenne, hozzá is tette, Orbán Viktor menekültellenes politikájával „alapvetően egyetért”, ezért az új (vitnyédi) „migránstábort” is ellenzi.

Magyar beszédének legerősebb, és legügyesebben megtalált része a magyar állam súlyos válságáról és leépüléséről, a kórházak, a vasút, az oktatás borzalmas helyzetéről szólt. Ebben legalább volt potenciál arra is, hogy Orbánt a nemzetközi közvélemény előtt is szembesítse azzal, hogy miközben immár az egész nyugati világnak kíván a sokasodó válságokból egymaga kiutat mutatni, még a saját országa és saját rendszere sem működik rendesen. Az állami szolgáltatások és alrendszerek válsága viszont – fájdalom – európai szintű jelenség.

Jó lenne, ha végre valaki már ennek EU-szintű összefüggéseit is tematizálná Magyarországon, de úgy látszik, erre még többet kell várnunk.

Úgy tűnik, Magyar Péternél is a mitikus (gonosz, sötét és zsarnoki jelzőkkel ellátott) „Kelet” és a (jószándékúnak, szabadnak és toleránsnak tetsző) „Nyugat” ádáz küzdelmének nagyobb sztorijába ágyazódik Orbán ellenzése. Magyar ellenzéki politikája eközben csupán belesimul abba az – alapvetően alacsony színvonalú – kritikába, amelyekkel Orbán Viktor ezen a fórumon immár 13 éve néz szembe, és amelynek elemeit így már pontosan ennyi éve rutinosan is hárítja el.

Mert ha Orbán Viktor hazai „jogsértéseiről” és „korrupciójáról” szónokolunk az EP-ben, nyilván a legkevésbé sem lehetünk hitelesek akkor, ha mögöttünk Manfred Weber és Ursula von der Leyen ül.

Ugyanis az Orbánról és rendszeréről szóló strasbourgi vitán egyetlen szót sem érdemelt az Orbán-rezsim „veszélyhelyzet-rendeleti” kormányzásának tágabb kontextusa, nevesen az, hogy az Európai Néppárt (amelybe mostmár a Tisza is beletartozik) egy évtizedig védelmezte és megtűrte soraiban Orbánt. Ez idő alatt a magyar kormány nem tudott olyan újságbezárást, fajvédő kerítést, rabszolgatörvényt, vagy alkotmánymódosítást véghez vinni, ami miatt Manfred Weber 2021 előtt komolyabban elhatárolódott volna tőle.

Másrészt pedig az a tény sem kapott semmilyen figyelmet, hogy von der Leyen EB-elnökségének öt éve magában az EU vezetésében is autoriter fordulatot jelentett, ez a kritika pedig mára már széles körben (és éppen hirtelen lemondott, volt EU-biztosa, Thierry Breton részéről) is megfogalmazódott. A Covid idején indított, elszámoltathatatlan és átláthatatlan, korrupcióval terhes vakcinabiznisztől egészen az ukrajnai háború és Gáza bombázása alatt elmérgesedő hidegháborús, hadi-fegyverkezési lázig a von der Leyen-bizottság egyre inkább különalkuk, egyoldalú rendeleti szabályozások és az elnök közvetlen hatalma segítségével intézte az ügyeket. Ezzel Brüsszelben és Strasbourgban is egyre nagyobb mértékben épült le az elszámoltathatóság, de a nyílt kritika lehetősége is.

Erről szólt többek között az a katari korrupciós ügy is, amit Orbán propagandája 2022 és 2023 folyamán is előszeretettel emlegetett itthon. Most viszont Orbán egy szót sem vesztegetett az európai vezetők nyílt kritikájára. Beszélt „a baloldalról” és „Soros által fizetett” képviselőkről, „intifádának” minősítette ugyan kritikusai ellene fordított harcát – de von der Leyen mégsem nézett szembe Orbán korábbi legkeményebb vádjaival, sőt, Orbán válaszában mintha azt hangsúlyozta volna, a Bizottság elnöke „átpolitizálta a vitát”, pedig ő nem is kívánt konfrontálódni vele.

Ebből a válaszból hosszabb távon talán annyi fog megmaradni, hogy Orbán az Európai Parlament plénuma előtt mondta ki: von der Leyen „vesztes stratégiája miatt […] vesztésre állunk Ukrajnában.”

Ezek kemény szavak, amelyek valóban egybeesnek mára a fősodratú amerikai sajtó állításaival, és a harctéri tényekkel. Viszont itt is előre jelezte Orbán, Ukrajna kérdéséről „nem is akart beszélni” a kritikák előtt a vitán.

Yesterday at the @Europarl_EN I had hoped to engage in a debate about our EU-presidency program. Instead, MEP’s and President @vonderleyen turned the debate into a party-political confrontation. I deeply regret this, but I could not remain silent or indebted. If #Hungary is… pic.twitter.com/BcEgTRUbE2

— Orbán Viktor (@PM_ViktorOrban) October 10, 2024

Úgy tűnik tehát, ahogyan Magyar Péter, úgy Orbán Viktor is csupán akkor „utcai harcos”, amikor kampányolni kell. Amint viszont az Európai Parlamentbe érnek, nem csupán kezet fognak, de lényegében mindketten az Európai Bizottság korifeusai számára adják elő érveiket és felszólalásaikat, védekeznek és csak ritkán támadnak.

Ez 2024 októberében nem is csoda: a brüsszeli/strasbourgi buborék éppen ezekben a hetekben kezdi el az európai biztosok meghallgatását. Orbán saját maga által alkalmazott „szájkosara” nyilván annak a jele, hogy saját emberét továbbra is biztosi székben szeretné látni – még ha Várhelyi Olivér a továbbiakban nem is számíthat arra a bővítési biztosi pozícióra, amire az elmúlt öt évben nyilvánvalóan alkalmatlannak bizonyult.

Az viszont mégis feltűnő, sőt mulattató, hogy miközben Magyarországon immár nemcsak a kormányfő, hanem az ellenzék vezére is kérlelhetetlen, kemény, populista „népi hős” kíván lenni, aközben látszólag a mértékletesség és angyali türelem márványszobraivá válnak von der Leyen és a Néppárt árnyékában. Itt a különalkuk és az alkuképesség fontos feltétele a legsúlyosabb kritikák feladása és az „úriemberek” unalmas, lapos és mindenféle valódi európai érdeket nélkülöző piaci alkudozása.

Ezt kapjuk mi „Brüsszeltől”, azaz Strasbourgtól és úgy tűnik, csupáncsak ennyit várhatunk saját politikusainktól is.