A libanoni háború veszélye még sohasem volt ennyire közeli, mint most. Ez pedig még Gázánál is nagyobb tragédiához vezetne Izrael és a térség számára, sőt az Egyesült Államokat és Iránt is újabb proxyháborúba sodorhatja.

Szombati hír, hogy az Izrael által megszállt Golán-fennsíkon 12 fiatalt és gyermeket ölt meg egy rakéta a drúz lakosságú Madzsdal Samsz városban, amikor egy futballpályára esett. A halálos áldozatokért az izraeli kormány a Hezbollah terrorszervezetet hibáztatta, mivel az ő újabb rakétatámadásaik közben esett az egyik gyilkos fegyver a gyerekekre. A Hezbollah eközben azt állítja, „semmi közük” az északi határ melletti falut érő támadáshoz.

Az incidens mindennél nagyobb jelentőségű, míg ugyanis az amerikai kormány a színfalak mögött eddig ellenezte Benjamin Netanjahu és kormánya tervét arra vonatkozóan, hogy Gáza után a síita Hezbollah ellen is nagyszabású katonai akciót indítson Libanonban, a szombati támadás utáni hírek már arról szóltak, az amerikaiak a tragédia után „zöld utat adtak” az izraeli akciónak.

Madzsdal Samsz helyzete eközben nagyon is speciális. Izrael 1967-ben foglalta el a területet és az ott található drúz falvakat Szíriától, de az ott lakók ezt a fennhatóságot azóta sem fogadták el. A nem muszlim drúzok speciális hitvilága és helyzete a legtöbb észak-izraeli településükön lehetővé teszi, hogy a kisebbség tagjai bizonyos mértékig integrálódjanak a zsidó államba, és szolgáljanak a hadseregben. A Golán-fennsík közösségei viszont kivételek ez alól, és miközben általában ellenségesek a muszlim-síita Hezbollahhal, aközben az izraeli kormánnyal szemben is bizalmatlanok.

Most mégis az őket ért támadás lehet az indok Netanjahu legújabb, óriási hatással járó háborús terveihez.

Ezzel egy több mint negyven éve tartó, tragikus történet folytatódhat, ami Bejrútban kezdődött.

Minden kezdődik elölről?

Az 1983-as év fekete betűkkel került be az amerikai tengerészgyalogság történetébe. Ekkor, október 23-án történt az amerikai fegyveres erők ellen az az öngyilkos merénylet, ami az eddigi, legnagyobb emberveszteséget okozta az USA-nak a Közel-Keleten. A libanoni támadásban 241 tengerészgyalogos és 18 tengerész vesztette életét. Percekkel később a barakkoknál egy második robbanás 58 megszálló francia kommandós életét követelte. A bejrúti repülőtér melletti amerikai bázis felrobbantása utáni képek borzalmasak: füstölgő romok, leszakadt testrészek borították a katonák egykori alvóhelyét.

A hadsereg megrettent: ilyen mértékű mészárlást régóta nem láttak. Bejrút fogalommá vált a nyugati hadseregek körében. Addig a napig a katonai akció, melyet 1958-ban az elvileg francia érdekszférába tartozó Libanonban kitört krízis után a francia csapatok megsegítésére indított az Egyesült Államok, egyszerű rutinfeladatnak tűnt. A helyzet először 1975-ben durvult el, amikor az addigi, megoldatlan politikai krízis szektás keresztény-muszlim (és egyben nacionalista – szocialista) polgárháborúvá vált: a helyzetbe pedig az amerikaiak végleg belekeveredtek.

Még rémisztőbb volt az, amikor rájöttek: az óriási robbantásokért egy apróbb, síita muszlim szervezet volt felelős, akikről még sohasem hallottak azelőtt. A libanoni síita „forradalmi politika” az iráni iszlám forradalom óta először hallatott magáról. Később, amikor a Hezbollahot több kisebb szervezet megalapítja, az is kiderült, egész Libanont meg tudják változtatni. Az izraeliek 2000-re belátták, a klasszikus katonai megszállás nem működik. Így a Hezbollah először Dél-Libanon, majd a széteső hivatalos politikai rendszer helyett egyre inkább teljes Libanon ura lett. Legfőbb támogatójának kezdetektől fogva az Iráni Iszlám Köztársaság számít, melynek mostanra a Hezbollah a legfontosabb szövetségese.

41 évvel a súlyos bejrúti merénylet és lassan 9 hónappal a 2023. október 7-i Hamasz-támadás után, az izraeli-libanoni határon a helyzet egyre inkább forrósodott mielőtt a hétvégén éles lett. Izrael egyes vezetői már ezelőtt is azt tervezték: újrakezdik a teljes katonai beavatkozást északi szomszédaik ellen. Az elmúlt hónapokban Libanon déli és Izrael északi határvidékén már folyamatosan voltak az összetűzések – ezek minden esetben főleg rakéták és drónok általi támadásokat jelentettek. A légicsapásoknak mindkét oldalon több tucat ember esett áldozatul, köztük számos magas rangú katonatiszt. Az összetűzéseket a Hezbollah kezdeményezte, az izraeli hadsereg akciói viszont gyakrabban érintenek olyan határmenti falvakat Libanonban, ahol a támadások civil áldozatokat is követelnek.

Tavaly ősz óta Izrael mintegy 70 000 civil lakost telepített ki a libanoni demarkációs vonal melletti, északi területeiről, attól tartva, hogy a Hezbollah határ melletti területeken állomásozó „Radwan” speciális egységei hasonló akcióra készülhetnek, mint a Gázából a környező kibucokba kitörő, és ott mészárlást elkövető Kasszam Brigádok és Iszlám Dzsihád. Ennek azóta sincsen nyoma. A határmenti összecsapások következményei persze össze sem hasonlíthatóak a gázai háború pusztításával. Néhány hete publikált a Lancet orvosi szaklap egy tanulmányt, melyben a gázai palesztin egészségügyi hatóság adatait különböző tudományos becslésekkel javítva a szerzők arra jutottak, a gázai háború közvetlen és közvetett áldozatainak száma a lebombázott romok alatt rekedt holttesteket is figyelembe véve immár a 186 000-et is meghaladhatja.

De még ez a borzalmas szám is eltörpülhet amellett a veszteség mellett, amelyet Izrael és Libanon egy esetleges nyílt háború vagy egy újraindított libanoni katonai megszállás során szenvedne el.

Dahíjától Gázáig és vissza?

Keserű irónia, hogy a Lancet új tanulmányát, a Gáza ellen 2023 októberében indított háborút és Libanont egy fogalom köti igazán össze: a Dahíja-doktrína. Dahíja Bejrút egyik külvárosa, ahol 2006-ban a megszálló izraeli hadsereg egy muszlim milicista csoport általi támadást a teljes síita városnegyedet porig romboló légitámadásokkal és tanktűzzel torolt meg. Gadi Eizenkot, az izraeli hadsereg északi frontjának akkori parancsnoka a katonai válaszcsapás után hozzáfűzte: „ami Dahíjával történt, az minden egyes negyeddel, faluval meg fog történni, ahonnan hadseregünk akár csak egy puskalövést is kap”.

Az Eizenkot szavai után a sajtóban csak „Dahíja-doktrínának” hívott, a civil, arab lakosságot kollektíven büntető módszer, 2006-tól lényegében bekerült az izraeli hadsereg eszköztárába, és ezt követően a 2008 ősze utáni gázai háborúban is bevetették. Az „aszimmetrikus hadviselésnek” ez a különösen kegyetlen módszere az Egyesült Államok korábbi, vietnámi, kambodzsai és végül iraki háborúiban is megjelent. A Dahíja-doktrína így lényegében a korábbi amerikai módszerek hivatalos megérkezését jelentette az izraeli katonai stratégiába, alkalmazása következtében pedig jelentősen megugrott a polgári áldozatok száma a palesztin területeken. De a szándékosan aránytalan, teljes városnegyedeket és városok civil lakosságát célzó hadviselés hosszú távon csak több hívet szerzett az immár épületek pincéjében, kapualjakban és alagutakban megbúvó helyi felkelőknek, akik így könnyeben hajthatnak végre a hadsereg és az izraeli lakosság ellen is terrorakciókat.

Bár Dahíja nem csupán a kegyetlenség, a konkrét háborús bűnök sorozata, de a kudarc mementója is lehetne, most mégis úgy tűnik, az izraeli kormány ismét azzal a gondolattal kacérkodik, hogy a háborút Gáza mellett Libanonra is kiterjessze.

Csakhogy a 2000-es izraeli kivonulás és a 2006-os Hezbollah és Dél-Libanon ellen folytatott háború óta a környéken sok minden megváltozott.

Az első és legfontosabb változás a Hezbollah felkészültségében mutatkozik. Amikor az amerikai és francia hadsereg ellenében elkövetett robbantásokkal a csoport először hallatott magáról, még egy klasszikus terrorszervezet jegyeit mutatta: a gyengén felfegyverzett, civileket toborzó alakulat egyetlen „fegyvere” az öngyilkos merénylet és a bombák, valamint néha a fegyveres rajtaütések voltak.

Mára azonban a Hezbollah – szinte közhelyes a kijelentés is –, állammá vált az államban: az általuk kontrollált dél-libanoni területeken adókat szednek, ők felelősek a helyi közbiztonságért, milicisták helyett már drónokkal, rakétákkal felszerelt reguláris hadsereget üzemeltetnek. És ahogyan azt a Libanonban az elmúlt években, a központi kormány és a pénzügyi rezsim összeomlása után szerveződő tüntetők is számonkérték – az államban szétterjedt korrupciós tevékenységek fontos szereplői is. A pénzügyi válság és a bankok összeomlása idején a Hasszan Naszrallah vezette Hezbollah, amelyre a muszlimok sokáig a kormány alternatívájaként tekinthettek, végül beállt a rendkívül népszerűtlen libanoni kormány mellé, ezzel kihúzva magát a tiltakozásokból.

A szervezet reputációja lényegében csak az október 7-i Hamasz-terrortámadás után indult izraeli támadásokat követően állt helyre. A Gáza elleni háború kezdetekor a Hezbollah már némi joggal állíthatta Bejrúttól a Bekaa-völgyön át az izraeli határig, hogy ők az egyetlen fegyveres alakulat, amely a Gázában kibontakozó, szörnyű háborútól és mészárlástól megóvhatják a civil lakosságot. Az 1980-as évek polgárháborújának és a 2000-es évek brutális beavatkozásainak köszönhetően kevés libanoni állampolgárnak van kétsége afelől, milyen sors várna rájuk, ha a Hezbollah rakétaarzenálja nem védené őket az újabb offenzívától és megszállástól.

Izrael a katonai megszállás alatt támogatta azokat a radikális, keresztény milíciákat (falange), akik aztán főként az 1982-es szabrai és satilai mészárlásról váltak hírhedtté: a falangisták itt két nap leforgása alatt 2500-3500 palesztin menekülttel végeztek. Ők és felmenőik még 1948-ban, az izraeli katonák elől menekülve hagyták el Palesztinát és költöztek át Libanonba, ahol évtizedekig menekülttáborokban kényszerültek élni. Bár az izraeli katonai vezetés később elhatárolódott a nőket, öregeket és gyerekeket érintő népirtástól, az tény, hogy katonáik nem is avatkoztak közbe, stratégiai céljuk pedig a megszállással a nacionalista Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és a kommunista Népi Front Palesztina Felszabadításáért (NFPSZ) Libanonban kialakult társadalmi bázisának felszámolása volt.

Izrael valójában a hetvenes évek óta küzd a „Libanon-problémával”. Az országban még mindig rengeteg a palesztin menekült, egy 2023 márciusi adat szerint 472 ezer ilyen ember lakik ott. Még illegális korszaka elején a Jasszer Arafat-féle Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) központja is volt az ország, jelenlétét éppen a keresztény és muszlim frakciók közötti interregnum tette lehetővé, Izrael pedig a növekvő mértékű palesztin terrortámadások után határozta el, Bejrútban kell lecsapnia a szervezet központjára. Arafat és a vezetők az 1982-es izraeli beavatkozás után innen Tunéziába távoztak. A síita milíciák és végül a Hezbollah megjelenése viszont komoly lecke volt Izrael számára: minden katonai akció nemhogy csökkenti, de növeli is a terrorveszélyt számukra.

Noha az izraeli kivonulás után a Hezbollah és a jeruzsálemi kormány között konkrét szabályok sorozata alakult ki arra vonatkozóan, hogy az összecsapások során hogyan kerüljék el az eszkalációt, az október 7. utáni helyzet a kölcsönös félelmek miatt megváltozott, az összecsapások mindennapossá és keményebbé váltak, és több áldozatot szedtek.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök pedig most egy Libanon és Hezbollah elleni „nagyszabású hadművelet” lebegtetésével igyekszik elfedni, hogy a Gáza elleni, céljául a „Hamasz felszámolását” kitűző katonai akciója elhúzódó és az izraeli történelemben példátlanul véres, megoldhatatlan háborúba torkollott. A válogatás nélküli bombázások és tüzérségi tűz a városi romok közötti gerillaakciók visszaszorítására alkalmatlanok voltak, sőt, a megtámadott és teljes egészében menekültté tett civil lakosság is összezárt mögöttük, így a Hamaszt megtalálni és semlegesíteni nem sikerült. Izrael nemzetközi helyzetét viszont egyre nehezíti a számtalan civil életét követelő hadviselés.

A további katonai eszkaláció még ennél a vesztes taktikánál is borzalmasabb következményekkel járna. Míg ugyanis a Hamaszt nemzetközi bojkott sújtja és az illegális fegyvercsempészeten felül csupán házilag barkácsolt fegyverekkel tudnak ellentámadásokat vezényelni az izraeli hadsereg ellen (és még így is sikerül számtalanszor sakkban tartaniuk őket), addig a Hezbollah felkészült, rakétái hatótávolsága a legtöbb nagy izraeli településközpontot is magába foglalja, ellenséges terepen pedig egy izraeli szárazföldi invázió minden bizonnyal nagyságrendekkel nagyobb ellenállásba (harckocsik, tüzérség, de-facto reguláris hadsereg) ütközne.

Még nagyobb veszély, hogy az izraeli-Hezbollah háború kiszélesítése ismét lépéskényszerbe hozná a libanoni síiták legnagyobb támogatóját és legszorosabb szövetségesét, Iránt.

Teherán már április folyamán nyílt konfliktusba keveredett Izraellel, amikor az akkor még létező „háborús egységkormány” úgy döntött, célba veszi az iráni hadsereg vezető tábornokait az ország damaszkuszi nagykövetségén. Az izraeli akció után, amelyben több magas rangú iráni tiszt is meghalt, az irániak egy egyéjszakás, Izrael elleni dróntámadással válaszoltak.

Ugyan a szakértők arról még vitatkoznak, hogy az önmagában is nagyon hierarchizált Hezbollah valójában Irán vazallusa vagy attól lényegében független szövetségese, az biztos, hogy egy, az izraeli határsávból indított, nagyobb szabású szárazföldi és légi akció lényegében újfent éles proxyháborúba keverné Izrael fő támogatóját, az Egyesült Államokat és a Hezbollah fő támogatóját, Iránt. Irán külföldi műveleteit az országban is nagyhatalmú Forradalmi Gárda különleges egységein keresztül vezényli le. Különböző iraki, jemeni, szíriai és libanoni szövetségeseiben közös, hogy Izraellel, a nyugati hatalmakkal és a velük jó diplomáciai kapcsolatot ápoló térségbeli, hagyományosan szunnita fundamentalista országokkal (Szaúd-Arábia, Jordánia, Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein) is nyílt vagy rejtett konfliktusban állnak.

Török és amerikai kritika Izrael felé

Úgy tűnik, a háborús eszkalációt egyelőre főként éppen az Egyesült Államok és térségben érdekelt NATO-szövetségese, Törökország kívánja elkerülni. Recep Tayyip Erdoğan török elnök júniusban azzal vádolta „a Nyugatot”, hogy Izraellel együtt szemet hunynak a Libanonra kiterjesztett, esetleges háború felett. A történtek után pedig már egyenesen arról beszélt, beavatkozhat Izrael területén a „palesztinok védelmében”, ha a helyzet tovább forrósodik. Arról nem beszélt, miképpen avatkozna be a török hadsereg, de az elnök utalt rá: Karabahban, Szíriában és Líbiában is megcsinálták már mindezt. A helyzet komolyságára már maga a retorika is jellemző.

Másnak tűnt a felfogás viszont eközben Washingtonban – legalábbis a Madzsdal Samsz-i támadás előttig. Egy nemrég publikált tényfeltáró cikk például arról számolt be, a Biden–kormányzat „igen jelentős politikai nyomást” gyakorol az izraeli kormánykörökre annak érdekében, hogy az Izrael-Hezbollah konfliktussal ne sodródjanak a Közel-Keleten is egy orosz-ukrán háborúhoz hasonló proxyháborúba. Az erőfeszítésekért Amos Hochstein, az Egyesült Államok közel-keleti speciális megbízottja a felelős, aki a régen átlépett ENSZ-határozatokra támaszkodna. Legfőképpen az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2006-os, 1701. számú határozatát szeretné érvényesíteni. Ennek értelmében a 18 évvel ezelőtti izraeli kivonulás fejében azt kérték a Hezbollah fegyveres alakulataitól, hogy ne létesítsenek támaszpontokat nagyjából a Litani folyótól délre, hanem ott ehelyett ENSZ -békefenntartók kapjanak egy demilitarizált zónát. A határozat ugyan részét képezte a 2006-os tűzszünetnek, de sohasem tartották be. Ennek fő oka, hogy az ENSZ Libanonban állomásozó, fegyvertelen egységei (UNIFIL) létszámuk és jogköreik miatt képtelen voltak a gyakorlatban bármit is tenni a Hezbollahhal szemben, ami tőlük teljesen függetlenül réges-rég átlépte az említett demarkációs vonalat.

Hochstein legújabb terve már sokkal kevésbé számol a UNIFIL szerepével (bár az azóta óriásira nőtt békefenntartó alakulatot még további nemzetközi megfigyelőkkel erősítené meg), helyettük Libanon gyengécske, de létező hivatalos reguláris hadseregére hárulna a szerep, hogy az országon belül az Izraelt a Hezbollah területeitől elválasztó 7 kilométeres sávra bevonuljanak.

Ha a Hezbollah Radwan egységei erre a módosított vonalra visszavonulnának, Hochstein ígérete szerint egy félig Izrael, félig Libanon által ellenőrzött város, Gadzsar vissza is kerülne libanoni ellenőrzés alá – így a Hezbollah jelentős szimbolikus győzelmet is fel tudna mutatni.

A probléma viszont az, hogy mostanra a Hezbollahnak nem igazán kell sietnie azzal, hogy megoldást találjon.

Ugyan az izraeli támadások miatt jelentős népességet kellett a határsávból kitelepítenie, és becslések szerint mintegy 400 katonáját – köztük sok tisztjét – is elveszítette az eddigi limitált izraeli támadások során, válasza sem maradt el keménységben. Közel egy hónapja a szervezet egy drónfelvételt is közzétett, amely alapján felderítő egységeik mindenféle akadály nélkül, észrevétlenül érték el Haifa városát és a főbb észak-izraeli bázisokat is. Mindez egyben figyelmeztetés az izraeli elitnek: ne játszadozzanak a Hezbollah elleni komolyabb háború gondolatával.

Azt viszont, hogy ez az elrettentési kísérlet elég lesz-e, nem tudni még.

Izrael hadereje mindennél jobban tudja persze, hogy a civil és katonai veszteségek és az infrastruktúra tekintetében a Hezbollah olyan ellenfél, ami ellen nem érdemes nyílt háborút vívni – hiszen távol már a nyolcvanas évek fölénye, és a megszállás akkor is borzalmas törés volt az ország életében.

Izrael szélsőjobboldali politikai vezetői viszont továbbra is eltökéltnek látszanak a háború elindításában. Nyilatkozataik szerint „a Hamasz felszámolása után” ugyanezt a sorsot kell mérni a Hezbollahra is. A ciszjordániai telepekért felelős miniszter, Becalél Szmotrics eközben azzal borzolja a palesztinpárti politikai erők kedélyeit, hogy a nemzetközi jogban még mindig szuverén palesztin területnek számító Ciszjordánia egészét egyszerűen annektálni kell, a Hágai Nemzetközi Bíróság döntése ellenére, amely kimondta, Izrael ciszjordániai megszállása sérti a palesztin szuverenitást és „apartheidet” valósít meg. A belföldi helyzet sem jobb: a gázai háború elhúzódása és számos, Hamasz által elrabolt izraeli túsz halála miatt egyre többen követelik az előrehozott választást és a miniszterelnök távozását.

A kérdés csupán az, Itamar Ben-Gvir és Szmotrics, valamint Netanjahu meggyőzhető-e még arról, hogy a felemás gázai katonai eredményeket ne egy új libanoni háborúval kompenzálják, így próbálva megőrizni egyre inkább ingó hatalmukat. Elég lesz-e a háborús készülődés leállításához az amerikai, török kritika és az izraeli vezérkar húzódozása? Ebben a helyzetben sajnos már ez sem vehető biztosra.