„Minden érték radikálisan kontingens, mivel nem egy rögzített attribútum, sem egy eredendő minőség, vagy a dolgok objektív tulajdonsága, hanem inkább több, folyamatosan alakuló és folyamatosan kölcsönhatásban lévő változó eredménye, vagy másképp fogalmazva, egy rendszer dinamikáinak terméke. ”

– állítja Barbara Herrstein Smith. Elméletében a rögzített, szilárdnak tartott érték jellemzően kulturális folyamatok során, sajátos esetlegességek termékeként standardizálódik. Jelen tanulmányban Smith értékfelfogásához kapcsolódva a kortárs magyar irodalom olyan szövegeinek recepcióját tekintem át, amelyekben a szexuális és nemi kisebbségek szubjektivitása szolgál a legfőbb szövegszervező erőként. Rakovszky Zsuzsa VS, Kiss Tibor Noé Inkognitó és Nádasdy Ádám A szakállas Neptun című művének befogadási stratégiáit vizsgálom. A tanulmányt három részes sorozatban közli az új szem. Először azt az elméleti és módszertani pozíciót vázolom fel, amely segítségével az említett munkák befogadástörténetét értelmezem. A második részben az irodalmi korpusz körül kialakuló diskurzusokat elemzem a következő kérdések mentén: milyen szubjektivitáskonstrukciók strukturálják azokat, illetve miféle irodalomértelmezésről tanúskodnak; reflektálnak-e saját beszédpozíciójukra? Az utolsó részben összegzem és kommentálom a diskurzuselemzés tanulságait.

A VS recepciója

Rakovszky Zsuzsa VS^[1] című regényének recepciója meglehetősen gazdag és sokrétű. A legtöbb kritikában és recenzióban a bonyolult, extrémnek érzékelt nemi identitás prosopopeia szerű megszólaltatása és a narratív technika e hangadással történő összefonódása merül fel hangsúlyos kérdésként a romantikus hős problematizálása mellett.

Török Zsuzsa recenziója a szövegnek azt az aspektusát emeli ki, amely a férfi álnéven író nők helyzetére reflektál. Török szerint

mivel a korabeli olvasók legtöbbje számára fel sem merült kérdésként, hogy a szöveget létrehozó személy neme különbözik a szerző nemétől, a jelenség egyszerű bizonyítéka annak, hogy a szöveg neme tanulható, elsajátítható fikció és ez a korabeli nőírói érvényesülési stratégiáknak általánosan alkalmazott módszere.

A recenzens felhívja a figyelmet a nők akkori szakmai érvényesülésének igencsak problematikus és nehéz útjára. Azzal viszont, hogy Vay Sándor/Sarolta és a szövegben ábrázolt főszereplő nemi identitását és szövegbeli megszólaltatásának problémáját kevésbé „izgalmasnak” tekinti, háttérbe szorítja ezt a nézőpontot, depolitizálva a karakter identitása körül felmerülő kérdéseket, főleg a kor viszonyainak tekintetében, amelyről egyébként röviden értekezik. Említi a gender studies által „meghonosított” társadalmi nem fogalmát, de érdeklődéséből adódóan nem elemzi a szövegvilágon belüli és/vagy a létezett Vay egzisztenciájának politikai, társadalmi fenyegetettségét. Rakovszky műve szerinte „az írói/írónői státus különbségeinek is izgalmas példája”, amely problémakör a recenzió argumentációja szerint megkövetelné a történeti-politikai reflexiót, ez viszont nem lesz tárgya Török szövegének. Ez, a recenzióban felépített narratíva a főszereplő és Vay Sarolta/Sándor nemi identitásának összetett világából a kérdéskör egy fontos rétegét emeli ki. Említettem, hogy a társadalmi nem fogalmát röviden körüljárja, a recenzióból mégsem derül ki, miért tartja ezt fontosnak vagy miben segíti gondolatmenetét. Török depolitizáló aktusa a Horváth Györgyi által elemzett Kovács Eszter-tanulmány^[2] megoldásaira emlékeztet. Kovács három fiktív magyar női szerző (Psyché, Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán) szövegeit vizsgálja abból a szempontból, hogy a szerzőség és a társadalmi nem aspektusai milyen módon fonódhatnak össze. Horváth rávilágít, hogy a szerző épp azoknak a kérdéseknek a tárgyalása előtt áll meg, amelyek feminista szempontúvá avathatnák a tanulmányát – helyette egyszerűen újratermeli a nemi szerepekről fennálló főbb gondolkodási sémákat, azaz depolitizálódik. Kovács ugyanis a fiktív női szerzők nemét műfaji kérdésekké oldja fel.^[3]

Meglátásom szerint hasonló történik Török Zsuzsa recenziójában, kérdésfelvetését ugyanis a gender studies és a feminista kritika szempontjai szerint körvonalazza, a szerzőség és a nem összefüggéseit ugyanakkor egyszerűen tanulható fikciós módszernek tekinti:

Rakovszky Zsuzsa könyve ezért az írói/írónői státus különbségeinek is izgalmas példája a 19. századtól napjainkig. Hiszen a másik nem bőrébe bújásnak fordított, 20. századi és kortárs példái is jól ismertek Weöres Sándortól Esterházy Péteren át egészen Parti Nagy Lajosig.

Török ugyan hivatkozik rá, de valójában nem igyekszik mozgósítani egy feministaelméleti-apparátust, hanem tudatosan figyelmen kívül hagyja annak kérdéseit, hasonlóan a Horváth Györgyi által bemutatott tanulmány megoldásaihoz, hiszen nem tér ki a regény főszereplőjének meglehetősen korlátozott szerzői lehetőségeire, amikor azt vizsgálja, mit állít a regény a szerzőség kérdéséről. A recenzens kiemeli, hogy a történetmondás során egyáltalán nem véletlen, hogy Vay Sándor vagy pedig Vay Sarolta beszél az önéletírásban. Amennyiben Vay Sarolta beszél, a történet narrátora biológiailag azonos a vizsgálati fogságban lévő személlyel, amennyiben Vay Sándor beszél, az azonosság nem áll fenn, a diszkrepancia pedig értelmezendő.

Török kérdésfelvetése szempontjából ez korántsem tűnik ilyen egyszerűen elintézhetőnek, hiszen retorikája szerint a vállalt cél a szerzőség és a nem kapcsolatáról felmutatni valamit Rakovszky regényén keresztül. Török tehát megállapítja, 1) hogy a szerző neme „tanulható fikció”, s hogy ezt a konklúziót retorikai szempontból jól alá tudja támasztani, 2) a főszereplő nemi identitását egyszerűen az írói érvényesülés céljának szolgálatába állított szerepként értelmezi – férfiként prezentálja magát, hogy írói ambíciói teret nyerhessenek. „Más kérdés ugyan, hogy a karakter nemcsak írói identitása vonatkozásában tekint férfiként önmagára, ez a tény viszont mitsem változtat a férfinéven publikálás korabeli jelenségén” – olvasható a recenzió végén. Török ezzel a megjegyzésével ráirányítja a figyelmet saját írásának vakfoltjára, a nemi identitás tényezőjére, amelyről azt állítja, hogy állítása szempontjából nem fontos. Idézett megjegyzésében a recenzens igyekszik elfedni a (saját maga által is felvetett) problémákat akkor, amikor a férfi álnéven történő publikálás és a „transzszexuális”-nak nevezett identitás kapcsolódását vizsgálja, rávilágítva, hogy az „mit sem változtat” a vizsgált női publikálási stratégiákon.

Bazsányi Sándor kritikája azon állítás köré szerveződik, amely szerint Rakovszky ismét az „érző lélek és a rideg valóság lírai rajzolatú” ellentétét írja meg. A szöveg a következő felütéssel indul:

„Egy nőnek, aki regényt ír, a legeslegelső dolga: nem-nővé válni. Szerzővé lenni. Olyan – mondhatni – nem-telen irodalmi helyfoglalóvá, akinek a szövegtérben elsősorban nem is annyira titokzatos személyisége, mint inkább tárgyszerű dolga van: megteremteni az elbeszélőt”

Vagyis a női szerzőnek szükséges a „titokzatos” személyiségét lenémítani, hogy autentikusan tudja megszólaltatni az ábrázolni kívánt karaktert. Amint Török Zsuzsáéban, úgy Bazsányi kritikájában is felmerül a „hitelesség” kérdése. Attól lesz hiteles a transzneműnek értelmezett karakter (vagy bármilyen karakter) ábrázolása, ha Rakovszky „nemteleníti” magát? Bazsányi szubjektumképe karteziánus megközelítésmódról tanúskodik: „Neme szerinti és lelke szerinti énjeit ugyan érzületileg (és ha kell, technikailag) összebékíti – csakhogy ez nem elég a végső sikerhez.” Bazsányi tehát a szerzőtől elvárja magának „nemtelenítését”, a regény értelmezésekor pedig a nemet a szubjektivitás részkategóriájaként határozza meg. Emellett a kritika a femininitás és maszkulinitás társadalmilag kontrollált és elfogadott nézeteiből indul ki, újra kitermeli azokat: „A feminin érzékenységű V. S. minden lehetséges helyzetben könnyezik, továbbá elsápad vagy elpirul.” Bazsányi szövege itt hasonlít Török Zsuzsa recenziójához, amely a főszereplő életének mozzanatait szintén igyekszik a hagyományos nemi szerepeknek megfeleltetni. A kritika szerzője a regénybeli karakter „saját fikciójának” tekinti annak nemi identitását felfedező és megérteni kívánó útjait – szerinte az olvasó korántsem biztos, hogy „elhiszi” ezt a fikciót. A kritikus reflektál arra, hogy a regény narrátorai sokszor parodisztikus hangot ütnek meg, ezzel mintegy megkérdőjelezve a főszereplő túlontúl érzelgős magatartását. Bazsányi kritikájából végső soron nem tudjuk meg, hogy miért alapvetés a „könnyezést” és az „elpirulást” feminin jellemzőknek tekinteni; emellett a szövegből az sem derül ki, hogy miért tartja fontosnak a szerző nemének ismeretlenné tételét. A gondolatmenet explicit állításai és retorikája egyfajta stabil szubjektumképet akarnak számonkérni a főszereplőn és az implicit szerzőn is. Szerinte ez az implicit szerző „nemtelenítésében” és a főszereplő identitásának rögzítésében kellene, hogy testet öltsön. A kritikus irodalomképéhez e szöveg alapján a női szerző jelöletlenségének igénye is alapvetően kötődik.

„A VS-ben elsősorban az irónia biztosítja az alaptételnek megfelelő értékrendet. […] [Az irónia] itt mégis konzervatív álláspontot rögzít. Romantikus, szenvelgő, érzelmeket affektáló, egyébiránt léha és életképtelen főhősünket leplezi le lépten-nyomon az implicit szerző iróniája.”

– állítja Szolláth Dávid^[4]. Az implicit szerző tehát iróniával és rendre megkérdőjelező attitűddel fordul saját hőse felé. Szolláth amellett érvel, hogy a romantikus hős „gáncsolására” elhasználni a főszereplő alakját merőben problematikus; mintha az implicit szerzőt nem is érdekelnék azok a bonyolult társadalmi folyamatok, amelyek a főszereplő mindennapjait meghatározzák. A regénybeli karakter a valóságos Vay Sándor/Sarolta mintája szerint nemi identitásának megismerése és legitimálása érdekében, úgy tűnhet, teljesen belehelyezkedik a kor férfiakra kiszabott viselkedésmintáiba.^[5] Szolláth szerint Rakovszky regénye visszatükrözi ezt a perspektívát, ti. azt, hogy Vay nemváltása nem vált szubverzív erővé, és a korának társadalma által hangoztatott nemi szerepeket teljes mértékben megismételte. A regény ezt a fájdalmas, lemondásokkal és számos nehézséggel járó folyamatot tulajdonképpen kigúnyolja, a Szolláth által elemzett irónia e megközelítés instrumentumaként működik. Ezért a kritikus szerint a szövegvilágban megszólaló karakter egy végtelenül unalmas, sőt nevetséges személlyé válik már az első oldalakon.^[6] A kritikus kiemeli, hogy másféle, megértőbb attitűdöt tanúsító szólamokból „megtudhatnánk valami fontosat [VS] korának erkölcseiről és szexuális normarendszeréről.”^[7] Szolláth zárását e ponton érdemesnek tartom hosszabban idézni:

„Mérhetetlenül intoleráns társadalomban élünk, amelyben a szabványon kívüli szexuális magatartások és életformák érezhető politikai és egyházi támogatással válnak megbélyegzetté. Ebben a közegben jelenik meg ez az ízig-vérig konzervatív regény, amelyik ezt a különös és izgalmas határsértőt naivnak, csaló és öncsaló imposztornak, szerencsétlen és szánalmas figurának állítja be a maga paródiájában. Teljességgel varázstalanítja romantikus-szecessziós vágyait, nosztalgiáit, illúzióit. Nem értem, miért kellett elhasználni épp a Vay-figurát a romantika gáncsolására.”^[8]

A szerző által felépített elhasználás-retorika egy expliciten politizáló nyelvezetet használva mutat rá arra, hogy a szöveg elbeszélői nézőpontjai és narratív stratégiája nem alkalmasak a korabeli a társadalmi viszonyok ábrázolására, vagy talán nem is érdekeltek ebben. Kritikájában a romantikát nem ártatlan esztétikai minőségek gyűjtőfogalmaként használja, hanem politikai tétetekkel bíró ideológiaként: Szolláth a romantikával itt összekapcsolódni látszó individualizmust bírálja, és e megállapításból kiindulva konfrontálódik a VS társadalmi-politikai tétjeivel, azzal tehát, hogy a 2010-es évek Magyarországán milyen viszonyokat és diskurzusokat látszik megerősíteni Rakovszky regénye.

Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Kiss Tibor Noé Inkognitó^[9] című műve egy évvel a VS előtt, 2010-ben jelent meg, és jelentős kritikai visszhangot kapott. Az egyik leghosszabb és legrészletesebb Kálmán C. György kritikája^[10]: azokat az olvasói előfeltevéseket mutatja be, amelyek meghatározzák az Inkognitó olvashatóságát. Először is a regény befogadójaként azzal kell szembesülnünk, állítja, hogy itt egy látszólag „botrányos magatartású” beszélő szólal meg, aki férfi létére női ruhákat hord. A másik problematikus szempont a szerzői, a narrátori és a regény világán kívül létező perszónák névazonossága. Az olvasó Kálmán C. szerint nehezen hiszi el ezek tényleges azonosságát. A kritika fő kérdése, hogy az olvasó számára hogyan közelíthető meg az Inkognitó beszélője, mégha sikerül is felfüggesztenie az „egyszerű, közvetlen olvasás konvencióit”. Kálmán C. érvelése szerint

„főleg az okozza a gondot, hogy az önazonosság (és a külvilág számára megmutatott-megmutatható zavarba ejtő külsőségek), ami a szöveg (és a főszereplő) központi kérdése, aligha történetesíthető: nincsenek indítékok, magyarázatok, okszerű kapcsolatok, nincs meg a »fordulat« helye és ideje sem, és nincs végkifejlet. A szöveg minduntalan megpróbálja megtalálni mindezeket – a motívumokat és a kitüntetett pillanatokat –, és újra meg újra kudarcot vall.”^[11]

A kritika szerzője a szubjektivitás koherens, egységes értelmezése alapján vizsgálja Kiss Tibor Noé művét. Kálmán C. először igyekszik lokalizálni a koherens önazonosság megkérdőjeleződését, majd a szöveg végén kiderül, hogy a feltételezett önazonosság nem ennyire egyszerű és homogén, azt különféle tényezők folyton felülírják. Érdemes figyelemmel kísérni ezt az érvelést:

„[…] ott a nemi szerep alakulása és kialakulása: Tibor-Noémi neveltetésében nagyon is sok minden ellentmond annak, hogy bármiféle lányszerephez vonzódjon: olyan sportot űz, amely emblematikus módon férfias, amiért kultúránkban minden fiúgyermek rajong, s amelyet valamennyiüknek ki is kell próbálniuk – a focit. […] Szó sincs tehát semmiféle feminin behatásról, gyöngyfűzésről, babázásról, balettről – itt sem kereshetjük a magyarázatot. Csupa próbálkozás (az elbeszélőé meg az olvasóé), s mind zsákutcába vezet.”^[12]

Vagyis az ki van zárva, hogy az Inkognitó narrátora azért öltözködik a „megszokottól eltérő” módon, mert „feminin behatások” érték volna – ezek alapján a nemi identitás kialakulása lokalizálható lenne olyan gyermekkori folyamatokban, amelyek férfiasnak vagy nőiesnek tekinthetők. Miközben Kálmán C. keresi a válaszokat ezekre a kérdésekre, hamar megállapítja, hogy sem a regény elbeszélője sem ő nem tud kidolgozott, pontos válaszokkal előállni; szerinte Kiss Tibor Noé értekező elbeszélése épp e válaszok lehetetlenségéről, a keresésünk reménytelenségéről szól. A kritika nagyobb részét mégis a válaszok kutatása teszi ki. Eljutunk az olvasói elvárások átértékelésétől (botrányos hang el- és befogadása, a szerzőség és önéletrajz-jelleg megkérdőjelezése) az érdeklődő válaszkeresésig.

„Mindez pedig már régen nem csak Tibor vagy Noémi gondja. Hogy mennyiben vagyunk – és lehetünk – azok, akiknek gondoljuk vagy szeretnénk magunkat, és hogy mennyiben múlik azon, ahogyan mások látnak minket: ez bármelyikünk mindennapi kérdése lehet. És ha belenézünk ennek a regénynek a tükrébe, bizonyára fel is tesszük magunknak. Nem kényelmes.”^[13]

– olvasható a szöveg zárlatában. Bár Kálmán C. kiemeli az Inkognitó szociográfiai teljesítményét, azt is megállapítja, hogy a regény nem talál válaszokat – a regény nem talál válaszokat az LMBTQ+ nemi identitások kialakulásával kapcsolatos kérdésekre, és ezt az identitásproblémát kitágítja a többségi társadalomra is.

A kritika irodalomkoncepciója egyfajta hierarchián alapszik, amely alapján elkülöníthetők az érdeklődésére számot tartó, alátámasztott és az úgynevezett „mondvacsinált” témák, és az irodalmi szöveget az előbbi kategóriába eső kérdések köré kell szervezni. Kálmán C. olvasatában az Inkognitót szervező alapkérdések nem ilyenek. Így rekonstruálja őket: „tényleg nem adott a nem? Változtat-e valamit a nemiségen, ha valaki másként öltözik? Lehetséges volna, hogy ez igazi, fájdalmas probléma legyen?”^[14] –majd értékelően hozzáteszi: „A kérdések látszólagos mondvacsináltságát, bizonytalan súlyát az egyenlíti ki, hogy (és ahogyan) a szöveg meg van csinálva.”^[15] A kritikus tehát mégis „nagyszerű” regénynek tartja az Inkognitót, amelyet a szöveg argumentációja szerint végső soron az ment meg – komolytalan témája ellenére –, hogy a vázolt kérdések képesek az elbeszélő sajátos helyzetén túl általánosabb jelenségekre irányítani a figyelmet.

Coming out vagy „szépirodalom”?

Neichl Nóra Terra incognita^[16] című kritikája először azt tárgyalja, hogy kiknek szól ez a regény:

„Egy ilyen témájú kötet kapcsán jogosan merülhet fel a »belterjesség« vádja is. Leslie Feinberg Kőkemény (Stone Butch Blues) című regényét például pusztán politikai tettként értelmezték és értékelték, irodalmi műként már kevesebb megbecsülésben részesült. Megjelenése egy szubkultúra (az LMBTQ-közösség) belügyévé vált, így kevéssé számíthatott a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére.”^[17]

Neichl ehhez hozzáteszi, hogy igenis fontos társadalmi-politikai „hozadékai” is lehetnének egy „ilyen” műnek: képes lenne például árnyalni azt a képet, ahogyan a társadalom beszédmódjai e közösséget reprezentálják. Ezután rátér a tömegkulturális termelés sajátosságaira és szembeállítja az Inkognitót a tömegtermelés előállította szövegekkel, amelyek népszerűsége csupán „tiszavirág-életű”, hiszen az olvasó pillanatnyi igényeit, kíváncsiságát elégítik ki. Megállapítja, hogy Kiss Tibor Noé regénye nem része ennek a tömegtermelési mechanizmusnak, éppen azért, mert elkerüli a – szerinte egyébiránt egy ilyen témájú kötet esetében várható – „provokatív” beszédmódot. Neichl megítélésében az Inkognitó jó szöveg és nem csupán coming out, mert „esztétikailag értékelhetően, igényes, érzékeny és kiforrt stílusban fogalmaz meg egy igen kényes témát.”^[18] Ezzel elérkezünk az Inkognitó recepciójának központi kérdéséhez: műfaj-e a coming out, hol helyezhető el az irodalom területén belül, és vajon beletartozik-e a tárgyalt regény.

Keresztesi József recenziójában ezek a problémák még hangsúlyosabban körvonalazódnak. Keresztesi szerint „az Inkognitó minden szempontból izgalmas és erős bemutatkozó kötet, s ott helyezi el magát, ahová eredeti szándékai szerint tartozni igyekszik: nem a coming out-irodalom bulvármezőnyében, hanem a kortárs magyar prózairodalom figyelemre méltó alkotásai között.” A szerző tehát világosan elválaszt két minősítő kategóriát: a bulvárt a szépirodalomtól; még akkor is, ha megengedően úgy nyilatkozik, hogy a coming out-irodalom lehet szépirodalom is.

Kovács Bálint recenziója részben hasonló következtetésre jut:

„Kiss Tibor Noé úgy írta meg első regényét, a nálunk nemigen létező »coming out irodalom« fontos és már csak ezért is kiemelt figyelmet érdemlő darabját, hogy egy nagyon is konkrét, kibeszéletlen és érdekes témáról mond el többet, mint itthon eddig alighanem bárki – s közben univerzális marad.”

Mindhárom hivatkozott kritika hangsúlyozza a regény univerzális jellegét – egy regényről, amelyben egy nemi identitását kereső (transznemű?) szubjektum szólal meg, tehát hangsúlyozandó, hogy mégis mindenkihez szól – többek között ez emelheti ki a comingout-irodalom bulvármezőnyéből. A három szövegben ebből a szempontból hasonló elképzelés fedezhető fel, amely szerint az egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy ilyen témájú szöveg univerzális lehet. Miért és hova helyezzük tehát a coming out-irodalmat? És vajon értékesebb az úgynevezett univerzális igényű irodalom? Feltűnő továbbá az elemzett szövegekben, hogy a coming out egyszerre látszik beszédaktusnak és műfaji kategóriának is. A kétféle értelmezés egymásmellettisége is okozza azt a hierarchizáló beszédmódot, amely mentén a comingout-irodalom alacsonyabb rendű irodalmi műfajként tételeződik.

Visszatérve Neichl Nóra írására, érdemes megvizsgálni, hogy az ő olvasatában hogyan konstruálódik az elbeszélői szubjektum. A szerző megállapítja például, hogy a regény első lapjai alapján még az elbeszélő nemét sem tudjuk meghatározni. Később pedig arra a következtetésre jut, hogy e szubjektumot „[a] határhelyzetek, határátlépések izgatják: hol végződik a férfias, hol kezdődik a nőies, hol jelölhető ki, hol húzható meg a fény és a sötétség közti vonal? Pozíciója itt, az oppozíciók mezsgyéjén, határán jelölhető ki.”^[19] Szerinte Kis Tibor Noé elbeszélője azért mozog ezen a határon, mert „[e]gyszerre visel magán nőies és férfias jegyeket: szombatonként rendszeresen és igen nagy alapossággal takarít, közben focimeccset néz, de a mérkőzést át is éli, időnként ösztönösen mintha a labdába fejelne.”^[20] Emellett Neichl megjegyzi azt is, hogy „a transzneműség épp a biológiai férfi-nő oppozíciót számolja fel”^[21]. Nem világos a szöveg érvelése alapján, hogy miként kapcsolódik össze az elbeszélő nemi identitásának szubverzív potenciálja, amelyben keverednek a hagyományosan nőinek és férfinak tekintett jellemzők, azzal, hogy a transzneműség a biológiai nemet is felszámolja. Neichl szövegében a szexuális orientáció és a nemi identitás fogalmai^[22] összemosódnak:

„Azonban e körülmények sem magyarázhatják Tibor Noémi-identitását, hiszen személyisége női oldalával nem képes teljes mértékben azonosulni, nem képes intim kapcsolatot létesíteni férfival, tehát szexuális vágyai maszkulin természetűek, saját nőisége, nőiessége ellenére is nőkre vágyik.”^[23]

Neichl nem tisztázza a használt fogalmait, többek között ezért is hatnak váratlanul bizonyos gondolatai nőiességről és férfiasságról illetve a szexuális orientációról. Igyekszik egyfajta, a nemi identitás komplexitását megőrző identitásképet működésbe hozni az Inkognitóban megszólaló hang megközelítéséhez, miközben saját állításait aláássa azzal, hogy a szövegben megszólaló szubjektumot esszencialista módon közelíti meg. A saidi utazóelmélet-elmélet alapján e kritikában egyfajta interferencia-jelenség lép fel. Neichl határozottan hajlik arra, hogy a gender studies politikai elkötelezettségéből kiindulva az Inkognitó elbeszélőjének identitását társadalmi-politikai tényezők összhangjában vizsgálja, és arra is implicite reflektálni akar, hogy a szöveg megjelenése a 2010-es évek Magyarországán milyen kontextusokba tud bekapcsolódni. Mindeközben határozott funkciót tulajdonít a „jó” irodalomnak, szerinte ugyanis az nyelvezetében letisztult és nem polgárpukkasztó. Vagyis a kritikus az általa használt elméleti-politikai apparátus társadalmi-politikai potenciálját, hasonlóan más, korábban elemzett recepciós mintázatokhoz, elvitatja. Ezt az elvitatást itt szintén az irodalom elé tett jelzők (polgárpukkasztó, letisztult stb.) hajtják végre, amelyek határozottan elválasztanak különböző irodalomkategóriákat.

A szakállas Neptun és a személyes érdekeltség

Nádasdy Ádám novelláskötetének^[24] recepciójában ismét előkerülnek azok a kérdések, amelyek az Inkognitóét is meghatározták. A Neichl Nóra által „belterjességnek” nevezett jelenség a Nádasdy-műről szóló diskurzusban még hangsúlyosabb szempontként merül fel. E probléma mentén szerveződik Stermeczky Zsolt Gábor Meleg- és intimitásirodalom – már címében is beszédes –, recenziója. Mielőtt rátérnék a Stermeczky-szöveg elemzésére, érdemes felvázolni azt a kontextust, amelyet a novelláskötet paratextusa épít fel. A fülszöveg szerint „Nádasdy Ádám novelláiból megtudhatjuk, milyenek a melegek: éppen olyanok, mint bárki más.” Vagyis a kötet egy reprezentatív és társadalmi célzatú, sőt akár edukációs indíttatású műként is olvasható. Emellett a mű elején mellékelt utasításban a szerző maga határozza meg, hogyan olvasandó ez a novelláskötet:

„Hőseim mind meleg férfiak, szépek és csúnyák, boldogok és boldogtalanok: átlagosak, mint általában az emberek. A novellák nem rólam szólnak, de többnyire az én fiatalabb koromban, a ’60-as, ’70-es, ’80-as években játszódnak.”^[25]

E ponton érdemes Stermeczky bevezetését hosszabban idézni:

„Jól értem-e, hogy én akkor most valamiféle felvállalt melegirodalmat fogok olvasni? És ha melegirodalmat olvasok, akkor ebből következik-e az, hogy heteroszexuálisként valami olyasmit próbálok majd értelmezni, amihez szorosabb értelemben véve nincs közöm? Vagyis mennyire szól a melegirodalom a meleg szubkultúráról, és mennyire általánosabb – szerelmi, közérzeti – igényekről? Amennyiben ugyanis a szubkultúra kapja a nagyobb hangsúlyt, abban az esetben nagyon hasznos lenne tudnom, hogy – az eddig főleg költőként és műfordítóként ismert, mellesleg homoszexualitását nyíltan felvállaló – Nádasdy Ádám első prózakötetét a melegirodalom részének kell-e tekintenem.”

Amit Kiss Tibor Noé debütáló regényének recepciója leginkább csak óvatosan jelzett, azt itt Stermeczky nyíltan kimondja: heteroszexuálisként mi köze van az embernek a melegekhez; miért kéne elolvasnia egy ilyen könyvet? Mint korábban, úgy a műfaji (egyben hierarchizáló) kategorizálás itt is elkerülhetetlennek tűnik, ezért merül fel a melegirodalom mint műfaji-tematikai indexáló terminus. Stermeczky az idézett részt követően reflektál arra, hogy alig van homoszexualitással kapcsolatos olvasói tapasztalata, amely szerinte nagyrészt a többségi pozíciójából következik (a gimnáziumban egyébként hallott a Tonio Kröger ilyen értelmezési lehetőségéről). Folytatva gondolatmenetét: „Tekintve a témát érintő tanácstalanságomat, a következőkben leginkább arról lesz szó, hogy mit adhat egy heteroszexuális fehér férfinak – aki történetesen kritikus – egy olyan prózakötet, amely talán a melegirodalom része, talán nem.”^[26] A szerző ezt követően felsorolja a novelláskötet pozitívumait, majd végül pozicionálja a kötetet: „És mivel ennek a vágynak [az intimitás igényének] a kifejezési kísérleteiről azt gondolom, hogy semmiképpen sem kizárólag egy meleg közösség problémáját jelzik, nem tudok pusztán szubkulturális alapú melegirodalomként tekinteni A szakállas Neptunra.”^[27] Vagyis az intimitás „fontos össztársadalmi igény”, ahogy Stermeczky fogalmaz, ezért a műről kevésbé érdemes a melegirodalom részeként gondolkodni ; hogy mindeközben Nádasdy képes a melegekről is felmutatni valamit, azt meg kell köszönnünk neki, főleg heteroszexuális olvasóként – zárja írását a szerző. Stermeczky ellentétekre épülő retorikáját látványosan bizonyos előfeltevések működtetik. Az úgynevezett szubkulturális melegirodalom egyértelműen negatívabb értékelésű, a felépített hierarchiában alacsonyabb helyet foglal el, mint az univerzális (nem szubkulturális) irodalom. Ezekre az előfeltevésekre nem reflektál, de Stermeczky egész szövegében érvényesülnek. Fő állítása – A szakállas Neptun nem csak szubkulturális melegirodalom – tét nélkül marad: a kategóriák reflektálatlan felállításán túl ugyanis nem derül ki például, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha valóban univerzális érvényű szövegként értelmezzük Nádasdy novelláskötetét, azon túl, hogy Stermeczky apologizálóan megjegyzi: heteroszexuális olvasóként is lehet „kapcsolódni” hozzá.

Valuska László rövid időn belül részletekbe menően reagált Stermeczky írására – kritikája inkább szól Stermeczky szövegéről, semmint a novelláskötetről. „Ezért volt meglepő a Meleg- és intimitásirodalom című cikk, amit csak azért veszünk elő, mert nem a könyvről, hanem a recenzensről, annak előítéleteiről, társadalmi pozíciójáról és szexualitásáról szól. És nem is a recenzenssel foglalkoznék, hanem a társadalmi jelenséggel.”^[28] Valuska először reflektál saját többségi pozíciójára, amelyet kifejezetten privilegizáltnak tart, és rávilágít, hogy a kanonizált szövegek jórésze ennek a pozíciónak a tapasztalatát hangosítja ki. Éppen ezért tartja kiemelten fontosnak, hogy lefektesse: „valójában teljesen mindegy, hogy valaki hetero- vagy homoszexuális, az irodalomban mindenféle tapasztalatnak és hangnak helye van.” Ennek kapcsán veti fel a kérdést, hogy miért érdemes külön melegirodalomról beszélni. Reflektál a „belterjesség” problémájára is: a szerző úgy gondolja, hogy az olvasásnak éppen az az egyik legfőbb tétje, hogy az ember másféle tapasztalatokkal is találkozhat. Ezt követően a „más” hierarchikus megképződésére tér át:

„Meg kell tanulnia az olvasóknak, a társadalomnak leépíteni olyan régi beidegződéseket, amelyekkel a melegeket, a nőket, a romákat, a zsidókat, a feketéket, a mozgáskorlátozottakat másokként kezeli. Mert abban a pillanatban a másnak jelentése lesz, értelmezési kerete, amelyből nagyon bonyolult kitörni.”^[29]

Megszólalhat-e ebben a diskurzusban a másság a „saját” hangján, és lehet-e egyáltalán úgy beszélni e másságokról, hogy azok ne másságokként legyenek reprezentálva, azaz ne a társadalmi szisztémákban domináns diskurzusokhoz képest képeződjenek meg. Ez a mást kutató diskurzusok örök kérdése, amely Valuska írásában, hasonlóan Stermeczky megközelítéséhez, saját diskurzusa ellenében hat, hiszen ő maga is – szándéka ellenére – hierarchikus struktúrát épít fel. A szerző végül rámutat arra, hogy mennyire tünetértékű lehet Stermeczky olvasói-befogadói tapasztalatának hiánya:

„Mondjuk érdekes eljátszani a gondolattal, hogy valaki harminc évesen összesen egyszer találkozott olyan művel, ami a melegek tapasztalatát mondja el. Elkerülhették a sorozatok, filmek, könyvek, zenék, újságcikkek. Ha arra mutat rá a szerző, hogy hiányzik ennek itthon a rendszerszintű feldolgozása, akkor a megállapítása megfontolandó.”^[30]

Smid Róbert Te is más vagy, te sem vagy más című kritikájában elsőként felvázolja azt a társadalmi körképet, amelybe Nádasdy műve megérkezett. A szerző a 20–21. századi magyar irodalom „queer” szövegeit szemlézi, és megállapítja, hogy míg a 20. században csak elvétve jelentek meg queer irodalmi művek, az ezredforduló után már más kép látszik kirajzolódni. A szakállas Neptun általánosan a magyar irodalmi nyilvánosság közegét szólítja meg (abba beleértve az LMBTQ-közösséget is):

„kulcskérdés, hogy a honi olvasóközönség elvárási horizontjára tekintettel mit kíván A szakállas Neptun megmutatni: a homoszexuális férfiak életének egyediségét, vagy párkapcsolataik hasonlóságát a férfi–nő-viszonyhoz, esetleg elutasítva mindenfajta viszonyulási kényszert, teljesen szubverzív akar lenni, ennyiben egész biztosan horizontváltást előidézve.”

A társadalmi kontextus felrajzolása után Smid a korábbi két elemzett íráshoz képest más módon közelíti meg az intimitás és az univerzalitás kapcsolatát:

„az intimitást pedig ugyanolyan természetesnek mutatja bennük, mint a heteroszexuális kapcsolatokban — persze nem kerülve ki azt a sajátosságot sem, hogy ezért az intimitásért az azonos nemű pároknak meg kell dolgozniuk, sosem csak ketten vannak, mindig ott van köztük a társadalmi jóváhagyás vagy éppen annak hiánya.”

Smid munkájában az intimitás egyetemességének hangsúlyozása nem a belterjességhez és az egzotikum-jelleghez képest jelenik meg, vagyis nem válik apológiává. A szerző arra helyezi a hangsúlyt, hogy a novellák karaktereinek szempontjából az intimitás megélése miért tekinthető személyes és politikai aktusnak egyaránt. Smid szerint a kényszeres titkolózás és elhallgatás, illetve a visszatérő idegenségérzet az intimitás béklyóiként működnek, ebben az összefüggésben annak megélése nemcsak személyes, hanem politikailag motivált tettként is érthető. „Ez a rejtőzködés aztán sok esetben rányomja a bélyegét a párkapcsolatra, deromantizálja azt (a két fiú az Angolkeringőben nem azért ül a Duna-parton, mint a párok általában [ti. hogy az milyen romantikus], hanem mert ott jól lehet takarni, hogy mit csinálnak).” Smid tehát reflektál a szöveg társadalmi beágyazottságára és a novellákban megszólaló karakterek politikai-társadalmi viszonyrendszerét is alaposan elemzi. Éppen ebből kifolyólag lehet a szöveg végén meglepő a következő állítás: „a kötetegész szempontjából sosem az ideológiák és az elvek szintjén kell keresnünk a szövegek nyitját, hanem az egyéni sorsokban.”^[31] A szerző még határozottabban kiemeli álláspontját a kritika zárásában: „Bár kétségtelenül hozzátársítható lenne A szakállas Neptunhoz bizonyos társadalmi felelősségvállalás, a novellákból szerencsére hiányzik a didaxis és az ismeretterjesztés kényszere” – írja. Smid gondolatmenete a magyar queer irodalomtól indul, tárgyalja a magyar befogadói közösség és Nádasdy szövegének lehetséges viszonyát, értelmezi a novellákban a társadalmi fenyegetettség és az intimitás szoros összefonódását. A zárásban váratlanul saját álláspontját depolitizálja, amennyiben az ideológiákról és a társadalmi felelősségvállalásról egyöntetűen elutasítóan nyilvánul meg.

A szerző szubjektumképe szerint az ideológiák nem határozzák meg az egyéni sorsokat, ebből pedig logikusan következik, hogy az irodalom reprezentációs képességét alacsonynak értékeli, és a novellák reprezentatív működésmódjának hiányát emeli ki pozitívumként a kritikájában.

Az analízis eredményei

A vizsgálat eredményeit egy ötelemes modell segítségével foglalom össze a következőkben. Szembetűnő és visszatérő közös jelenség (1) az apológia. A dolgozatban bemutatott szövegek rendre igyekeznek megmagyarázni, hogy annak ellenére (amellett), hogy ezen irodalmi művekben kisebbségi hangok szólalnak meg, érdemesek a nagyközönség figyelmére. Ez pedig kétfelé mutató apológia: egyrészt a recenzenseknek meg kell magyarázniuk, hogy miért nyúltak az adott kötetekhez, másrészt reflektálttá kell tenniük azt, hogy miért lehetnek témájuk (műfajuk?) ellenére jók ezek a szövegek, mondhatnánk: „Kedves olvasó, annak ellenére, hogy melegirodalom, transznemű irodalom stb., neked is megéri elolvasni az adott szöveget.”

A társadalmi-politikai reflektáltság szempontjából már sokkal vegyesebb képet látunk: bemutattam olyan írásokat, amelyek a végletekig depolitizálva igyekeztek megragadni a vizsgált művet; és olyanokat is, amelyek nemcsak saját pozíciójukra, hanem a szövegben ábrázolt karaktereket körbeölelő viszonyokra is figyelemmel vannak. A (2) depolitizálási kísérletek egyik visszatérő példája éppen az apológiában ragadható meg, amely az összes elemzett kritikát is meghatározza. A (3) „belterjesség” kérdése szintén visszatérő eleme ezeknek a szövegeknek, amelyet leginkább elhárító gesztussal igyekeznek áthidalni: Kovács Bálint például a „fontos össztársadalmi igény” kifejezést segítségül hívva érvel a melegirodalom szubkulturális pozíciója ellenn. Az apológiával összefügg az (4) egzotikum-jelleg is, hiszen a másnak érzékelt irodalom (esztétikai) értéke rendre magyarázatra szorul. Ahogy Valuska László érvel:

„A szakállas Neptun szereplői tényleg melegek, de szexuális irányultságukon túl semmi másban nem különböznek. Talán annyiban mégis, hogy sokkal zártabb világokban kénytelenek élni, mert mi úgy gondoljuk a hétköznapokban, hogy nincs hozzá közünk. Hogy a négy fal között mindenki azt csinál, amit akar. Ez a többségi, heterotársadalom nézőpontja, és ezért lehet néhány recenzensnek még mindig egzotikus téma ez.”

Ebben az idézetben minden eddig tárgyalt jellemző összpontosul. Valuska először is apologetikus hangon elmondja, hogy a melegek is olyanok, mint a heteroszexuális emberek, ezzel igyekszik kikerülni, hogy írása egzotizálja Nádasdy karaktereit. E gesztusával depolitizálási kísérletet tesz, hogy kimozduljon a melegséget egzotizáló diszkurzív keretezésből, de éppen ezáltal teremti újra azt.

Végül, de nem utolsó sorban a recepció diskurzusainak visszatérő problémája (5) a műfaji-tematikus besorolás kérdése. Beszélnünk kellene-e külön comingout-irodalomról, melegirodalomról, transznemű irodalomról? Ezek műfaji jelölők vagy csupán tematikus kategóriák? Amennyiben műfaji jelölőkként értelmezzük őket, akkor a recepció diskurzusai szerint ezek a műfajok a műfaji „hierarchiában” alacsonyabb rendűnek tűnhetnének fel, ezért ezekből a propagandisztikusnak minősített műfajokból ki kell emelni az irodalmi szövegeket, és a magasirodalom (depolitizált) berkeibe helyezni azokat, hogy így nyerjék el méltó (politikai tartalmuktól megfosztott) értelmezéseiket. Nem beszélve arról, hogy ezek a beszédmódok újratermelik azt a megközelítést, amely a műfajokra mint többé-kevésbé esszencializálható, leírható kategóriákra tekint.

A választott korpuszból kiolvasható szubjektivitáskonstrukciók és irodalomfelfogások elemzése a diskurzus ezen öt visszatérő problémájára segített rávilágítani: az apológia, az egzotikum-jelleg, a belterjesség, a depolitizáló attitűd és a műfaji-tematikus besorolás kérdésköreire.