Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A versenysportolók nevelése a terrorról, a bántásról, a megszégyenítésről szólt – és ez természetes volt, mint a levegővétel

Milyen esélyei vannak az igazságszolgáltatás útvesztőiben egy egész gyerekkorában bántalmazott fiatal nőnek? Mit tehet a társadalom és mit kell meglépnie a kormánynak a hatékony áldozatvédelemért? Hány bántalmazás kell még ahhoz, hogy végleg beismerje a versenysport: nem a terror hozza az aranyérmeket?

Szilágyi Liliána Európa-bajnoki ezüstérmes, ifjúsági olimpiai és Európa-bajnok úszó december végén beszélt először a WMN Magazin Elviszlek magammal című műsorában arról, hogy – úszóedzőként is dolgozó – apja egész gyerekkorában bántalmazta, édesanyjával nemrég végleg elmenekült otthonról, húga, Szilágyi Gerda azonban nem ment velük, vele nem tudnak kapcsolatba lépni. A családtagok között történő néhány nyilvános levélváltást, a Magyar Úszószövetség meglepően támogató reakcióját és a közbeszéd felbolydulását követően mára elcsendesedett az ügy. Liliána részéről a hallgatás tudatos volt, úgy érezte, ez sokkal fontosabb annál, mint hogy a nyilvánosság előtt „szappanoperát rendezzen” belőle.

Március elején arról írt Instagram-oldalán, hogy másfél év kihagyás után újra úszni kezdett – ezúttal már állandó félelem és teljesítménykényszer nélkül. Kiállásának az öngyógyításon kívül nem titkolt célja volt az is, hogy párbeszédet indítson a bántalmazás rendszerszintű problémájáról. Az úszószövetség vizsgálatának eredménye még várat magára. Dr. Spronz Júlia ügyvéddel, a Patent Egyesület jogsegély-szolgálatának vezetőjével beszélgettünk az ügy hátteréről.

Mérce: Szilágyi Liliána azt mondta, szerinte a tágabb, de talán még a közvetlen környezete sem érzékelt semmit abból, ami vele történt gyerekkorában, a négy fal közé szorult a bántalmazása. Lehetséges ez? Nem bűnbakot, sokkal inkább tanulságot keresve kérdezem: a környezet mennyiben lehet felelős azért, hogy egy gyermek hosszú évekig bántalmazásban él?

Spronz Júlia: Vannak jelek, amikre fel lehet figyelni. Nyilván azzal Liliána nem volt tisztában, hogy azért, mert ő nem artikulálja ezeket az otthoni problémákat, attól azok még az arra képzett szemnek, fülnek tudnak beszélni. De hát pont ez a probléma, hogy ahhoz valamifajta tudás vagy tudatosság kell, hogy az ember dekódolja a jeleket. És pont ezért

nem is tudunk felelősöket megnevezni, mert nem lehet felelősségre vonni valakit, aki nem kap meg olyan tudást, olyan készséget, ami alapján lépni, tenni tudna.

Szerintem az egyik legtanulságosabb epizód ebben az ügyben az volt, ahogy az úszószövetségi elnök is elkezdett visszaemlékezni, és összeállt neki a kép, hogy ez az ember tényleg izolálja a lányát, nem lehetnek barátai a sportklubban, a 18 évest háztól-házig szállítgatta. Ez szerintem nagyon izgalmas folyamat volt, és megmutatta, hogy persze, hogy vannak jelek, csak nem olvassuk össze őket. Mivel az izolálás, bezárás, túlkontrollálás nem átlagos, a külső szemlélőnek is feltűnik, csak azt gondolja, hogy „jaj, hát ez egy ilyen furcsa család”, vagy” ez egy ilyen gondoskodó, védelmező apuka.” Nemhogy elítéljük, hanem még valamiféle elismerés jár érte. Ha azonban ezeket a jeleket a családon belüli erőszakról való tudással figyeljük, akkor nem féltő apát, hanem a gyerekét kontrollálni akaró bántalmazót látunk.

Ahhoz, hogy összeálljon a kis mozaikokból a kép, azért kell valamiféle érzékenység vagy élettapasztalat is, de az is tény, hogy intézményes szinten nem készítik fel erre az embereket. Sem a teljes társadalmat, sem az egyes közösségeket, legyen szó pl. a sportszövetségekről, amik szerintem veszélyes üzemek ilyen szempontból. Amióta az eszünket tudjuk, mindig is kipattantak a sport világából ilyen ügyek. Ezért lenne különösen fontos, hogy legyen arra tudásuk, hogy ezekből a kis pillanatfelvételekből összerakják a képet.

De vannak a bagatellizáló, relativizáló, áldozathibáztató mechanizmusok, amik jól belénk vannak építve, és mind azt a célt szolgálják, hogy a szisztematikus erőszak eseteit a szőnyeg alá lehessen söpörni. Én olyan esetről nem tudok, és a bántalmazás természetrajzánál fogva nem is lehetséges, hogy valaki évtizedeken keresztül úgy szenved el súlyos erőszakot, hogy annak ne legyen valamilyen megnyilvánulása a külvilág felé.

Nálunk a jogsegélynél is volt olyan eset, hogy nem szeretett a társaival öltözni egy kisgyerek, mert nem szerette volna, hogy észrevegyék a foltjait, ezért bezárkózott a wc-be. Ezt az ember lepöcköli, azt gondolja, hogy biztos szégyenlős fajta, és nem azt, hogy biztos kék-zöldre van verve. Ez társulhat valami mással, pl. nagyon sok bántalmazott gyereknél lehet látni, hogy összerezdül hirtelen kézmozdulatokra, felemelt hangra. Nagyon jellemző az is, hogy a bántalmazott keresi a bántalmazójával a szemkontaktust, amikor társaságban vannak, folyamatosan radarozva, hogy ugye nem csinál semmi rosszat, ugye amit mond, az megfelelő, nem lesz otthon majd nagy gáz? Szoktak keresni bizalmasokat is, el-el csöppentenek információkat. Az is lehet, hogy kiemelkedően jó tanuló, vagy éppen rossz tanuló, ami önmagában semmit nem mond, de együtt a többi jellel, igen.

Biztos, hogy Liliána esetében is sok minden volt, de önmagában egyik sem volt elég ahhoz, hogy az ember azt mondja, hogy itt nagy baj van, mert mindezt normalizáljuk. Sőt, nemcsak normalizáljuk, hanem szokás az erőszak-megnyilvánulásokat rózsaszín köntösbe is bújtatni, mondván, hogy ez a szeretet. „Csak azért ilyen, mert nagyon szeret, mert törődik veled. Ilyen az apa, ilyen a szülő, hogyha igazán odafigyel a gyerekére.” És ettől az áldozat maga is elbizonytalanodik. Meg hát persze attól is, hogy egy bántalmazónak sem csak rossz oldala van, hanem mindig vannak olyan klassz pillanatok, kedvességek, amik összezavarják az embert.

Érdemes lenne tehát célzottan tanítani az embereket, hogyan járjanak nyitott szemmel?

Nagyon is érdemes lenne. Például most is mutatják a napvilágra kerülő ügyek, hogy mennyire számít, hogy szó van ezekről a visszaélésekről. Itt van például a Szinyei Merse Pál Gimnázium, de előtte egy héttel hozzánk is fordultak egy iskola diákjai hasonló esettel. Gyönyörű volt látni, hogy nem szabadkoztak, hogy biztos ők viselkedtek provokálóan, oda rakták a felelősséget, ahova tartozik. Nevén nevezték, hogy szexuális zaklatás áldozatai lettek, és követelték, hogy az iskola igazgatója csináljon valamit az ügyben. Nem nekem kellett kimondanom ezt, ahogy egyébként tettem volna még 5 évvel ezelőtt is. Különösen azoknak, akik régebben foglalkoznak ezzel a területtel, szerintem borzasztó szembeszökő, hogy

nagyon hatnak ezek a nyilvánosság előtt zajló ügyek, és ez már önmagában azt igazolja vissza, hogy a tudás hatalom. A média egy-egy ügy napvilágra kerülésében és interpretálásában tudja a társadalmi tudatot fejleszteni, formálni, de iskolai szinten is borzasztó lényeges, hogy meglegyenek ezek az ismeretek. Mert a legtöbb ember nem rosszindulatú, hanem tudatlan.

Széleskörű tapasztalat az is, hogy  amikor a tömegközlekedési eszközökön történik valami zaklatás, erőszak megnyilvánulás, az emberek nem tudják, hogyan kell reagálni. Ugyanígy a legtöbb áldozat is zsigerből lefagyással reagál. Mi azért járunk iskolákba, hogy megtanítsuk ezeket a helyzeteket kezelni.

Még járhattok iskolákba előadásokat tartani? Mennyire nehezíti meg a dolgotokat a homofób törvény?

A homofób törvénynek nevezett jogszabály-változtatás akkreditációhoz köti az iskolai felvilágosító tevékenységet, ami nyilván államilag lesz kontrollálva, viszont nem készült el eddig az erről szóló eljárásrend. Van egy törvény, de nincs végrehajtási rendelete. Mivel semmi nem tiltja, még lehet menni, de már így is érzékelhető, hogy sok igazgató fél, hallották az ukázt, és sokan mondják, hogy nem szeretnék kihúzni a gyufát, és inkább nem hívnak minket, pedig előtte hívtak.

Liliána hangsúlyozta, hogy szeretné megvédeni az édesanyját – mint mondta, sokáig azért féltek elmenekülni, mert azt gondolták, az eddigieknél is durvább bántalmazás lehet a megtorlás. Számos nő és gyermek él hasonló helyzetben, félelemben Magyarországon. Mit tehetnek ők, és mit tehetünk értük mi, a környezetük, a társadalom ahelyett, hogy azt kérdezgetjük, miért nem menekültek már el rég?

Én azt gondolom, hogy önmagában támogató kommunikációt folytatni már borzasztó nagy segítség. Egy-egy megerősítő mondat, vagy csak szimplán nem hibáztatni, sok szerencsét kívánni, az is borzasztó sokat segít. A bántalmazás az embereknek az önbizalmát, az önmagukba vetett hitét ássa alá, elkezdik magukat hibáztatni az elszenvedett sérelmekért. Minden pozitív visszajelzés ezt az üzenetet torpedózza meg, ezek tényleg gyógyító mondatok. Különösen azért fontos ez, mert a bántalmazó azzal is bénítja le az áldozatait, hogy azt mondja nekik, hogy úgyse fog nekik senki se hinni: „Te egy béna szar vagy, nélkülem nem érsz semmit, még egy ilyen embert nem fogsz találni, aki elviselne, nélkülem egy nagy nulla vagy”.

És persze ezen kívül is vannak praktikus információk. Nagyon sok hasznos dolgot lehet és kell is segítségképp felajánlani, viszont ami csöppet sem jó és hasznos az áldozatoknak, amikor valaki elkezd nekik tanácsokat osztogatni. Márpedig ez elég vonzó terep, és sokan bele is esnek ebbe a hibába, hogy ha valaki hozzájuk fordul a helyzetével, akkor elkezdik mondani a tutit, és saját magukkal példálóznak. Ez nem nagyon működő stratégia. Egyrészt azért, mert pont azt csinálja, mint a bántalmazó: a feje fölött megmondja neki, hogy mit kéne csinálni, mert  ő jobban tudja, és ő hoz döntéseket a másik élete fölött. Köszöni szépen a bántalmazott, ő nem kér ebből már. Bármilyen jó szándékú is, ez össze fog csúszni a bántalmazó működési mechanizmusával, ezért kontraproduktív.

Másrészt az érintettek is kompetensek, nem hülyék, köszönik szépen. Nehéz helyzetben vannak, de képesek döntéseket hozni, információra van szükségük, befolyásmentes, objektív információra. Ilyen lehet egy honlap, egy könyv, egy segélyvonal telefonszáma, egy önsegítő csoport, egy jó ügyvéd, aki lehetőleg ilyen ügyekre van specializálódva, egy olyan pszichológus, aki nem áldozathibáztató, hallott már családon belüli erőszakról, és tudja kezelni annak káros lelki hatásait, egy-egy erkölcsi állásfoglalás, vagy konkrét tudás, pl. egy jogszabály, egy információs hely, segítő intézmény, szolgáltatás. Ilyenek életeket is tudnak menteni.

A praktikus információk mellett ott vannak a még praktikusabb segítségek: vigyázok a gyerekedre, hogy tudjál ügyet intézni, kölcsönadom az autómat, összedobunk pénzt, hogy ki tudd fizetni a rezsit, az ügyvédet. Ezek mind segítenek, de mellőzzük emellé a jótanácsok osztogatását. Az is elég gyakori tapasztalat, hogy a rokonok, barátok beszólogatnak: „Ha ez történt veled, az biztos azért van, mert szar ügyvédet választottál, rossz a  stratégiád, meg kellett volna állapodni, nem belemenni a pereskedésbe”. De ezek a mondatok nem segítenek, ettől csak rosszul érzi magát a bántalmazott, mert mindnek az az üzenete, hogy ő valamit elrontott.

Meddig lehet elég a környezet segítsége, ha az igazságszolgáltatás nem feltétlenül az áldozatvédelemre és a bántalmazás megelőzésre van berendezkedve?

Az igazságszolgáltatás életet is tud menteni. Erre vannak a rendőrök, hogy ha kihívják őket, akkor hatékonyan fellépjenek. Mi azt látjuk, hogy ahol erre van akarat, mondjuk egy rendőri testületben, egy bírósági kollégiumban vagy egy kerületi családsegítőben, ahol a vezető úgy dönt, hogy ebben a témában elmerülnek, kitanulják, képzéseket tartanak, költségvetést különítenek el rá, felelősöket, határidőket jelölnek ki, ott bír jól működni a rendszer.

De mivel nincs központi akarat ez ügyben, ezért a jogszabályok sem működnek tökéletesen, ad hoc alapon, abszolút szubjektíven és általunk nem is jól prognosztizálható módon működik. Az egyik kerületben ilyen a jogalkalmazási gyakorlat, a másikban meg pont egészen másmilyen, de ugyanez igaz országos szinten is.

Tehát totálisan esetleges az, hogy ki milyen elbánásban részesül, nekünk van dicsérő táblánk és szégyenfalunk is. Nyilván többet beszélünk a rossz példákról, mert lényegesen több az ilyen, és rendszerinten is azt látjuk, hogy nincs meg az intézményesült jógyakorlat. De azt is látjuk, hogy ahol van rá szándék, ott meg tudják valósítani helyi szinten: kiszáll a rendőr, rögtön elviszi a helyszínről az elkövetőt, nem kell ott kuncsorogni, hanem magától mondja, hogy tessék kérni távoltartást, és úgy hallgatják meg őket, hogy az elkövetőt addig kiviszik, hogy a nő szabadon tudjon beszélni.

A bíróságon is lehet a családon belüli erőszakra érzékeny a bíró, lehet ezt az ítéletben is súlyozni. Van rá lehetőség a rendszerben, csak egyrészt nincs megtanítva, hogy hogyan lehet jól használni ezeket az eszközöket, másrészt nincsenek motiválva az egyszeri jogalkalmazók, sőt ellenmotiválva vannak különösen a bíróságokon, ahol a felettes szerv tud nekik üzenni hatályon kívül helyezéssel, megváltoztatással, megsemmisítéssel, hogy „Ezt elcseszted, mi ezt nem így csináljuk. Nem felügyelt kapcsolattartást rendelünk el a gyereket 8 hónapra elrabló apukának, hanem elviteles láthatást kap, hosszú hétvégékkel, hétközbeni délutánokkal”. Nyilván átmennek az üzenetek ezen a rendszeren.

Milyen jogi lépéseket tehet valaki, akit egész gyermekkorában bántalmazott egy családtagja? Hogyan zajlik egy ilyen ügy, meddig tart, és egy átlagos magyar esetet véve milyen kimenetele lehet?

Erre azért borzasztó nehéz válaszolni, mert nem mindegy, hogy mikor mi történt, és hogy minderre milyen bizonyítékok vannak.

Nehéz bizonyítani?

Nem lenne olyan borzasztóan nehéz bizonyítani, viszont a bizonyítékok beszerzését nem végzik el a hatóságok az áldozat helyett. Nem a sértettnek lenne a felelőssége, hogy a rendőrség helyett nyomozzon, mégis azt látjuk, hogy annak az ügynek van esélye, ahol maga prezentálja a sértett a bizonyítékokat. Tehát nem üres kézzel megy, hanem hozza a tanúkat, a képfelvételt, a beismerő levelet és így tovább. Ezzel párhuzamosan azt is látjuk, hogy azok a naivok, akik összeszedik magukat, hogy ők feljelentést tesznek, és besétálnak csak a történetükkel  a rendőrségre, azokat páros lábbal fogják kirúgni. Mert helyettük a bizonyítékgyűjtést nem csinálja meg senki.

Több olyan esettel találkoztunk, amikor még a friss nemi erőszaknál sem mennek ki helyszínelni, nem vesznek DNS-mintát, nem fotózzák le, hogy így néz ki a szétvert szoba vagy a vértócsa a földön. Ugyanígy a külsérelmi nyomok rögzítése is esetleges: két hete kísértem egy ügyfelemet a rendőrségre, aki már a sokadik erőszak incidensről (többek közt pl. szexuális erőszakról és testi sértésről) számolt be, és a vallomását felvevő rendőr mondta, hogy a jegyzőkönyv lezárása után elmegyünk látleletet vetetni. Eltátotta a száját az ügyfelem, és mondta, hogy már április óta jár ide, és ez volt az első olyan alkalom, hogy ezt a lehetőséget felajánlották neki.

Az előbb a területi eltéréseket emeltem ki, de igazából  egy testületen belül is változhat a helyzet az eljáró ügyintézőnek a személyétől függően.

Ez borzalmas. Egyrészt nekünk és az áldozatoknak, hogy ennyire kiszámíthatatlan a jogalkalmazási gyakorlat, másrészt a rendszerben dolgozók számára is, hogy folyton improvizálniuk kell, miközben egy sima protokoll mindenkinek jó fogódzót nyújtana.

Ha például beesik egy” nemi erőszakos”, akkor először nem leültetjük, és próbáljuk kicsikarni belőle a vallomását, hanem első lendülettel elvisszük – lehetőleg nem az ügyeletre, ahol fogalmuk sincs, hogy hogyan lehet az igazságügy számára jól hasznosítható látleletet felvenni -, hanem egy olyan szakemberhez, aki azt jól dokumentálni tudja, és empatikusan le tudja folytatni a vizsgálatot, hogy aztán a dokumentációt a büntetőeljárásban hasznosítani tudják.

És ez csak az első pont volt, az egész folyamatot le lehet írni. De ilyen nincsen, ami szerintem döbbenet, mert ezek az esetek mindennaposak, sok van belőlük, és luxus, hogy egy országnak ne legyen erre kidolgozott protokollja.

Ez a bántalmazottak egy részét el is ijeszti.

Igen, a bántalmazottak egy részét természetesen, elég rossz a híre a jogalkalmazásnak. Sok nő már alapból úgy áll neki, hogy őt biztosan halálosan meg fogják alázni a rendőrségen, és iszonyú tortúra lesz a bíróság, mert azt hallotta, hogy ez a szokás – és hát tényleg, de vannak kivételek is. A gyerekek esetében nagyon sokszor szokott a jogsegélyünkön is problémát okozni az elévülés. Valaki jön, hogy húsz évvel ezelőtt ez történt velem, és most már úgy érzem, hogy eléggé megerősödtem, fel merem vállalni a büntetőeljárást, és akkor mondjuk, hogy szuper, hogy lelkileg megerősödtél, de sajnos a bűncselekmény elévült.

Az általános elévülési idő öt év, ha ennél súlyosabb bűncselekményről van szó, akkor a felső büntetési tétel – tehát mondjuk egy súlyos testi sértés esetében 8 év – az elévülési idő. Nálunk tömegesen előfordul, hogy valaki évtizedek után jön, hogy most szeretne valamit csinálni. Sokat javított ezen az úgynevezett lex Sipos, ami a Sipos-ügy után, 2014 decemberében életbe lépett törvénymódosítás. Ennek a lényege, hogy

a gyerek sérelmére elkövetett súlyos szexuális erőszak esetek nem évülnek el, de sokan nem tudják, hogy ez nem visszaható hatályú, tehát csak a 2014 decembere után elkövetett súlyos szexuális bűncselekményekre vonatkozik. Kevésbé súlyos szexuális visszaélések esetén pedig 18 éves korban kezdődik meg az elévülési idő.

Tehát amennyiben például Liliána jogi lépéseket fontolgatna, az ő esetében már gondot okozhatna az elévülés?

Igen, könnyen lehet, de nem tudjuk, hogy pontosan milyen erőszak eseményeket szenvedett el gyerekkorában

Szilágyi Zoltán korábban felvetette annak a lehetőségét, hogy pert indít lánya ellen rágalmazás miatt. Nemrég Orosz Bernadett bántalmazottként előbb állt bíróság elé személyiségi jogsértés vádjával, mint saját bántalmazója azért, mert majdnem halálra verte őt. Liliána is arról beszélt, hogy félt, hogy ha megszólal, a végén még az édesanyja ellen indul jogi eljárás. Mennyire általános ez a jelenség?

Teljes mértékben. Erre már nagyon régóta hívjuk fel a figyelmet, hogy az áldozatok elhallgattatásának az egyik jól bevált jogi módszere a rágalmazási per, illetve a jó hírnév sérelme miatt indított per. Már egy 2008-as kiadványunkban leírtuk, hogy ez egy teljesen szisztematikus bántalmazási eszköz, azt a célt szolgálja, hogy az áldozatok ne tudjanak, ne merjenek beszélni, elnémítsa őket. Ez jól működik, és attól tud jól működni, hogy nincsen a rendszerben egy olyan általános klauzúra, hogy a köz érdekében nem büntethető az a személy, aki az őt ért párkapcsolati erőszakról beszél nyilvánosság előtt.

Nagyon sok nő azt gondolja, hogy azért szólal meg ilyen kevés áldozat a médiában, mert szégyelli magát, mert ciki neki, mert tart attól, hogy milyen reakciókat kap. De nem: egy csomószor csak arról van szó, hogy nem akarja, hogy perelhető legyen. Én azt gondolom, hogy ez abszolút a közérdek ellen való, mert az áldozatoknak lakatot tesz a szájára.

Milyen arányban nyerik ezeket a pereket a bántalmazók?

Nagyon változó, mi azt érzékeljük, hogy éppen, amilyen a széljárás, a közhangulat a témával kapcsolatban. Például a #metoo kapcsán volt egy támogató közhangulat, a társadalom többsége nem volt elítélő. A bíró és a rendőr is ugyanennek a társadalomnak a tagja, és nagyjából ettől függ, hogy éppen hogy áll az ügy. Borzasztó nagy a szubjektív faktor az ilyen ügyeknél, azt tudom mondani, hogy ha nem nagy presztízsű ügyről van szó, és nincs elég nagy lobbiereje a sértettnek, abból nagy valószínűséggel a bántalmazó jön ki jól. Nagyon sok összetevője van egy-egy ügynek, nem tudjuk azt mondani, hogy tuti minden ügy bukta a bántalmazottnak, de azt lehet tudni, hogy mik azok a körülmények, amik befolyásolnak egy ilyen döntést. Az, hogy valakiről leírják, hogy laposra vert, az egy csúnya dolog, de az már az igazságszolgáltatáson múlik, hogy igazságot szolgáltat-e, vagy formáljogászkodik.

Szilágyi Liliána húga, Szilágyi Gerda jelenleg saját állítása szerint önszántából van az apjánál, nővére pedig nem mond igazat. Hogyan érdemes az ő helyzetére tekinteni?

Még ha ki is zárnánk a közvetlen fizikai vagy szexuális erőszakot, akkor is nagy a valószínűsége, hogy ez a fiatal felnőtt nő manipuláció áldozata lett. A bántalmazókhoz kerülő gyerekeknél is tapasztaljuk ezt a stratégiát, aminek tényleg az az eredménye, hogy maximálisan azonosul a gyerek a bántalmazó szülővel, és hiszi, vallja, meggyőződése, hogy itt nem volt erőszak, és az apjának van igaza. Azoknak a gyerekeknek, akiket nem tudott magával vinni az anya, konkrétan beleégeti a bántalmazó a fejébe, hogy „téged az anyád elhagyott, nem számítasz neki, csak a nővéredet szereti, nem hagyott volna itt, ha fontos lennél neki”. És mindez nagyon húsbavágó, tényleg magára veszi, tényleg azt gondolja, hogy az apám nem hagyott magamra, és tessék, belőlem is magyar bajnokot csinált, látszik, hogy rohadt fontos vagyok neki. Az elidegenítés egy nagyon gyümölcsöző bántalmazói taktika.

Én azért nem is szeretek belemenni abba a kérdésbe, hogy ki írta Gerda levelét, az apja, vagy ő maga, mert szerintem ez részletkérdés. A tudásom és a tapasztalatom alapján nem gondolom, hogy ami ott van, az ne Gerda gondolata lenne. Az lehet, hogy a megfogalmazás nem teljesen az övé, de azt gondolom, hogy alapvetően Gerda a meggyőződését vetette a papírra, és ez egy teljesen logikus következménye egy bántalmazóval való többéves együttélésnek. Az apának elengedhetetlen érdeke, hogy maga mellett tartsa a kisebbik lányát, mert ő tudja megvédeni alapvetően, és cáfolni, amit a másik oldal mond.

Liliána arról is beszélt, hogy az otthon elszenvedett bántalmazása szorosan összekapcsolódik az uszodában elszenvedettekkel, hiszen ott pl. volt olyan edzője, aki nem szólt hozzá, ha nem teljesített neki tetszően, vagy épp mindenki előtt, megalázó kijelentések közepette történt a mérlegelés, ami összefüggött a sportoló bulimiájával is. Akár a nemrég kirobbant Turi-ügyre gondolunk, akár a Liliána által elmondottakra vagy arra, hogy maga a bántalmazással vádolt apa is úszóedző volt, az utóbbi években sorra dőlnek ki a csontvázak az úszósport szekrényéből – de ez nyilván nem sportági sajátosság. Mit gondolsz, milyen rendszerszintű változásra lenne szükség a versenysportban történő bántalmazások felszámolásához?

Az biztos, hogy fenekestül fel kell forgatni és megtisztítani ezt a területet. Ahány versenysportoló megszólal, arról beszél, hogy a terrorral motiválták, hogy fizikai, sokszor szexuális bántalmazás elszenvedője volt. Úgy tűnik, hogy a magyarországi versenysportban en bloc a szervező erő az erőszak és a visszaélés volt, itt jó mélyre le kell ásni.

Látszik a nevesített sztáredzők részéről a rácsodálkozás, hogy nem értik, hogy mi a probléma. Hogy nem elsüllyed a föld alá, hanem azt mondja, hogy ha véletlenül megbántottam volna valakit, akkor elnézést kérek. Hiszen így nevelünk eredményes sportolókat, ha nem ezt csináljuk, akkor nem jut ki az olimpiára, nem hozza az érmeket.

Én úgy látom, abból, amit eddig megtudtunk, feltehetőleg évtizedek óta erre a szisztémára épült rá a versenysportolók nevelése. Ez egy komplett intézményrendszer, ami a terrorról, a bántásról, a megszégyenítésről szólt, ami annyira a norma részévé vált, hogy mindenki számára természetes volt, mint a levegővétel. A gyerekek nem panaszkodtak a szülőknek, mert ilyen a versenysportolók élete.

Mindig vannak kivételek, de a szülők többsége se verte az ajtót, hogy Gyuri bácsi, eszébe ne jusson, hogy hozzáérjen akár csak egy ujjal is az én kisfiamhoz. Nyilván nem azért, mert elhanyagoló szülők, hanem azért, mert ez a norma ebben a világban. Egy-egy ügy elért annyit, hogy elmozdított egy-egy notórius bántalmazót a helyéről, de azt még nem, hogy azon a komplett rendszeren is változtasson, ami ezt fenntartotta és lehetővé tette.

Erre várunk, és ez nem feltétlenül azt mutatja, hogy erőtlen a nőmozgalom vagy a sportolók érdekképviselete, hanem egész egyszerűen ezek az ügyek egymásra épülnek. Látjuk, hogy Sárosdi Lilla előtt nem szólalt meg senki, azóta pedig egyre-másra jönnek az ügyek. Bármikor eljöhet az a pont, amikor átfogó változásokat fognak bevezetni.

Liliána történetének nyilvánosságra kerülésével elindulhat valamiféle pozitív változás akár az úszósportban, akár a gyermekek és nők védelme terén?

Már el is indított ilyen változást, hiszen nagyon jól reagált az úszószövetség, mert nem azt kezdte el, amit számos esetben tapasztalhattunk, hogy kettőn áll a vásár, hallgattasson meg a másik fél is, hanem az elnök rögtön megmondta, hogy ez így nem járja, és kivizsgálják. Szerintem ez már egy tök jó eredmény. Másrészt pedig, amikor legközelebb egy versenyúszó azt tapasztalja, hogy valami nem stimmel, akkor biztos nem annyi időbe fog telni, amíg elhessenti magától a gondolatot, hogy én vagyok túl érzékeny, vagy biztos rosszul gondolom. Hanem itt van előtte az élő példa, hogy ha Liliánával is ez történt, akkor simán lehet, hogy én is erőszak áldozata vagyok. Az biztos, hogy megerősítő, és az is biztos, hogy az úszásban ez már a sokadik ilyen történet, ami ugyanarra a diszfunkcióra hívja fel a figyelmet. Úgyhogy talán megérett az idő a változásra is.

Frissítés március 30.

Lezárult a Magyar Úszó Szövetség vizsgálata, amely megállapította, hogy Szilágyi Zoltán bántalmazta Szilágyi Liliánát. Az ügy kapcsán a vizsgálóbizottságban résztvevő szakemberek fontos ajánlásokat adtak a szövetségnek a gyermek és felnőtt sportolók bántalmazásának felszámolása érdekében, legyen szó akár az uszodán belüli, akár családon belüli erőszakról, valamint a MÚSZ elnöke is szigorúbb fellépést ígér. A vizsgálat részletei és az ajánlások itt olvashatók.