„Az a rossz hírem, hogy a klasszissá érett sportolók jelentős része annak idején elszenvedte a gyermekbántalmazást; és nem egyszer, hanem némelyikük naponta” – olvasható a Nemzeti Sportban hétvégén megjelent, nagy port kavart publicisztikában. Persze nem önmagában ez a mondat ad okot a felháborodásra, hiszen ez egy szomorú tény, az állami sportlap szerzője azonban éppen azokat a „régi nagy edzőket” sírja vissza, akiket szerinte ma csak valamiféle gyermekvédelmi hóborttól vezérelve, túlérzékenységből tekintenénk bántalmazónak.

Balla Attila amolyan a „megfelelő időben, a megfelelő embertől kapott jótékony pofon” elkötelezettjeként emlékszik vissza a régi szép időkre, amikor még igazán jó élsportolókat lehetett kinevelni, hála a szerinte elfogadható mértékű verbális és fizikai erőszaknak. Mindezt egy meg nem nevezett edző „gyermekbántalmazási vétségbe esése” kapcsán fogalmazta meg, azokban a hetekben, amikor a gyermekek elleni erőszak rendszerszintű problémája talán minden eddiginél nagyobb figyelmet kapott Magyarországon a kegyelmi botrány nyomán.

A szerző kitér a sportban és az iskolában szerzett saját sérelmeire a körmösöktől, a kulcskarikával megtámogatott kokikon át az edzőig, aki nem hitt neki, sőt meg is büntette, amikor komoly sérülést szenvedett. Ezután kissé ellentmondásos módon saját kislányával is példálózik, aki az úszóedző felé fordulva „mindig csak azt rebegte, igen, igen, de ahogy átnézett a medence túlpartjára, rám, sírásra görbült szájjal suttogta, nem akarok úszni járni”, ezért néhány hét után ki is íratta úszásról, hogy ne szenvedjen.

„Ez az egyik megoldás. A másik, hogy marad. és olykor szenved, mert ez a versenysport sajátja. Koroktól, korszellemektől, divatoktól, diliktől függetlenül. Abból lesz valaki, aki naponta képes áttörni a saját fájdalomküszöbét, túllendülni a vészes oxigénadósságán. A vérbeli utánpótlásmester egyik fő erénye ezért az, hogy felismeri a határt, amíg épít, és nem rombol, roncsol. Ha pedig felismerte, addig megy el, de nem lépi át. Megérteti, érezteti a gyerekkel – és talán még inkább a szülővel –, hogy motivációja a szeretet, a rábízott érték iránti felelősség, a jóra törekvés. Hogy bajnokot, sikeres sportolót, de elsősorban embert szeretne nevelni az ifjoncból” – vélekedik a szerző, aki szerint a határ valahol a strandpapuccsal fenékre verés, a gúnynévvel alázás, a „büdös francnál is illetlenebb tájékra” küldés és az ökölvívó klubhoz jelentkező gyerek alapos megverése táján húzódik.

A versenysportnak tényleg sajátja a szenvedés – de elképesztően káros ennek részeként legitimizálni az edzői bántalmazást. Ahogy azt gyermekvédelmi szakértők is egyöntetűen leszögezik a néhány évente napvilágra kerülő edzői erőszakról valló történetek kapcsán,

jótékony, motiváló erőszak nem létezik. Szeretetből, jóra való törekvésből nem lehet bántalmazni.

Ha pedig nincs tényleges zéró tolerancia bármilyen típusú gyermekbántalmazással szemben (egyébként törvényileg az van Magyarországon 2005 óta, egy kiskorút tehát semmilyen formában nem lehet kitenni erőszaknak), ha nincsenek eszközök a gyerekek, szülők, edzők kezében a a bántalmazás megelőzésére, akkor jönnek az egyedileg felállított, még épp elfogadhatónak ítélt határok, és a beleférő, sőt mi több, „építő” pofonok, valamint a gyerekek túlérzékenynek bélyegzése. Akik persze az egészet alapvetően is nehezen értik meg, hiszen sok esetben eléri valódi célját a bántalmazás, és magukat hibáztatják, úgy érzik, nem elég jók az edző szemében, akire felnéznek.

„A közvélemény és sok helyen a szervezeti kultúra is azt sugallja, hogy a bántalmazást el kell tűrni a siker érdekében. Sok szöveges beszámolóban megjelent, hogy ezek »szükségesek voltak« akár a sporteredmények, akár a jellemfejlődés szempontjából. Emellett, különösen az érzelmi bántalmazás esetében hangsúlyos volt az is, hogy nagyon nehéz megítélni, hogy hol van a határ a szigorúság, a motiválás és a bántalmazás között. Ennek felismerése gyerekként különösen nehéz.”

Éppen ezért sokan csak később, felnőttként jönnek rá, hogy bántalmazták őket – áll a Hintalovon Egyesület 2022-es nem reprezentatív kutatásában, amely arról is ír:

„Az edző hozzáállása, a viselkedése, a személyisége, a gyerekekre való odafigyelése nemcsak az edzések hangulatát határozza meg, de eldöntheti egy gyerek sportoláshoz való viszonyát is. Számos szöveges beszámoló érkezett arról, hogy egy rossz edző miatt hagyták abba a sportolást, de ennek ellenkezőjéről is sokan írtak: egy támogató, jó edző átsegítheti a gyerekeket a hullámvölgyeken, kitartásra ösztönözve őket. Az edző hatalmi helyzetéből fakadóan kiemelt szereplő a bántalmazással kapcsolatban. Egyrészt a bántalmazás mindegyik típusa esetén legtöbbször az edzőt jelölték meg bántalmazóként: gyakori tapasztalat, hogy a teljesítmény fokozása érdekében átlép határokat. Másrészt pedig – státuszánál és presztízsénél fogva – a legtöbbet az edző tehet a bántalmazás megelőzése és kezelése érdekében.”

Az utóbbi időben több megrázó eset is napvilágra került bántalmazó edzőkről. 2021 őszén Cseh László úszó tálalt ki korábbi edzője, Turi György módszereiről, melynek kulcseleme volt az úszók megtörése, a lelki terror és a testi fenyítés. Cseh kiállása után több úszó is az őket ért rendszeres bántalmazásról számolt be. Ennek hatására Szilágyi Liliána is nyilvánosság előtt beszélt 2021 decemberében az apja által elszenvedett gyermekkori bántalmazásról és az uszodai élményeiről. A sportoló arról is beszámolt, hogy az otthoni bántalmazás szorosan összekapcsolódik az uszodában elszenvedettekkel, hiszen ott például volt olyan edzője, aki nem szólt hozzá, ha nem teljesített neki tetszően, vagy épp mindenki előtt, megalázó kijelentések közepette történt a mérlegelés, ami összefüggött a bulimiájával is.

Szilágyi esete kapcsán Spronz Júliával, a Patent Egyesület jogsegély-szolgálatának vezetőjével készítettünk interjút, melyben többek közt arról is beszéltünk, hogyan létezhet, hogy senki sem vette észre hosszú éveken át a sportoló bántalmazásának jeleit – egyáltalán mik lehetnek ezek a jelek, mit tehet a társadalom és milyen esélyei vannak egy gyermekként bántalmazott felnőttnek a magyar igazságszolgáltatás útvesztőiben?

„Látszik a nevesített sztáredzők részéről a rácsodálkozás, hogy nem értik, hogy mi a probléma. Hogy nem elsüllyed a föld alá, hanem azt mondja, hogy ha véletlenül megbántottam volna valakit, akkor elnézést kérek. Hiszen így nevelünk eredményes sportolókat, ha nem ezt csináljuk, akkor nem jut ki az olimpiára, nem hozza az érmeket.

Én úgy látom, abból, amit eddig megtudtunk, feltehetőleg évtizedek óta erre a szisztémára épült rá a versenysportolók nevelése. Ez egy komplett intézményrendszer, ami a terrorról, a bántásról, a megszégyenítésről szólt, ami annyira a norma részévé vált, hogy mindenki számára természetes volt, mint a levegővétel. A gyerekek nem panaszkodtak a szülőknek, mert ilyen a versenysportolók élete.

Mindig vannak kivételek, de a szülők többsége se verte az ajtót, hogy Gyuri bácsi, eszébe ne jusson, hogy hozzáérjen akár csak egy ujjal is az én kisfiamhoz. Nyilván nem azért, mert elhanyagoló szülők, hanem azért, mert ez a norma ebben a világban. Egy-egy ügy elért annyit, hogy elmozdított egy-egy notórius bántalmazót a helyéről, de azt még nem, hogy azon a komplett rendszeren is változtasson, ami ezt fenntartotta és lehetővé tette.” – mondta a Mércének Spronz.

Azóta újabb és újabb esetek bukkannak elő, nem csak az úszósportból. Idén februárban egy Vas vármegyei sportegyesület edzője ellen emeltek vádat, aki a gyerekeknek szervezett heti edzéseken, kirándulásokon és edzőtáborokban bántalmazta és szégyenítette meg a rábízott gyerekeket, ebbe pedig bevonta a többi sportolót is. Az egyik gyerek nyolc napon belül gyógyuló könnyű sérüléseket is szenvedett, őt, kórházba kellett vinni. A vád szerint az edző „súlyosan kötelességszegő, a sértettek önértékelését és önbecsülését károsan befolyásoló magatartásával, visszaélésszerűen gyakorolt, megtorló jellegű módszereivel veszélyeztette” a felügyeletére bízott gyerekek testi, érzelmi és erkölcsi fejlődését.

Valamint a Telex nemrég részletesen beszámolt a Sebestyén Júlia műkorcsolyaedző ellen felhozott szülői vádakról, melyek szerint válogatott módszerekkel bántalmazta az általa edzett gyerekeket. A megfélemlítő légkör, a pofozkodás, a hajrángatás, a testszégyenítés és sértegetés a Korcsolyázó Szövetségnek panaszt tevő szülők szerint gyakori volt (mindezt Sebestyén tagadja). A bántalmazásokról szóló beszámolók mellett az is megrendítő, hogy többen még közülük is tétováztak, hogy lépjenek-e, mert vagy azt gondolták, „egy kis szigor belefér”, vagy attól tartottak, az edző nem foglalkozik többet a gyerekük sportkarrierjével, ha szólni mernek.

A versenysportban évtizedek óta rejtegetett bántalmazások, a folyamatosan előkerülő újabb esetek, a szülők és a társadalom – talán egyre kevésbé, de még mindig jelentkező – megosztottsága, és az állami tulajdonba került, közpénz-milliárdokból működtetett Nemzeti Sport-publicisztika fényében fontos hangsúlyozni, amit a Hintalovon Alapítvány már olyan sokszor leszögezett, néhány éve pedig a gyakorlatban is igyekszik megvalósítani saját, gyereksportolók védelméért kifejlesztett programjával:

a bántalmazás nem természetes része a sportnak, a jobb teljesítményre, sikerekre és eredményekre való motivációnak.

Ez nem lehet az az ár, amit elfogadottnak és magától értetődőnek tekintünk. A testi és lelki egészséghez, az emberi méltósághoz való jog megillet minden gyereket, ezek tiszteletben tartása nem lehet pedagógiai mérlegelés függvénye, érvényesülésük alól akkor sem lehet kivétel, „amikor a régmúltból hozott iskolai tradíciókra, nevelési, tanítási szokások alkalmazására kerülne sor.” Az ugyanis, hogy valami széles körben elfogadott, vagy évtizedek óta bevett szokás, egyedi tanítási módszer, még nem jelenti azt, hogy erkölcsi vagy jogi értelemben is elfogadható, ha annak bármilyen mértékben is része egy gyerek megalázása vagy bántalmazása.