Másodszor zárta el a sajtó munkatársait egy kilakoltatásról való beszámolástól a rendőrség két héttel ezelőtt Csepelen. Amint arról beszámoltunk, július 16-án, az év addigi legmelegebb napján tette utcára a 68 éves Károlyt a XXI. kerületi önkormányzat. A helyszínen a rendőrség emberei már jóval a kilakoltatás megkezdése előtt megjelentek, és sem a kilakoltatás ellen tiltakozó aktivistákat, sem pedig az arról beszámolni érkező újságírókat nem engedték az érintett lakás közelébe.
Az eljárás kapcsán a 444.hu helyszínen is jelenlévő munkatársa kérdéseket tett fel a rendőrségnek, amire válaszul úgy nyilatkoztak, „a rendőrök a jogszerű eljárás akadályozását előzték meg” azzal, hogy a nagylétszámú egységgel nem engedtek senkit az események közelébe. Elmondták azt is, hogy mivel Károly „az intézkedést követően az utcán nyilatkozott a Mércének”, ezért ők nem is korlátozták a sajtószabadságot.
Ez nem az első alkalom, hogy nem engedik beszámolni a sajtó munkatársait egy közérdeklődésre kiemelten számot tartó kilakoltatásról, egy évvel ezelőtt szintén Csepelen, hasonló kifogásokkal tagadták meg tőlünk a közvetítést.
Ez az eljárás több szempontból is kérdéseket vet fel. Egyrészt milyen alapon állítja a rendőrség, hogy nem akadályozták a sajtószabadságot, arra hivatkozva, hogy lapunknak volt lehetősége interjút készíteni a kilakoltatott Károllyal? Ez az érvelés nagyjából olyan, mintha sajtószabadságnak neveznék azt, ha egy tüntetésről tiltanák ki az újságírókat, de utána beszélhetnek annak szervezőivel, vagy ha a harctéri riporterek kameráit elkoboznák, de megengednék nekik, hogy a hadikórházakban kérdezzék a sebesülteket.
Mit szólna a közvélemény, ha az olimpián csak a dobogókat láthatná, a játékokat nem?
Az, hogy a közérdeklődésre számot tartó eseményről nem, csak annak résztvevőivel (ez esetben elszenvedőivel) készült beszélgetésekről adhatnak közre felvételeket a média képviselői, a legalapvetőbb funkciójától fosztja meg a sajtót. Vagyis attól, hogy megmutassa és számonkérje a hatalom működését.
Persze ez a fajta kiüresítési szándék nem ismeretlen a hatalom képviselőtől – de eddig inkább az ellenkező irányú korlátozást láthattuk, vagyis azt, hogy egy adott eseményről még beszámolhatnak, de a résztvevőket nem kérdezhetik az újságírók. És ezen korlátozás érdekében Magyarország Kormánya nem volt rest bevetni a karhatalom különböző ágainak teljes eszköztárát. Ez a fajta kizárást látjuk Orbán Viktor minden egyes nyilvános megjelenése alkalmával, amikor a titkosszolgálat emberei testükkel taszajtják arrébb a független sajtónak évek óta nem nyilatkozó miniszterelnököt kérdezőket – de ennek a szélsőséges megnyilvánulása volt, amikor a Szijjártó Pétert kérdező telex.hu kameráinak sorszámát ellenőriztették a TEK munkatársaival.
Persze olyat is láttunk már, hogy sajtónyilvános események előtt magánbiztonsági szolgálatok emberei állják útját a váratlanul megjelenő független médiumoknak.
Saját tapasztalatom szerint előfordult olyan eset is, amikor a rendőrség emberei a nekik kellemetlen, de a közérdeklődés számára fontos eseményeken megengedhetetlen hangnemben kommunikálnak a tájékoztatást végző kollégákkal – most ilyesmire ugyan nem került sor, de az egy évvel ezelőtti csepeli esetben például ez történt. Ebbe a kategóriába tartoznak azok az eljárások is, amikor a sajtómunkatársak kérdéseire cinikusan, önkényesen válogatva a feltett kérdések között vagy egyáltalán nem válaszolnak a hatalom különböző egységeinek sajtóosztályai.
Másrészt azt állítani, hogy az eseményekről beszámoló orgánumok akadályoznának egy rendes eljárást, azért sem áll meg, mivel a hatóságoknak a sajtótörvény vonatkozó bekezdései szerint is segíteniük kell a sajtó munkáját.[1]
Több kilakoltatásról tudósítottam, és a két csepeli esetet kivéve sehol máshol nem találkoztam hasonló eljárással. Olyan persze előfordult, hogy a rendőrség egy-egy munkatársa jelezte az újságírók számára, hogy éppen rossz helyen állnak, hogy most nem haladhatnak át például egy gang adott szakaszán – de teljes kizárásra sehol nem volt példa. Olyanra pedig végképp nem, hogy a sajtómunkatársak akadályoztak volna bárkit is – még ha nem is értenek egyet az eljárással, ők tisztában vannak vele, hogy mi a feladatuk.
Ezzel egybecsengően Hegyi Szabolcs a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogásza a 444.hu-nak nyilatkozva úgy fogalmazott:
„Egy jogállamban nem csinálunk ilyet, hogy feltételezésekre alapozva jogkorlátozó intézkedéseket rendelünk el.”
A szakértő szerint nem az történt, hogy elkezdődik egy intézkedés, azt valaki akadályozza, ezért őt jogszerűen eltávolítják a helyszínről, hanem előre, abból kiindulva, hogy valószínűleg valaki akadályozni akarja, és hogy ez ne is kezdődhessen el, inkább lezárják az egész területet.
„Egy kilakoltatásban való közreműködés során a rendőrség nem lehetetlenítheti el a sajtó munkáját, a fotósokat nem szoríthatja ki teljesen, legfeljebb utasíthatja őket, hogy ne zavarják az intézkedés végrehajtását” – mondta el a TASZ jogásza a 444-nek. Hegyi szerint ebből kifolyólag nem volt jogszerű a sajtó kiszorítása a lépcsőházból, mert a sajtószabadságot korlátozta vele, hozzátette,
„a sajtószabadságot csak kivételes esetben, más alapjog védelme érdekében lehet korlátozni.”
Ilyen lehet a Hegyi által említett példa, ha valaki sérülten fekszik az utcán, és folyik a vére, akkor az ő emberi méltóságának védelme érdekében lehet jogszerű a fotózás megakadályozása.
Akkor mégis miért dönthetettek az alapjog korlátozása mellett, mitől félt Csepelen a rendőrség? Hogy ismét olyan képsorok kerülnek a nyilvánosság elé, amelyek a hatalom, és annak kiterjesztett karja szegényellenességét, embertelenségét mutatják be? Hogy a válságos időkben egyre többeket érintő problémákra adott kegyetlen válaszok ismételten dokumentálása kerülnek?
És meddig mennek el, hol húzzák meg a határt a sajtó alkotmányos szabadsága és a „rendes eljárás biztosítása” közti mérlegelésnél?
Az esettel kapcsolatos kérdéseinkkel megkerestük a rendőrség sajtóosztályát is, reméljük, hogy ez esetben a nyilvánosság kizárása helyett válaszokat is kapunk – amelyekkel cikkünket természetesen frissítjük.
Nem csodálkoznánk, ha ezek a kérdések lennének azok, amelyek mentén a sajtó kizárása mellett döntöttek Károly kilakoltatásánál, hiszen a fentiekre már láttunk példákat. Testközelből néztem és közvetítettem végig, amikor a XV. kerületben egy kiskorú lányát egyedül nevelő nő kilakoltatása során sokkolót vetettek be a békésen tiltakozó aktivistákkal szemben, és amikor az V. kerületben az azóta elhunyt akadémikus, Zsuzsa néni kilakoltatása során a rendőrök eltörték Tordai Bence képviselő ujját.
Ez csak néhány példa az elmúlt évek szegényellenes intézkedései ellen tiltakozókkal szembeni brutális fellépésekből – de már ez is éppen elegendő ahhoz, hogy megértsük, miért nem elég a ház előtt interjút készíteni, és mi az, amit a sajtónak feladata bemutatni.
Kedves Olvasó, ha tetszett ez a cikk, és szeretnéd, hogy az általunk képviselt társadalmi igazságosság minél több emberhez eljusson, legyél te is a támogatónk! Februárban és márciusban 6 millió forintot szeretnénk összegyűjteni, hogy a Mérce idén ne csak túléljen, hanem épülni és fejlődni tudjon. Most ahhoz járulhatsz hozzá, hogy legyen időnk és energiánk fejlődni, kísérletezni és meg tudjuk sokszorozni tartalmaink hatósugarát! Hogy együtt még többeket győzhessünk meg arról, hogy egy igazságosabb világ lehetséges!
[1] – 2010. évi CIV. törvény a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól, 9. §: Az állami és önkormányzati szervek, intézmények, tisztségviselők, a hivatalos és közfeladatot ellátó személyek, valamint az állami vagy önkormányzati többségi tulajdonban lévő gazdasági társaságok vezetői – a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a médiatartalom-szolgáltatók számára, megfelelő határidőben történő rendelkezésére bocsátásával – a közérdekű adatok nyilvánosságáról, illetve az információszabadságról szóló jogszabályok keretei között kötelesek elősegíteni a médiatartalom-szolgáltató tájékoztatási feladatának elvégzését.
