Ha van érdeme az éledező magyarországi baloldalnak, akkor az bizonyosan az, hogy ma már nem lehet háborítatlanul évenkénti nemzetközi újfasiszta gyűlést tartani a Budai Várban anélkül, hogy bármilyen kérdés vagy kétely elhangozzon ezzel kapcsolatban. Azt is látjuk viszont, hogy ez kevés. A fasizmus már Olaszországban és Németországban is reneszánszát éli, és csakúgy mint idehaza, ott sincs potens baloldali erő, ami szembeszállhatna vele, csak a haldokló liberalizmus és a „moderált”, fasizálódó jobboldal. A fennmaradó liberális kormányok eldönthetik, hogy fasizálódnak, vagy fasisztákra váltják őket. Európának a sarkából kéne kidőlnie, hogy ne meneteljen tovább az elkerülhetetlennek tűnő sorsa felé – de a baloldal, immáron egy évszázada, nem akarja többé kidönteni sarkából a Földet, hanem a jobboldaltól való páni félelmében antifasiszta népfrontba menekül, idehaza ezúttal az antiorbánista ellenzéki front képében, feladva ezzel igazi programját, a kapitalizmus elleni harcot…

Bár a kormány hazug módon mossa össze a Szikra Mozgalmat a tavalyi antifa támadásokkal, és igyekszik a teljes baloldalt összemosni az utcai erőszakkal, a „botrány” mögött mélyebb válság sejlik fel. Sem Németországban, sem az Egyesült Államokban, egyáltalán, semelyik országban, egyetlen antifasisztának nem jutna eszébe nyers és értelmetlen erőszakhoz folyamodni, ha nem érezné, hogy vesztes ügyért harcol, kisebbségben. Hiszen a szélsőséges, nyíltan fasiszta vonulások csak a jéghegy csúcsai, egy eleve fasizálódó társadalom legkirívóbb példái.

Az újfasiszták nem kívülről fenyegetik a normális hétköznapokat, hanem a hétköznapi normalitás extrém esetei. Ezzel kell kezdenünk valamit.

Miért működtek, miért voltak hihetőek a kormány hazugságai a tavalyi antifa-támadásokról? A kormánypropaganda többek közt azt sugallta, hogy a külföldről érkező antifák találomra támadtak járókelőkre az utcán, csak azért, mert nácinak tűntek. Beszédes, hogy ezt a ferdítést a mainstream média is csont nélkül átvette. Ezzel szemben az igazság az, hogy az egyik megtámadott személy, Dudog László olyan, szélsőjobboldali szubkultúrában ismert zenekarokban játszik, amelyek cigányok és zsidók megöléséről írnak dalszövegeket. De a hazugság mégis működött, mert hihető: a magát az „egyszerű járókelő” helyébe képzelő úgy érzi, őt is fasisztának tartja és legszívesebben megverné az „antifa baloldal”.

Ez az „egyszerű járókelő” valószínűleg félti az állását a vendégmunkásoktól, esetleg szorong a szexuális kisebbségektől és a migrációtól, és nem akad le, ha cigányozást hall, természetesnek tekinti az emberek közötti rasszalapú különbségtételt. Nem valószínű, hogy hajlandó is lenne cselekedni előítéletei szerint, és nem is rabja annyira a gyűlöletnek, hogy népirtásról daloljon, és fényes nappal az utcán népirtókat dicsőítsen, mint az újfasiszták.

Az „egyszerű járókelő” nem fasiszta, de ő is része fasizálódó társadalmunknak. Soha nem lehetett része olyan közösségnek, amelyben megtanult volna szabadon és félelem nélkül élni. Valószínűleg soha nem volt lehetősége részt venni olyan szerveződésben, amelyben az emberek az érdekeik alapján, nem az etnikai hovatartozásuk szerint szerveződnek, azaz soha nem volt tagja aktív szakszervezetnek vagy sztrájkmozgalomnak. Soha nem tapasztalt a közvetlen környezetén kívülről érkező szolidaritást, és egészen addig soha nem is fog, amíg a baloldal jobban retteg attól, hogy fasisztává lettek a dolgozók, minthogy fasisztává lettek a tőkések.

Nem arról van szó, hogy a fasizálódó „fehér férfiak” is lehetnek áldozatok, amint a jobboldal „politikai korrektség” ellenes közhelye szól. Ez a kínos póz csak azért lehet népszerű, mert a baloldal képtelen olyan politikát ajánlani a tömegek számára, amitől ráeszmélhetnének, hogy a hajukra kenhetik a szánalmas kiváltságaikat, melyeket az életüket tönkretévő hatalmasok garantálnak számukra. Nincs a köztudatban „osztály”, csak „rassz” – és amíg csak az utóbbi van, a társadalom fasizálódása elkerülhetetlen.

Az állandó lakhellyel rendelkezők lenézik a hajléktalanokat, a munkások megvetik a munkanélkülieket, a fehérek jobbnak hiszik magukat a nem-fehéreknél stb. Bármilyen szalmaszálba képesek vagyunk belekapaszkodni, csak ne érezzük magunkat mind közül a legnagyobb lúzernek.

Mindez persze csak illúzió és kényszerű önmegnyugtatás egy végtelenül hierarchikus, egymás elleni versengésen alapuló társadalomban. Ebben a társadalomban szegénynek lenni szégyen – ezért gyűlöli gyakran a szegény a szegényebbet.

A baloldal jelenleg kétfajta kényszerpályán mozog: vagy elkezd hozzásimulni ehhez az általánosan jellemző, kispolgári-fasizálódó attitűdhöz, hogy a fasizálódó „nép” nevében szólhasson, vagy megmarad „valódi” baloldalinak, és felvállalva a népszerűtlenséget, türelemre inti az embereket, esetleg tabusít, rosszabb esetben moralizál.

A megoldás az lehet, ha elkezdünk szólni az „egyszerű járókelőhöz”. Türelemmel, de kritikusan. Ne azt mondjuk neki, hogy nyomja el magában fasisztoid érzéseit, hanem azt, hogy ne tegye magáévá saját elnyomói ideológiáját. S ne azt mondjuk neki, hogy minden ugyan nem változhat, de valamicske azért változhatna, mert ez csak erősíteni fogja a rendszer veszteseinek kenyérféltését és önzését az idegenekkel és a más etnikumúakkal szemben; óhatatlanul azt üzeni számára, hogy valaki élete változhatna, de nem az övé. Ezért kell mindennek megváltoznia, hogy ne legyen soha többé fasizmus…