,,Most már elég ebből, gázak vagytok, a szövegetek vérzik ezer sebből.”

Pamkutya

 

Pont a PIM (Petőfi Irodalmi Múzeum) igazgatóváltása folytán csúszó, és elvben a pályakezdő irodalmárokat támogató Móricz-ösztöndíjon pánikolva hívtam fel szintén érintett barátaimat, hogy így nem mehet tovább, írói szakszervezetet kell alapítanunk, kiszámíthatóbb pályázati modellt követelve. Vagy újabb cikket kell írni a bizonytalanságra épülő és alulfinanszírozott kultúratermelés rendszeréről. Vagy bármi, csak csináljunk valamit. És ekkor jött a hír, hogy független irodalmi ösztöndíjat alapított a félig Umbriában élő Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva, íróházaspár.

A nyári uborkaszezonban, amikor nincs könyvhét, se könyvbemutató, a kiírásban szereplő egyik megfogalmazás alaposan kiverte a biztosítékot az irodalmi életben, de ez uborkaszezon nélkül is így történt volna. Ha még valakihez nem jutott el a hír: sikerült az Utas és Holdvilág alkotói ösztöndíj egyhónapos, 1000 euró költőpénzzel járó umbriai rezidenciaprogramjának kiírását eredetileg úgy megfogalmazni, hogy:

„[a pályázónak] legalább egy, nem magánkiadásban megjelent szépirodalmi műve van, amely könyvkiadónál látott napvilágot és kereskedelmi forgalomba került; [emellett] nem részesül és nem részesült a Magyar Művészeti Akadémia vagy bármilyen, a NER-hez köthető szervezet, vagy (2018 decemberét követően) a Petőfi Irodalmi Múzeum ösztöndíjából.”

Hogy miért is problémás ilyen feltételrendszert szabni egy ösztöndíjnak, függetlenül attól, hogy köz- vagy magánpénzből alakult-e, arról a litera.hu-n megjelent publicisztikák már szóltak Bodor Emesétől, Veréb Árnikától és Vida Kamillától.

Nekem is rosszul esett, hogy a körülmények ellenére szeretném a szakmámat űzni, erre egyes kommentelők úgy viszonyulnak hozzám, ahogy a szintén mostoha körülmények között robotoló egészségügyi dolgozóhoz. Míg ő a bunkó és a türelmetlen, én a kollaboráns vagyok. Mai napig megütnek ezek a Facebook-kommentek, én is rám nem jellemző módon oltottam a szekcióban a világnézetileg azért Orbán Viktornál hozzám közelebb álló Péterfyéket, majd Mérő Verát, aki egy posztjában a kettéosztott retorikát folytatva ,,virtigli projekciónak” nevezte a fél pályakezdő generáció felháborodását. Mérő kifogásolta, hogy a kiírás vitatott mondatát pont az író, irodalomból élő, vagy többnyire éhenhaló” emberek értették félre. Idézem szó szerint:

,,Számomra megdöbbentő, hogy író, irodalomból élő emberek miképpen értenek így félre írott szöveget, hogy nem veszik észre, amikor szövegértelmezés, a tényleges – explicit és implicit – írói szándék vizsgálata helyett a diskurzus irányát virtigli projekció szabja meg.

(…)

Hol tartalmaz a szöveg [a pályázat kiírása] minősítést, sugalmazást, állít-e – akár implicite – bármit azon személyek emberi vagy szakmai minőségéről, akik részesültek ilyen ösztöndíjban? Hol az állítás? Vagy megmutat valami dehonesztálót ez a mondat, amit az olvasója aztán saját gondolataként megszeret?”

Eszembe jutott Bodor Emesének a Nincs online-on megjelent Algoritmikus nem-vitáink című publicisztikája:

„Ebben az önreklámra épülő, tisztán individualista rendszerben a kommentszekció ab ovo nem képezhet valós párbeszédtereket: a szembenálló felek célja nem a véleménycsere, csupán a másik elhallgattatása, hogy saját retorikájuk hegemón pozícióba kerüljön, így hirdetve és érvényesítve önmagukat.”

Rájöttem, hogy az állami támogatás lehetőséget is biztosít a fontos munkák elvégzésére. Létbiztonságot, szabadságot nyújt, teret arra, hogy ne csak a saját életművemet bővítsem, hanem visszaadjak valamit a közösségnek.

Szépen egybefolyni látszik ugyanis két krónikus jelenség, mintha a technobulikban egy zeneszám meglepően érne véget egy másikban.

Tökéletes lehetőség, hogy a kettőt összekapcsolva beszélhessünk valami olyanról, amit már nagyon sokan leírtak, de mégsem idéz elő társadalmi változást – ez pedig vészesen egybecseng a klímaváltozással kapcsolatos világpolitikai status quoval és áldiskurzusokkal. Egymás szétmarása, gerillarágalmazása folyik irodalmi ösztöndíjakért a létminimum alatt, amit, ha urambocsá elnyerünk, a rendszer fenntartójává válunk mások szemében, ahogy erre Kollár Árpád is rámutatott vonatkozó Facebook-posztjában.

Azt elfelejtjük, hogy 20. századi munkásmozgalmi törekvések tették lehetővé például, hogy József Attilából költő válhatott. Az, hogy Galgóczy Erzsébet és Szécsi Margit meg is tudott élni a hivatásából, a párton belül asztalra csapó mozgalmi munkásoknak köszönhető. TGM könyveit bestsellerré tette, hogy emlékeztetett: elvtársak, itt nem az történt, hogy állambácsi egyik nap jókedvűen kelt, ezért bevezette a nyugdíjrendszert, és látá, hogy ez jó. Amit ma történetileg állami funkciónak tartunk, az valójában szervezkedés, mozgalmi munka eredménye. A házat fent is kell tartani, apró beavatkozásokat végezni az állagmegóvás érdekében, különben csak egy üres telek marad. Különben csak azok tudnak majd írni, akiknek van lakásuk, pénzük, kulturális tőkéjük. És a világ nagyon ebbe az irányba tart.

Írhatunk eposzokat a kilencvenes évek kollektív amnéziájáról, ami a csúnya, idétlen, uncool bútordarabok mellett a munkásmozgalmi örökséget is a kukába dobta a piacon való boldogulás és az áramvonalas családi autó reményében. De fontosabb kérdés, miért vesszük alapnak és adottnak az állam segítségét. Ahogy a másik oldalon az egyéni boldogulást, a piac egyik legtökéletesebb termékét: a csak magadra számíthatsz mentalitást.

Míg az egyik azt veri beléd iskoláskortól kezdve egy állami intézményben, hogy csak magadra számíthatsz, és te vagy saját szerencsédnek kovácsa, a csapatmunka pedig kizárólag kapitalista viszonyokban értelmezendő, addig a másik alapnak veszi az állami juttatások létezését.

A magyar irodalmi élet szereplőinek a közjóból egyre kevesebb jut, résztvevői nem tudnak hová kapcsolódni az egyre szűkülő és eltűnő közös térben – ahogy egyébként köztereinket is megsemmisítik: vizeinket, parkjainkat, épületeinket, környezetünket. Hát a kisebbik ellenállás felé tartanak, azt a paradoxont termelve ki, hogy (a nagyrészt még mindig állami) elismerés reményében öndivatbemutatót tartanak énmárkájuk kínálatából. Van, aki évi négy kollekciót szállít, van, aki ultra fast fashion tempóban alkot.

Perverz módon keveredik a versengő individualizmus az adottnak vett közfunkciókkal.

Ebben a kizsigerelő környezetben nem irodalomcsinálók eseti díjazására van szükség. Nem a taposószellem jutalmazására. Mert az irodalmi közösség munkamorálját versenyszellemnek nem lehet nevezni. Nem újabb megbízási szerződésre van szüksége a szerzőknek, szerkesztőknek, kutatóknak. Nem umbriai utazásra, és nem is havi 170 000 forintnyi Móricz Ösztöndíjra, egy éven keresztül.

Persze, ez is jobb, mint a semmi.

Csak épp azt kérnénk, hogy az ebben a kizsigerelő környezetben a születési lottón 4-es, 5-ös találatot kihúzó emberek (mert máshogy ma nem működik, ha igen, azt önigazolásképp a tévében mutogatja a rendszer), ne hozzák megalázó helyzetbe a szerencsétlenebbeket, azzal, hogy mindenáron egy kultúrpolitikai szerződés feleinek tekintik őket. Újratermelve azokat a törésvonalakat, amelyek részben osztályellentétekből fakadnak. Fiatal KMTG-s (Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.) és kommunista móriczos a performatív ellenzéki ellen, feminista élharcos a macsó zaklató ellen, konzervatív irodalomszervező a progresszív ellen, keresztény szerző a boszorkány ellen. Bár lehet, nincs igazam, és Péterfyék nem újratermelték, csak rámutattak a már létező (osztály)ellentétekre, törésvonalakra.

Törésvonalak hangsúlyozása és újratermelése helyett azt kell azonban elfogadnunk, hogy nem a NER küzd a nertelen ellen. Sokkal inkább kis csoportok léteznek egymás mellett, amelyeknek a nézeteltérések ellenében kéne együttműködniük, hogy életben maradhassanak.

Lehet, hogy a mecénás arra költi a pénzt, amire akarja. Viszont olyan ösztöndíj létrehozására lenne szükség, ami nem egyéneket, hanem szervezeteket, folyóiratokat támogat, segít a szűk térben még levegőhöz jutó intézmények fenntartásában. Akkor talán a forráshiányosság is kevésbé szerepelne a fő halálozási okok között, és a magyar irodalmi élet politikai fantáziáját sem egy újabb egyénre szabott ösztöndíj mozgatná meg, hogy aztán háborút vívjon a feltételek ürügyén a kommentszekciók sáncaiban.

Ha léteznének ilyen ösztöndíjak, akkor arra méltó szervezetek, folyóiratok finanszírozni tudnának a berkeiken belül dolgozó szerkesztőket, korrektorokat, tördelőket, grafikust, moderátorokat. Általában véve az irodalomcsinálókat. Akkor talán egyénileg és szervezetileg sem szorulnának rá kormányzati pénzekre, hogy egyébként azt csinálhassák, amit ingyen szoktak.

Ismétlem, a közművelődést nem Isten teremtette, ahogy azt szokás hinni, hanem alulról jövő szerveződések megküzdöttek érte. A fentiekre annyit mondani, hogy ez az állam feladata, legfeljebb féligazság a jelen történelmi körülmények között.

Mondanék példákat jó gyakorlatokra, amik megküzdenek a közfunkciók fenntartásáért: a szegedi Törzsasztal Műhely amellett, hogy tehetséggondozó feladatot is ellát, rendszeresen tart nyitott íróműhelyeket, idén nyáron pedig bemutatták első kiadványukat, Egy földrengés epicentruma címen. A budapesti Kisprésházban Horváth Florencia Kötetlenül beszélgetéssorozata kötet előtt álló fiatal költőknek, íróknak ad bemutatkozási lehetőséget. Annál a PRAE Folyóiratnál jelent meg egy válogatás az eddig szerepeltek műveiből, amely folyóirat egyébként szintén nem kapott NKA-s támogatást.

Hiánypótló a Késelés Villával rendezvénysorozat az örökké underground Nyitott Műhelyben, hiánya pedig nagyon fájna. Akár a magyar kormány koncepciótlan kultúrpolitikájának kifugázását is lehetne nevezni fő céljuknak, egy olyan diszkurzív tér megteremtésével, amely szintén hézag a magyar kultúra hatalmasainak programjában. A Késelés legutóbbi beszélgetése pont az irodalmi ösztöndíjakról szólt.

Szóba jöhet még Élő Csenge és Kazsimér Soma kreatív írás kurzusa, nyolc év önkéntes munka a legfiatalabbakért, minden nyáron. A mára inaktív Kóspallagi Írótanya, ahonnan sokan indultunk, és ha már félig hazabeszélés, rögzítenem kell a Nincs online folyóirat nevét is, ahol először publikáltam művészi szöveget.

Igény tehát, úgy látszik, van, és nem csak szakmai utánpótlásra. Féligazság az a kommentszekcióban osztott liberális lózung is, hogy azért kevés a pénz, mert a kínálat úgyis nagyobb, mint a kereslet, és kicsit meg kell regulázni a folyóiratok számát, az irodalmi nyilvánosság tereit. A valóság pont fordítva gondolja. Kisiskolás korúaktól a kisvárosi nyugdíjasig elég sok embert érdekel az irodalom, és még többet érdekelhetne, ha például a boltokban legalább egy polc lenne csak a folyóiratoknak. Mert van annyi folyóirat, mint bulvárlap. Jelenleg van olyan magyar (vár)megyei jogú város, ahol hat élelmiszerbolt működik – abból is kettő pénzmosoda – de újságosstand egy se.

Jó példák persze léteznek, de általában nem irodalmi fókusszal. Végzettségemből fakadóan valamennyire rálátok a csapatmunkát igénylő képzőművészeti projektekre és a számukra elérhető ösztöndíjakra is. Kifejezetten regionális csoportosulásoknak ítélik meg a Visegrad Grantot, vagy ott a European Bauhaus Prize, ami szociálisan érzékeny, társadalmi kihívásokra reagáló projekteket finanszíroz meg, tavaly pedig a finalisták közé került Oltai Kata művészettörténész, kurátor Józsefváros helytörténetét feldolgozó TANGÓ Projektje. A szintén kortárs képzőművészeti jelentőségű OFFBiennálé támogatói között rengeteg progresszív szervezetet találunk.

Ilyen és hasonló ösztöndíjakra, támogatókra lenne szükség az irodalmi közösségnek is, akkor talán senki nem szorulna rá a regnáló kormány által megszabott pénzosztásra. Viszont ehhez társadalmi cselekvésre lenne szükség. Ennek tudatosítása talán a taposószellem és a kálvinista boldogulás lehetősége helyett végre a másik felé forduláshoz, és közösségben gondolkodáshoz vezetne. Először pénz nélkül, a szabadidőt bedobva a közösbe szervezeteket lehet alapítani, vagy meglévő szervezeteknek több feladatot is ellátni: írói szakszervezet, zaklatások ellen felszólaló nőegylet, anyákat tömörítő gyes mozgalom, cohousing program.

A lényeg, hogy gondolkodjunk. Azon, hogyan lehet előteremteni olyan intézményeket, amelyek révén majd mindannyian, olvasók, szerkesztők, korrektorok, terjesztők – és nem csak az ösztöndíjak szerencsés nyertesei élhetünk és dolgozhatunk jobb körülmények között. Hiszen a könyv létrehozása is munka, aminek nem kell láthatatlannak lennie, végsősoron.