A gyermekkori digitális környezet jelentős negatív hatással van a fiatalok fejlődésére. Kutatások szerint a képernyő előtt töltött idő összefügg a szorongás, a depresszió és az alacsony önértékelés növekedésével. Az okostelefon-használat korlátozása az egyetlen megoldás.

Az okoseszközök korlátozása az egyetlen módja annak, hogy a gyerekek átvészeljék az agyfejlődés legsebezhetőbb időszakát, és ne legyenek kitéve az algoritmusok által választott tartalmaknak és a szüntelen társadalmi összehasonlításnak. Miközben jogosan merül fel a kritika, hogy miért az alulfizetett és túlterhelt pedagógusokra hárítják az okostelefonok elleni küzdelmet, látnunk kell, hogy a telefonalapú gyerekkor elleni harc szellemében helyes, és eszközében csak a jog szintjén tud hatékonyan megvalósulni.

A dohányzás elleni agresszív fellépés sikerei megmutatják, hogy igenis fel lehet venni a versenyt a fogyasztói társadalom által belénk táplált káros szokásokkal és eszközökkel szemben. Ahogy ma triviális, hogy autóba ülve be kell kötni a biztonsági övet, vagy hogy a kamaszkori alkoholfogyasztás káros a szervezetre, úgy válik egyre egyértelműbbé, hogy az okoskészülékek nem tesznek jót a gyerekeknek.

Az okostelefonunk korunk egyik legaddiktívabb, az emberi pszichét és kommunikációt bizonyítottan átalakító találmánya, aminek a gyermekkori fejlődésre gyakorolt hatásait az azt piacra dobó cégek nem tesztelték.

Ebben az elemzésben megpróbálom a gyermekek mentális és fizikai jólléte szempontjából meggyőzni az olvasót arról, hogy az okoseszközök elleni minden harc üdvözlendő. Az elmúlt harminc év ugyanis elég volt ahhoz, hogy lássuk, milyen pszichés következményekkel jár a telefonalapú gyerekkor. Az elemzés végén konkrét javaslatokat is megfogalmazok azzal kapcsolatban, hogy milyen szabályozás lenne szükséges.

Szorongásgépek a zsebekben

Egy kutatás az internet társadalmi és pszichológiai hatását vizsgálta a kilencvenes években. A vizsgálat során közel kétszáz ember életét követték végig, akik olyan háztartásokban éltek, ahol éppen bevezették az internetet. Az online töltött első egy-két évnek egyértelmű hatása lett.

Az internet nagyobb mértékű használata mellett a résztvevők kommunikációja elkezdett csökkenni a családtagjaikkal. Emellett a kapcsolati hálójuk mérete is zsugorodni kezdett, a depresszió és a magányosság érzése viszont növekedésnek indult.

Az internet nagy paradoxonja, hogy miközben szociális technológiaként hirdették meg, valójában úgy látszik, éppen csökkenti a társadalmi szerepvállalást és a pszichológiai jóllétet (Kraut és munkatársai, 1998).

A Facebookot 2004-ben vezették be az amerikai Harvard egyetemen. Ekkor még csak az adott egyetem hivatalos email-címével lehetett regisztrálni, tehát a Facebook használatának terjedése tűpontosan visszakövethető. Az egyetemek eközben más okokból, de mérték a hallgatók mentális jóllétét is. Kutatók utólag összevetették az adatokat, és az derült ki, hogy a Facebook megjelenése mindenhol a depresszió és a pszichés problémák növekedésével járt együtt (Braghieri és munkatársai, 2022).

A 2000-es években a nagysebességű internet gyorsan elterjedt a Földön, 2007-ben pedig megjelent az iPhone. A közösségi média forradalmasította magát, 2009-ben bevezették a „like” és a „megosztás” gombokat, amik különösen toxikus dinamikákat hoztak az online világba. Az okostelefonok 2010-ben előlapi kamerával bővültek, a Facebook pedig 2012-ben felvásárolta az Instagramot, növelve annak népszerűségét. Ennek köszönhetően megnövekedtek a képfeltöltések, ami a fiatal lányok mentális egészségét különösen károsan érintette (Haidt, 2024).

A 2010-es évektől megjelenik az internet mellett a telefonalapú gyerekkor is. Sok szülő megkönnyebbült, amikor rájött, hogy egy okostelefon vagy tablet órákig képes lefoglalni a gyerekeket.

De tényleg biztonságos egy gyerek elé ipadet tenni? Ezt igazából még senki sem tudta. Mivel azonban mindenki más is így csinálta, azt feltételeztük, hogy rendben van.

Az effajta eszközöket fejlesztő vállalatok nem végeztek kutatásokat termékeik gyermekekre és serdülőkre gyakorolt egészségügyi hatásairól, és nem is osztottak meg adatokat az ezt vizsgáló kutatókkal. Amikor egyre több bizonyíték gyűlt össze arra nézve, hogy termékeik károsítják a fiatalokat, többnyire tagadással, ködösítéssel és PR-kampányokkal reagáltak (Haidt, 2024).

Miközben egyre fiatalabban találkozunk okoseszközökkel, a bizonyítékok mára egyértelműen arra utalnak, hogy a képernyő előtt töltött idő nem tesz jót a mentális egészségnek. Sampasa-Kanyinga és Lewis kanadai kutatása szerint már a napi két órát meghaladó közösségimédia-használat is összefüggésbe hozható az alacsony önértékeléssel, a szorongás növekedésével és az öngyilkos gondolatok megjelenésével (Sampasa-Kanyinga–Lewis, 2015).

Tsitsika és munkatársai hét európai ország 10 930 serdülőjét vizsgáló tanulmánya pozitív kapcsolatot mutatott ki a nagymértékű közösségimédia-használat, a depresszió és a szorongás között. A mentális problémák gyakoribbak voltak azon serdülők körében, akiknek szülei alacsonyabb iskolai végzettségűek, és akik korábban kezdték el használni az internetet (Tsitsika és munkatársai, 2014).

Yan és munkatársai azt találták, hogy a képernyő előtt töltött idő kínai serdülőknél is összefüggött a szorongással. Emellett a videójátékokkal arányosan nő az esti nassolás mennyisége, a rossz alvás aránya, és romlik az önértékelés. Az elektronikus hírek fogyasztása emellett csökkentette a fizikai aktivitást, és növelte a szorongást (Yan, 2017).

Miközben a lányok különösen ki vannak téve a közösségi média mérgező hatásának, a fiúk sokszor játék- és pornófüggőséggel küzdenek. Az Egyesült Államokban mindez a közegészségügyi adatokon is jól látszik. Míg korábban az öngyilkossági adatok egy szűk skálán váltakoztak, 2010 és 2020 között a 10 –14 éves kor közötti kamaszok közötti arány kilőtt, és 167%-kal megnőtt a 2010-es szinthez képest.

Az önsértés aránya a serdülő lányok körében majdnem megháromszorozódott 2010 és 2020 között (Haidt, 2024).

A trendek a világ többi országában is hasonlóak. A PISA felmérései, amelyeket 2000 óta háromévente végeznek 15 évesek és szüleik körében 37 országban, többek között a diákok iskolai érzéseire is kitérnek. Hat kérdés foglalkozik a magány és a kapcsolatok témájával, az alanyok ilyen és ehhez hasonló kérdésekben faggatták: „Magányosnak érzem magam az iskolában” vagy „Kívülállónak érzem magam” (Twenge és munkatársai, 2021). Az iskolai magányosságról szóló beszámolók 2012-ig viszonylag stabilak, ezután növekedni kezdenek. Az iskolai magányosság akkor volt különösen magas, amikor az okostelefon-hozzáférés és az internethasználat is magas volt.

„Tegyél egy nyerőgépet több milliárd zsebbe” – ez volt a zseniális mérnökök mondása, amikor megalkották az okostelefonokon használt applikációkat. A különböző értesítések, like-ok és matchek apró kis jutalmak, amiket a telefon csekkolásánál éppen vagy megkapsz, vagy éppen nem. Ez ugyanaz a pszichológiai mechanizmus (időszakos megerősítés – intermittent reinforcement), mint amit a köztudottan addiktív játékgépeknél használnak a függőség kialakítására. Ha figyelünk, észrevesszük, hogy még a telefonunk által kiadott kis csilingelő hang is nagyon hasonló ahhoz, amit a kaszinókban hallunk.

Az okoseszközöket úgy alakították ki, hogy minél hosszabb ideig magukhoz kössék a felhasználókat (figyelemgazdaság), függetlenül attól, hogy ez hogyan hat a felhasználók jóllétére.

Mindenki érezheti a bőrén, mindez mennyire jól sikerült. Míg az agy jutalomkereső része különösen aktív a kamaszkorban, a frontális kéreg, ami a késleltetésért és a kontrollért felel, még nem fejlődött ki (Walker és munkatársai, 2017). Ezért a fiatalokat különösen veszélyes bevinni az okostelefon-kaszinóba.

A telefonok a folyamatosan azt az érzést keltik, hogy éppen kimaradunk valamiből (FOMO – fear of missing out); emellett az emberek folyamatos összehasonlítgatását, hamis digitális szelfek építését ösztönzik. Mindezen túl azonban mélyebb probléma is van velük. Egyszerűen tönkreteszik a jelenlét szociális alapjait. A „mikor éreztük utoljára igazán boldognak magunkat?” kérdésre valószínűleg olyan pillanatok jutnak eszünkbe, amikor önfeledten nevettünk a barátainkkal, elbámészkodtunk a naplementén, vagy kikapcsolódtunk egy könyvvel.

Éppen ezeket a tapasztalatokat rombolják le a digitális technológiák azzal, hogy folyamatosan ingerelnek minket, ami a figyelmünk szétszakadásához vezet, és ellehetetleníti az összpontosítást a jelenre, az éppen adott pillanatra. Ezzel a gyerekek rengeteg élményt vesztenek, amik kulcsfontosságúak a fejlődésükhöz.

A szülői okostelefon-használat hatásai

Még 1980-ban – bő két évtizeddel azelőtt, hogy Mark Zuckerberg az útjára indította volna a Facebook-ot – John Unger Zussman dokumentált egy kísérletet a szülői figyelem elterelődésével kapcsolatban (Zussman, 1980). Zussman húsz szülőpárt hozott be a laboratóriumába; minden szülőpárnak volt egy kisgyermeke és egy óvodáskorú gyermeke. Zussman és kollégái arra kérték a szülőket, hogy tíz percig anagrammákkal dolgozzanak, hogy lássák, mi történik a szülői stílusukkal, amikor eltereli valami a figyelmüket.

Amikor elterelték a szülők figyelmét, a szülők lerövidítették az interakciókat; a nagyobb gyerekeknél az interakciós idő 5,4 percről 3,8 percre csökkent. Romlott az elköteleződés minősége is: a szülők hirtelenebbek, kritikusabbak és kevésbé ösztönzőek voltak. „Általánosságban elmondható, hogy az idősebb (óvodáskorú) gyermekek felé csökkent a válaszkészség, a támogatás és az ösztönzés” – jegyzi meg Unger –, „míg a fiatalabb gyermekek (kisgyermekek) felé nőttek az olyan negatív viselkedések, mint a kritika és a büntetés.”

A szülőket tehát nagyon is befolyásolja a versengő tevékenység. Ilyenkor átváltanak egy úgynevezett „minimális szülői magatartásra”.

Miközben elkezdjük felvenni a harcot a gyerekek okostelefon-használatával szemben, azt sem szabad elfelejteni, hogy a szülők okostelefon-használata mit okoz a gyerekeknek. Az osztenzív jelek, tehát a kommunikációs szándékot kifejező gesztusok, mint például a szemkontaktus felvétele, már kisbabáknál kifejezetten fontosak a tanulás és a fejlődés szempontjából (Csibra–Gergely, 2009). Ha a játszótéren gyerekre vigyázó szülő a telefonját nyomkodja, biztos nem tudja például megadni ezt neki.

Már a rabok is több időt töltenek a szabadban, mint a gyerekek

A személyi számítógépek megjelenésével egy időben egy másik változás is elindult: a gyerekekre jellemző kültéri szabad játék, ami minden emlősnél megfigyelhető és fontos fejlődési forrás, elkezdett csökkenni (Haidt, 2024).

Paradox módon, míg a jóval veszélyesebb online térbe felügyelet nélkül hagyjuk barangolni a gyerekeinket, a külvilágba egyre kevésbé engedjük el őket.

A szüleimet még kérdés nélkül elküldték 6-7 évesen a boltba tejért, ami ma talán felelőtlennek vagy veszélyesnek tűnhet. Pedig valójában a kompetencia érzését adta a gyerekeknek, és azt, hogy a külvilág nem veszélyes.

A külvilágtól való elzártság kegyetlen. Nem véletlen, hogy az ENSZ fogvatartottakra vonatkozó iránymutatásai szerint minden rabnak lehetőséget kell biztosítani naponta legalább egy óra megfelelő testmozgásra a szabadban. Ehhez képest egy az Egyesült Királyságban végzett reprezentatív felmérés során azt találták, hogy az 5-12 éves gyermekek 74%-a naponta kevesebb mint 60 percet tölt a szabadban játszva.

Ma több kutatás is rámutat, hogy a gyerekek kevesebb időt töltenek a szabadban, mint az ország bebörtönzött lakosai.

A Persil mosószermárka még egy (meglehetősen nyálas) videókampányt is ráépített a tényre, szabadítsátok ki a gyerekeket címen. Ha nem lesznek tetőtől talpig piszkosak a gyerekek minden nap, hogyan adnak el mosószert a szülőknek?

A mozgáshiány a gyerekeknél azóta globális trend lett. Egy 146 országot és 1,6 millió 11–17 éves gyereket vizsgáló kutatás például arra jutott, hogy a fiúk 77,6%-a és a lányok 84,7%-a nem jut elég fizikai aktivitáshoz (Guthold és munkatársai, 2020). Azon túl, hogy ez a tény a mentális jóllét szempontjából is problémás, a mozgáshiány ebben az érzékeny periódusban a gyerekek motoros és kognitív fejlődésére is károsan hat (Carson és munkatársai, 2017).

A mozgáshiánynak van egy egyenlőtlenségi dimenziója is. Az alacsony szocioökonómiai státuszú, tehát szegény gyerekeknek ezekből is kevesebb jut. A szegény családok sokszor laknak olyan urbanizált környéken, ahol kert nélküli nagy társasházak állnak, az utca pedig veszélyes a forgalom miatt. Ez kihat az egészségükre is. Chilében például a szegényebb családból származó serdülők 41%-a túlsúlyosnak minősül, míg a magasabb társadalmi-gazdasági helyzetű (azaz jobb módú) csoportokba tartozóknak csak 27%-a szenved az elhízástól. Pedig a játék a kültéren nemcsak fontos a gyerekeknek, de az ENSZ által is elismert alapjog.

Chilében ezért egy olyan beavatkozást terveztek, ami során a hátrányos helyzetű környékeken, a nap bizonyos részeiben lezárták az utakat. Ez lehetővé tette a gyerekeknek, hogy az utcájukban a szabadban játsszanak.

Mindez meg is duplázta a gyermekek kültéri aktivitását (Cortinez-O’Ryan és munkatársai, 2017).

Be nem azonosítható marketingstratégiák az online térben

Kiszivárgott dokumentumok szerint a Facebook méri az emberek érzelmi állapotát, és lehetővé teszi az ehhez igazodó célzott reklámozást.

Az algoritmus felismeri, ha a kamaszok éppen szoronganak, és önbizalomnövelésre van szükségük, így lehetősége van éppen arra a pillanatra termékeket ajánlani nekik (Schoenebeck és munkatársai, 2023).

Még felnőttként is iszonyatosan nehezen ismerjük fel a ma használt marketingstratégiákat. Pedig a gyerekek hatványozottan ki vannak téve ennek a digitális világban.

A reklámipar már a televízió hőskorában is problémás volt. 2005-ös amerikai becslés szerint a gyerekek minden egyes évben több mint 10 000 élelmiszerreklámot látnak csak a televízióban, úgy, hogy majdnem mindegyik üdítőitalokról, gyorséttermi ételekről és cukrozott gabonafélékről szól (Olfman, 2005). Ugyanabban az évben, amikor az amerikai kormány 2 millió dollárt költött a táplálkozással kapcsolatos oktatási programjaira, a McDonald’s 1,4 milliárd dollárt fordított közvetlen reklámozásra, ami mellé még 500 millió dollárt költött a „Szeretünk mosolyogni látni téged” kampányára (Shafir, 2016).

Miközben bizonyítottan direkt összefüggés van a gyerekek médiafogyasztása és az elhízás között, a cukorbetegség kialakulása 15 éves kor előtt pedig két évtizeddel is megrövidítheti az emberek élettartamát.

A reklámok lényege, hogy olyan affektív asszociációkat, érzelmi társításokat építsenek fel az elménkben, amelyek hatására a márka jelzésére tudattalanul is pozitív érzések jönnek létre bennünk, növelve a valószínűségét annak, hogy végül megvásároljuk a terméket. Az agyi képalkotási eljárásokból származó bizonyítékok is azt mutatják, hogy az ilyen módon alakított érzelmek közvetlenül befolyásolják a fogyasztói döntéshozatalt (Fauzan, 2015).

A reklámipar eddig is problémás volt, de legalább minimális szabályozás alá esett. A mai fiatalok által követett influenszerek és tartalomgyártók azonban módszeresen nem fedik fel, milyen termékeket reklámoznak pénzért. Ez a generáció így egy olyan vadnyugathoz hasonlítható térben nő fel, ahol teljesen védtelenek a feléjük irányuló professzionális befolyásolási kísérletekkel szemben.

Attól még, mert ma norma, nem biztos, hogy normális

Ha valakinek egy évszázaddal ezelőtt azt mondtuk volna, hogy egyszer be lesz tiltva a dohányzás, nem hitte volna el. A társadalmi normák dinamikusan változnak – sokszor észre sem vesszük őket, sokszor viszont zajosan ütköznek.

Amikor az Egyesült Államokban a legfelsőbb bíróság megszüntette az iskolai szegregációt 1954-ben, egy szűk jogászi elit döntése állt a közvéleménnyel szemben. Zavargások törtek ki (Klarman, 2007). Ekkor sokan amellett érveltek, hogy a társadalom még nem kész a deszegregált iskolákra, előbb felvilágosítás kell, ha pedig majd megérik rá a közösség, akkor a szabályozás is követheti azt. Ez azonban téves elképzelés. A jog megváltoztatja az emberek viselkedését, az emberek pedig szépen lassan a megváltozott viselkedésükhöz igazítják attitűdjeiket (Aronson–Thibodeau, 1992: 206).

A jogszabályok emellett meg tudják oldani azt is, ami egyéni szinten lehetetlen, de közösen, kollektív szinten kis erőfeszítés. Egy-egy szülő nyilván nem tudja egykönnyen korlátozni gyermeke iskolai okostelefon-használatát, ha az iskolában a többi gyerek telefonozik. Ha viszont ez a főszabály, könnyű dolguk lesz.

Jonathan Heidt szociálpszichológus az empirikus eredményekre támaszkodva négy egyszerű reformot javasol, amik részben Magyarországon is megoldhatóak:

1. Nincs okostelefon középiskola előtt: a közösségnek késleltetni kell a gyermekek állandó internethozzáférését azzal, hogy csak böngésző nélküli, nyomógombos telefonokat adnak nekik körülbelül 14 éves korig.
2. A közösségi média tiltása 18 éves korig: ezzel engedjük, hogy a gyerekek átvészeljék az agyi fejlődés legsebezhetőbb időszakát, nem tesszük ki őket a szüntelen társadalmi összehasonlításnak és az algoritmusok által választott influenszereknek.
   Már ma is vannak életkori korlátozások bizonyos alkalmazások használatára, a cégek azonban nem követelnek meg hiteles eljárásokat a kor igazolására.Ezért is van például, hogy bár tiltott, valójában a 9 és 12 év közötti amerikai gyerekek 40%-ának van Instagram-fiókja, és napi szinten használja is a platformot. A cégektől ezért meg kell követelni, hogy az életkor ellenőrzésének komolyan vehető eszközeit kezdjék el használni.
3. Telefonmentes iskolák: az általános iskolától egészen a középiskoláig a diákoknak telefonos szekrényekben vagy zárt tasakokban kell tárolniuk a tanítási nap alatt telefonjaikat, okosóráikat és minden más hasonló eszközt, minden iskolában. Mai szemmel mindez radikálisnak tűnik, de ez az egyetlen módja annak, hogy felszabadítsák figyelmüket egymásra és a tanárokra.
4. Sokkal több felügyelet nélküli játék és gyermeki önállóság: mert ez az, ahogyan a gyermekek természetes módon fejlesztik szociális készségeiket, küzdik le a szorongást, és válnak önálló fiatal felnőttekké.

„A felnőtt társadalom felelőssége, hogy a globális techcégek és a gyerekek közötti érdekütközésben kinek az oldalára áll” – írja Papadopulosz Dóra a téma hazai kutatója. Cikkében rámutat, hogy nem minden technológiai fejlődés a társadalom érdeke.

Egy szülő azonban nyilván nem tudja egyedül felvenni a harcot a figyelemgazdasággal. Megerősítem, aggályos, hogy az iskoláknak megfelelő állami támogatás nélkül kellene őrködniük a gyerekek több milliós okoseszközkészlete felett. De miért is kell félmilliós iPhone egy 15 éves gyereknek? Bár ma az a norma, hogy korlátozás nélkül használnak gyerekek okoseszközöket, ettől még ez egyáltalán nem normális.

Ha már ez a technológia visszafordíthatatlanul az életünk része lett, legalább a gyerekeinknek megadhatnánk az offline gyermekkor ajándékát.

Irodalomjegyzék

Aronson, E. – Thibodeau, R. (1992): Background: School Desegregation. In Lynch, J. – Modgil, C. – Modgil, S. (ed.): Cultural Diversity and the Schools: Volume 2: Prejudice, Polemic or Progress? Routledge.

Braghieri, L. – Levy, R. E. – Makarin, A. (2022): Social Media and Mental Health. American Economic Review, 112 (11): 3660–3693.

Carson, V. – Lee, E. Y. – Hewitt, L. – Jennings, C. – Hunter, S. – Kuzik, N. – Stearns, J. A. – Powley Unrau, S. – Poitras, V. J. – Gray, C., et al. (2017): Systematic Review of the Relationships between Physical Activity and Health Indicators in the Early Years (0–4 years). BMC Public Health, 17 (Suppl. S5): 854. https://doi.org/10.1186/s12889-017-4860-0

Cortinez-O’Ryan, A. – Albagli, A. – Sadarangani, K. P. – Aguilar-Farias, N. (2017): Reclaiming Streets for Outdoor Play: A Process and Impact Evaluation of „Juega en tu Barrio” (Play in your Neighborhood), an Intervention to Increase Physical Activity and Opportunities for Play. PloS one, 12 (7): e0180172.

Csibra, G. – Gergely, G. (2009): Natural pedagogy. Trends in Cognitive Sciences, 13 (4): 148–153.

Fauzan, N. (2015): Understanding the Neuromechanisms of Consumer Behavior in Advertising Industry. European Journal of Economics and Business Studies, 1 (3): 149–153.

Guthold, R. – Stevens, G. A. – Riley, L. M. – Bull, F. C. (2020): Global Trends in Insufficient Physical Activity among Adolescents: A Pooled Analysis of 298 Population-Based Surveys with 1·6 Million Participants. The Lancet Child & Adolescent Health, 4 (1): 23–35.

Haidt, J. (2024): The Anxious Generation: How the Great Rewiring of Childhood is Causing an Epidemic of Mental Illness. Random House.

Klarman, M. J. (2007): Brown versus Board of Education and the Civil Rights Movement. Oxford University Press.

Kraut, R. – Patterson, M. – Lundmark, V. – Kiesler, S. – Mukophadhyay, T. – Scherlis, W. (1998): Internet Paradox: A Social Technology that Reduces Social Involvement and Psychological Well-being? American Psychologist, 53 (9): 1017.

Olfman, S. (ed.). (2005): Childhood Lost: How American Culture is Failing Our Kids. Greenwood Publishing Group.

Sampasa-Kanyinga, H. – Lewis, R. F. (2015): Frequent Use of Social Networking Sites is Associated with Poor Psychological Functioning among Children and Adolescents. Cyberpsychology, behavior, and social networking, 18 (7): 380–385.

Schoenebeck, S. – Goray, C. – Vadapalli, A. – Andalibi, N. (2023): Sensitive Inferences in Targeted Advertising. Northwestern Journal of Technology and Intellectual Property, (21): 155.

Shafir, E. (2016): Manipulated as a Way of Life. Journal of Marketing Behavior, 1 (3–4): 245–260.

Tsitsika, A. – Janikian, M. – Schoenmakers, T. M. – Tzavela, E. C. – Olafsson, K. – Wójcik, S. – Richardson, C. (2014): Internet Addictive Behavior in Adolescence: A Cross-Sectional Study in Seven European Countries. Cyberpsychology, behavior, and social networking, 17 (8): 528–535.

Twenge, J. M. – Haidt, J. – Blake, A. B. – McAllister, C. – Lemon, H. – Le Roy, A. (2021): Worldwide Increases in Adolescent Loneliness. Journal of Adolescence, (93): 257– 269.

Yan, H. – Zhang, R. – Oniffrey, T. M. – Chen, G. – Wang, Y. – Wu, Y. – Moore, J. B. (2017): Associations Among Screen Time and Unhealthy Behaviors, Academic Performance, and Well-Being in Chinese Adolescents. International Journal of Environmental Research and Public Health, 14 (6): 596.

Walker, D. M. – Bell, M. R. – Flores, C. – Gulley, J. M. – Willing, J. – Paul, M. J. (2017): Adolescence and Reward: Making Sense of Neural and Behavioral Changes amid the Chaos. Journal of Neuroscience, 37 (45): 10855–10866.

Zussman, J. U. (1980): Situational Determinants of Parental Behavior: Effects of Competing Cognitive Activity. Child Development, 792–800.