Aki nem ugrál, individualista, hej, hej!

„Sípjába fújt a bíró, útjára indult a labda” – kezdte mindig így Takács Árpád újságíró, riporter a győri tévé első osztályú focimérkőzéseinek közvetítéseiben. Gyerekkoromban Revita TV-nek hívták a helyi csatornát, ami hétfőnként adta le – tehát nem élőben – az ETO-meccseket. Mindig néztem őket, ott ültem délután öttől a bordó plüsskanapén, kitettem a zöld zsírkrétával készített, A4-es papírlapokból összeragasztott „drapimat”, nyakamba tekertem zöld sálamat, amelybe fehér cérnával nagymamám varrta bele a „Hajrá ETO!” feliratot, aztán vártam a kezdést. Majd szurkoltam.

Bár hétfőre már tudtam, mi volt a hétvégi meccs végeredménye, mégis újranéztem a vesztes meccseket is, hátha a felvételről leadott mérkőzést megnyerjük. Hátha a szombat esti Telesport rosszul közölte az eredményt, és másnap annak alapján a rossz végeredményt írták meg. Azaz valójában nyertünk szombaton. A papírdrapimat a kanapé bal szélére tettem, az úgynevezett „kanyarban” („curve”) volt a táborom helye. Neve is volt: Green Dogs.

A többes szám ellenére egyszemélyes ultramozgalmam idegenbe is elkísérte a csapatot. Ilyenkor nem a kanapé szokásos pontjára tettem ki a papírdrapijaimat, hanem az egyik fotelre. Ezzel jeleztem a világnak, hogy nem a saját szektoromban vagyok, nem hazai pályán. Hétfőnként tehát néztem felvételről a meccset, úgy tettem, mintha élő lenne, és úgy szurkoltam rigmusokkal, bírószidással, a másik szurkolótábor heccelésével, mintha rajtam múlna, mintha bárki is hallaná, amit vonyítok. Győzelem esetén meg voltam győződve, hogy azt én szurkoltam ki – illetve mi, a Green Dogs tábora –, vereség esetén felmásztam a kanapé tetejére, azt kerítésnek vagy korlátnak képzeltem, és onnan ócsároltam a másik csapatot és táborát.

Néha teljesen elengedtem a fikciót, és megcsináltam a másik csapat vezető táborának „drapiját” is, amit természetesen szabad szemmel le nem követhető módon (tehát képzeletben) el is szedtem az ellenségtől egy képzeletbeli közelharc során, majd a rákövetkező hétfőn fejjel lefelé ki is tettem a saját transzparenseim mellé. Hiszen annál nagyobb ultrasiker nincs, mint drapit rabolni, és annál nagyobb mozgalmi szégyen nincs, mint ezt hagyni. Én pedig egy ultra voltam a javából. Ott a plüsskanapén, a nagyszobában Európa egyik legveszedelmesebb táborának áraztam be magam.

Az első mérkőzésére mindenki emlékszik, akinek a foci egyúttal az a nehezen definiálható valami is, ami jellemét, személyiségét és világhoz való viszonyát alapvetően befolyásolja. 1993. április 3-a Rába ETO FC – Csepel-Kordax 2:0. Állóhelyünk volt a nevelőapámmal az 1-es út felőli oldalon, két szektorra volt tőlünk a valódi tábor (Green Lions). Bár mindkét gól itt van előttem most is (gólszerzők: Csertői, Pena), de gyakran kalandozott el a figyelmem a szurkolókat nézve. Idővel, úgy 1997-1998 felé a 3. Félidő című ultramagazin előfizetője lettem – micsoda büszkeség volt, hogy Budapestről rendeltem a lapot, én, a győri általános iskolás –, és a mai napig órákat tudok eltölteni olyan videókat nézve, melyeken ultrák vonulnak, „ugatolnak”, tolják a koreót, csinálják a politikát.

Lassítsunk, hiszen még csak most indult útjára a labda, beszéljek egy picit a stadionélményről. Tízéves voltam a Csepel ellen. Azóta is izgalommal és a várakozás szakralitásával tölt el, amikor megyek fel a stadionlépcsőn, közeledem a nézőtér felé, már csak két-három lépés, még állnak előttem, „menj már arrébb”, és igen: egyszerre csak ott, itt a pálya.

Természetesen nem a fű látványa elsősorban az érdekes, hanem „a” kilépés a lelátóra, a pillanat, a flash, amikor kinyílik minden. Egyszerre lesz határtalan a tér, és a stadion vonalai révén össze is záródik a világ. Mint amikor egy székesegyházba lépünk:

kapcsolatba kerülünk a mindenséggel úgy, hogy a tér, amiben szurkolni (imádkozni) fogunk, lehatárolt. Mégis valami olyannal kapcsolódunk, ami a lét határtalanságát nyújtja, a remény házába („ma itt nyerünk”) lépünk, és ezt az élményt közösen (gyülekezetként) éljük meg. Hans Ulrich Gumbrecht mindezt így fogalmazza meg: „A stadion a vallási-szakrális tereknél világosabban és mindjárt többszörösen is meghúzza a határokat belsője, vagyis a rituális történések helyszíne és más világok között” (Tömeg a stadionban^[1]).

Ezt mondjuk nehéz lesz azokkal megértetni, akik szerint a(z él)sport nem a kultúra része, nem annak egy alrendszere, hanem valami kultúrán kívüli vagy „csak” tisztán toxikus.

Egy jó darabig viszonylag nehezen éltem meg, ahogyan az ultrákat a nyilvánosságban rendszeresen összekeverték a huligánokkal. Mindkettő része a futball-szubkultúrának, de egészen más a funkciójuk, elköteleződésük iránya, továbbá szerepük. Jellemző módon hazai forgalmazásba is azok a filmek kerültek, azok a könyvek fordultak le, amelyek az utóbbiakat mesélik el. Magyarul viszonylag kevés az olyan értő írások száma, mint amelyeket Balázs Gábor történész-politológus sajátként jegyez vagy fordít főleg a rednews.hu-n vagy tette a Replikában (Az ultra mint társadalmi jelenség; Mentalità ultrà). Aki az első nyilvánosságból (értve ez alatt a sporthíreket vagy belpolitikai rovatokat) tájékozódik, az kevéssé lát rá az ultramozgalom politikai beágyazottságára, az ultrák kapitalizmus-, neoliberalizmus- és spektákulum-kritikájára, és a közösségelvű, nem ritkán emancipatorikus jelleget sem ismeri (lásd az olyan balos táborokat, mint a St. Pauli, az AS Livorno, a Celtic, a Red Star, az AEK Athen, a Rayo Vallecano, az AC Omonia Nicosia, a Hapoel Tel-Aviv).

Ahogyan a magyar jobboldal instrumentalizálja a sportot, benne a focit, úgy ellenzéke is hasonlóan teszi azt, csak éppen az antiorbánizmus jegyében. Ez utóbbira kiváló példa volt a „fact checkre” finoman szólva is okot adót BBC-tudósítás, mely szerint a 2022. nyári Nemzetek Ligája-meccsen kifütyülték volna a magyar gyerekek a térdelő angolokat. Aki a felvételt meghallgatta, az bajban lehetett azt illetően, hogy valójában mit is jelent a fütty, hogyan kell azt kihallani, mit is hall az ember, ha nem hall semmit. Ezek az apró episztemológiai kihívások nem akadályoztak meg egy sajtóorgánumot abban, hogy „leszakértse” a kérdést: „Lapunk több gyermekpszichológussal is beszélt arról, a gyerekek miért fütyülték ki a rasszizmus elleni tiltakozásukat térdeléssel kifejező angol játékosokat. A nyilatkozatot csak név nélkül vállaló szakemberek egyöntetűen úgy vélték: a gyerekek nem hibáztathatók azért, ami történt.” Szép munka, szóljon hát a taps.

Visszatérő eleme a politikai diskurzusoknak, hogy a szurkolói közeget mint egy félelmetes, érzéketlen, radikális, kizárólag a zabolázatlan ösztönei által mozgatott masszát ábrázolja. Ezt a diszkurzív mezőt jellemzően azok hozzák létre, akik vagy nem ismerik ezeket a közösségeket, vagy a politikának – benne a szabadságnak – (szélsőséges) individualista felfogását vallják; hovatovább akik politikájukkal nem tudnak kapcsolódni saját kódrendszerükön és világukon kívüli közösségekhez. Akiknek a politikai énjük határa saját tapasztalásukig, szubkultúrájukig, szakértőjükig és networkjükig terjed. Számukra a rajtuk kívül álló „idegen” mindig valami tömegemberként tételeződik, akit csak egy lépés választ el a karlendítéstől. Mivel leegyszerűsítenek és nincs kapcsolódásuk a tömeghez, differenciálatlanul is kezelik annak tagjait, feltételezve, hogy azok megtévesztettségre hajlamos, irracionális lények.

Csak az a „jó” közösség, ami azt a kódot beszéli, amit ők, csak azok a valós érzelmek, amelyeket úgy éreznek, mint ők.

E sorok írója soha nem úgy élte meg saját énjét a stadiontömegben, ahogyan az a vitathatatlanul szélsőséges szurkolói közegből nyert általánosításokból következik. Sokkal inkább úgy, ahogyan azt a már idézett Hans Ulrich Gumbrecht a Tömeg a stadionban című munkájában írja: „Nem azt tapasztaljuk, hogy veszélyben lennénk, vagy egzisztenciálisan beszűkülnénk, inkább az az érzésünk, hogy egy olyan kollektív megtestesülés része vagyunk, amely létezésünk egy máskülönben nem jelenlévő és nem is sejtett lehetősége.” Valóban, ennek az együtt-létnek kevéssé a szellem az összetartója, mint inkább a test. De a kulcs az, hogy – a német irodalomteoretikussal szólva – képesek vagyunk-e látni azt is, hogy a szurkoló alapvetően nem tömegként éli meg magát, hanem egy „eleven bent-ként”.

A politika megértése ott kezdődik, hogy képesek vagyunk a tömeg viselkedésére vonatkozólag egy sajátos fenomenológiával élni, és nem a racionalitásvesztettség vagy a lefokozott individualitás ösztönszerű megjelenéseként tekinteni rá. Ehhez persze le kellene tenni arról is, hogy csak kívülről „ismerjünk meg” valamit, közel kellene menni hozzá, benne kellene állni. Minden bizonnyal soha nem fog ez megtörténni azokkal, akik eleve – és így profánul szólva – nem szeretik az embereket.

Mit jelent szeretni egy ilyen helyzetben, szeretni az „idegent”? Például más jelentést tulajdonítani viselkedésének és létezésének, mint amit elsőre gondolunk róla. „Minél több ember álláspontja van jelen tudatomban, miközben egy adott kérdésen elmélkedem, és minél jobban el tudom képzelni, hogy miként éreznék és gondolkodnám én az ő helyükben, annál erőteljesebb lesz a reprezentatív gondolkodásra való képességem, s annál érvényesebb lesz végső következtetésem, véleményem” – írja Hannah Arendt az Igazság és politika^[2] című esszéjében.

Nem állítom, hogy az a politikai oldal, ahova önbesorolásomat tekintve tartozom, komoly kognitív energiákat mozgósítana annak érdekében, hogy ebben a tekintetben – Arendt nyomán – „reprezentatív” legyen politikai és ennek jegyében a futball(szurkolók)ra vonatkozó gondolkodása. Azaz, hogy törekedne arra, hogy a másokról vagy a futballvilágról általa kialakítottról új vagy eltérő véleménnyel legyen, majd azt tudatában el is képzelje, és akár képviselje is. Pedig a politikai gondolkodás az emberek viszonyával foglalkozik. És ugye megannyi érzéssel, értékítélettel, mentalitással vagy gyerekkorral állunk bent a stadiontömegben- és testben. Nem egy vadászó falka vagyunk.

Annak kell látni a szurkolót, ami ő maga: egy közösség- és szeretetéhes, esendő és büszke, csapkodó és megnyugodni akaró, felemelt fejjel járni akaró, és ezt gyakran durvasággal akaró embernek. Aki ezt nem akarja látni, azt a végzetes önhittségében tobzódó individualizmusa fogja megakadályozni abban, hogy élvezze és megélje az „idegen” befogadásában rejlő felszabadító örömöt.

Nagyjából ugyanabban az időben, amikor felhagytam a plüsskanapé-szektorom rendezgetésével, 1997-ben láttam a Hajrá, Diósgyőr című dokumentumfilmet. Többek között Keresztury Tibor író is megszólal benne, és jelen írás nyitójelenetéhez hasonló, nem kevéssé infantilis módon idézgettem mondatait – mintha én nyilatkoznék. Lényegében megtanultam a sorait, ültem a WC-n, és el nem ítélhető módon interjút adtam a „miért is szeretem a csapatomat?” kérdésre. Keresztury olyasmiket mondott, hogy nem azért szeretjük a Diósgyőrt, mert jó, nem azért, mert bajnok, hanem mert ezt, ezt tudja prezentálni. Hogy azon a vidéken, ahol a fű a stadionnál is ritkábban nő, van egy csapat, amihez lehet tartozni. Meg olyanokat is mondott, hogy ebben a szánalmas magyar futballbizniszben a Diósgyőr számára metaforaként érdekes. Keletet jelent, a reménynek…, és már nem tudom, hogyan fejezte be.

Ezek a fordulatok 25 év távlatából is itt vannak fejemben. Ebből értettem meg, hogy

futballszurkolónak lenni több mint időtöltés: politika, kapcsolódás, lokalitás, sok örömmel és fájdalommal teli identitás. És engem azóta is csak ezek érdekelnek: a politikai megismerés és cselekvés, a közösség és egyén relációja, a gyökerekhez való viszony, a saját magammal való találkozás felszabadító, és az egyéni sérülésekre történő rálátás lehetősége.

És – futballtól függetlenül – az évek alatt a felvállalt érzelmek közepette a sírásnak is teret engedtem, le tudtam győzni a szégyent, felvállalni azt, ami belül fáj, feszít, de egyúttal meg is emel. És ebben nem vagyok egyedül: a Sunderland ‘Til I Die című Netflix-dokusorozat, mely a Sunderland első osztályból történő kiesését és kálváriáját dolgozza fel, több részében sokan sírnak az egyes vereségek után. De főleg a munkások. Az egyik fontos meccs előtt az aktuális edző így inspirálta játékosait: a mi szurkolóink nem gazdag emberek. Ők a kevés pénzüket arra költik, hogy lássanak bennünket, örömük legyen abban, hogy nyerünk. Nekik ez az egyetlen örömük. Értük küzdjünk ma!

És akkor itt be is fejezem. Ezután az edzői motivációs fordulat után minden, amit leírnék, csak elvenne abból, amit le szeretnék írni.

Marad csak annyi, és ezzel minden, hogy hajrá ETO!