Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mit írt Gramsci a hegemóniáról a börtönfüzetekbe? Az antikapitalista Gramsci a magyar újjobboldal kezében – 3. rész

Meg kell vizsgálnunk, mi áll a hegemóniáról a nevezetes börtönfüzetekben. Csak így érthetjük meg, hogyan forgatják ki Gramsci nézeteit. E négyrészes cikksorozatból kiderül, hogyan használja fel az Orbán-rezsim az antifasiszta Gramsci nézeteit hegemóniája felépítésére és igazolására. Harmadik rész.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Aki hallott valamit magyarul Antonio Gramsciról az elmúlt öt-hat évben, alighanem Békés Mártontól hallott róla. Az újjobboldal teoretikusaként Békés 2018-ban adta ki a jelszót Gramsci jobbról című írásában: „Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!” A baloldaliakból mindez nagy felháborodást váltott ki – teljesen jogosan.

Ennek oka nem pusztán az, hogy Békés Márton ki akarja sajátítani Gramscit az újjobboldal számára, hanem az is, hogy eközben eltorzítja álláspontját és félremagyarázza az olasz marxista nézeteit.

Ahhoz, hogy mindez kimutatható legyen, vissza kell mennünk Gramsci eredeti szövegeihez, a börtönfüzetekhez (ennek magyar és angol nyelvű fordításaihoz), és ezekből kell kihámozni Gramsci eredeti álláspontját.

Az alábbi idézetek a börtönben betegen, füzetekbe író Gramscitól származnak. A tőle származó idézeteket közbevetett magyarázataimmal igyekszem érthetőbbé és befogadhatóbbá tenni.

Ennek ellenére az alábbi értelmezések nem teljesek, távolról sem térhetek ki minden fontos kérdésre – e magyarázatok sem lehetnek kimerítőek. Gramsci harminchárom teleírt börtönfüzete összesen csaknem háromezer oldal terjedelmű. Az alábbiakban csak a hegemóniára vonatkozó nézeteire összpontosítok.

Az ökonomizmus bírálata Gramscinál – és ahogyan félremagyarázzák

Gramsci visszatérően bírálta a huszadik század elejének marxizmusában markáns irányzatként jelen lévő ökonomizmust, amit a gazdasági tényezőkből levezetett magyarázat jellemez. (Más néven ezt gazdasági determinizmusnak vagy gazdasági redukcionizmusnak is nevezik.) Gramsci szerint nem segíti a fennálló viszonyok magyarázatát, ha pusztán (vagy elsődlegesen) a gazdasági (ökonómiai) összefüggéseket vesszük figyelembe.

Gramsci szerint ugyanígy nem vezethet sikerre az az ökonomista stratégia sem, amely az antikapitalizmust a gazdasági harcra korlátozza vagy amely a politikai harcot a gazdasági folyamatokból kívánja levezetni.

Álláspontja teljes összhangban volt Lenin 1902-ben megjelent Mi a teendő? c. kötetében írtakkal. Gramsci e kérdésben nagyon világosan megfogalmazott:

„Ezért az ökonomizmus ellen nemcsak a történetírás elméletében, hanem – és különösképpen – a politikai elméletben és gyakorlatban is harcolni kell. Ezen a téren a harcot a hegemónia fogalmának kibontásával lehet és kell folytatni, úgy, ahogy a gyakorlatban folytatták a politikai párt elméletének fejlesztésekor és egyes politikai pártok életének gyakorlati fejlesztésekor…” (Gramsci: Az új fejedelem. Budapest: Európa Kiadó, 1977. 66. old.)

Az ökonomizmus ellenszere Gramsci szerint tehát a hegemónia(építés). Az utókor jellegzetes Gramsci-értelmezései azonban eltúlozzák ezt az ökonomizmus-kritikát. Az ökonomizmus jogos bírálatából tévesen arra következtetnek, hogy Gramsci ezzel egyúttal a marxi hagyománytól is eltávolodott.

Azt állítják, hogy Gramsci

  • elvetette a történelmi materializmust,
  • filozófiai értelemben idealistává vált (az eszmék, az ideák elsőbbségét hirdette),
  • a „felépítmények teoretikusa” lett,
  • az „ideológiai felépítmények elsődlegességét hirdette a gazdasági alappal szemben”,
  • „szakított Marx gazdasági determinizmusával és Lenin tekintélyelvűségével” és így tovább.

Mindebből azonban egy szó sem igaz.

Gramsci valójában Marx követője, a marxi hagyomány folytatója volt. Sosem hagyta el a történelmi materializmust annak ellenére, hogy az eszmei-szellemi tényezők jelentőségét is hangsúlyozta, ennek kérdéseit dolgozta ki. Antikapitalistaként a forradalomra törő olasz kommunisták egyik stratégája és vezetője volt. Sohasem vált idealistává (sem filozófiai, sem politikai értelemben).

Lenin politikai tevékenységét és elméleti munkásságát is nagyra tartotta, még akkor is, ha egyes kérdésekben nem értettek egyet. A követendő stratégia tekintetében, hogy a proletárdiktatúra vagy a hegemóniaépítés-e a helyes út, izgalmas nézetegyeztetés zajlott kettejük között. Lenin szerint proletárforradalomra és azt követően proletárdiktatúrára van szükség addig, amíg a régi uralkodó osztályok ellen tudnak állni.

Gramsci értette ezt az érvet, ám úgy látta, hogy ez az Oroszországban 1917-ben bevált harci stratégia Nyugat-Európában nem vezet sikerre.

„Mozgóháború” és „állóháború”

Gramsci több helyütt is az első világháború katonai nyelvén fejezte ki magát, a „nagy háború” hadászati tapasztalataira épített. De harcászati metaforákat használt már csak azért is, hogy kijátssza a börtöncenzúrát.

Gramsci szerint az 1917-es pétervári forradalom módszere, a „mozgó háború” (war of maneuver) nyugaton önmagában nem vezet győzelemre. Ezt meg kell előznie egy hosszadalmasabb „állóháborúnak” (war of position). Ezt írta:

„Azt hiszem, Ilici [azaz Lenin] megértette, hogy a keleten 17-ben győzelmesen alkalmazott mozgóháborúról át kell térni az állóháborúra, hiszen nyugaton ez az egyetlen lehetséges megoldás…” (Gramsci: Az új fejedelem, 129. old.)

Mit jelent e két fogalom? A „mozgó háború” az államhatalom elfoglalását rövid úton, forradalmi áttöréssel, eseményszerűen, egyetlen (szurony)rohammal kívánja elérni. Ez valóban sikeres volt a meggyengült cári hatalommal szemben Oroszországban 1917-ben, nem garantálja azonban mindenütt sikert. Gramsci szerint már Olaszországban sem tudná áttörni a polgári és a politikai társadalom jóval masszívabb védvonalait. A kérdés Gramsci számára az volt, hogy

mi a teendő akkor, ha az állam erődje ellen indított frontális támadás stratégiája önmagában nem kecsegtet sikerrel?

Gramsci szerint Nyugat-Európában előbb felőrlő hadviselést kell folytatni. Először is tüzérségi támadásokkal és kitartó ostrommal kell fellazítani a védvonalakat. Lassan araszoló lövészárok-hadviselésre, azaz állóháborúra van szükség, fokról-fokra előre haladva kell meghódítani a politikai társadalom és a polgári (azaz civil) társadalom hadállásait.

Gramsci szavaival:

„Keleten az állam volt minden, a polgári társadalom kezdetleges és cseppfolyós volt; nyugaton az állam és a polgári társadalom között helyes arány állt fenn, és amint az állam megrendült, rögtön megmutatkozott mögötte a polgári társadalom vaskos szerkezete. Az állam csak előretolt lövészárok volt, s mögötte erődök és kazamaták vaskos láncolata húzódott meg; ennek szilárdsága természetesen államonként változott, de éppen ezért volt szükség az egyes országok helyzetének alapos felderítésére.” (Gramsci: Az új fejedelem, 129–130. old.)

Nyugaton tehát állóháborúra van szükség, először a polgári társadalmat kell meghódítani, hogy azután az állam is bevehető lehessen. Mindenekelőtt a polgári társadalom (intézményeinek) támogatását kell megszerezni. Ezeken keresztül kell irányítani a valóság közös értelmezését, formálni a politikai közvéleményt, nevelni a közízlést. Egyedül helyesként, egyedül igazként, sőt magától értetődő evidenciaként kell elfogadtatni a saját értelmezést.

A hegemóniaépítés célja szellemileg és erkölcsileg egyaránt fölénybe kerülni, azaz megszerezni a „szellemi és erkölcsi vezetést”.

„Diktatúra” és „hegemónia”, „uralom” és „vezetés”

Amíg tehát Lenin mozgóháború, azaz forradalom útján javasolta elérni a proletárdiktatúrát keleten, addig Gramsci állóháborút, azaz (ellen)hegemóniaépítést javasolt nyugaton. A hegemónia abban különbözik a diktatúrától Gramsci szerint, hogy nem pusztán kényszeren és elnyomáson nyugszik, hanem ezek mellett valamiféle elfogadottságon is.

A hegemóniaépítés az alávetettek jóváhagyásának elérését célozza, önkéntes beleegyezésüket kívánja megszerezni. Ha ez nem sikerül, akkor a lemondó beletörődésüket kívánja kicsikarni. Ha ez sem, akkor végső soron nélkülözhetetlen hozzájárulásukat kényszeríti ki erővel.

Így vagy úgy, de valamilyen formában együttműködést vált ki – fakadjon bár meggyőződésből vagy érdekből, önkéntes lelkesedésből vagy hideg számításból, bátorságból vagy félelemből.

Diktatúra és hegemónia megkülönböztetését Gramsci egyébként Lenintől vette át. Olykor ezt azonban uralom és vezetés különbségeként fogalmazta meg. Hogy világos legyen, Gramsci mikor melyikre gondol, az alábbi idézetbe kapcsos zárójelben beszúrom:

„…egy társadalmi csoport fölénye kétféleképpen nyilvánulhat meg: »uralomként« [diktatúraként], valamint »szellemi és erkölcsi vezetésként« [hegemóniaként]. Egy társadalmi csoport uralkodhat az ellenséges csoportok felett, amelyeket igyekszik »felszámolni«, vagy leigázni, esetleg fegyveres erővel is [diktatúra]; ugyanez a társadalmi csoport ugyanakkor vezetheti is a rokon és szövetséges csoportokat [hegemónia].

E társadalmi csoport már a kormányzati hatalom megszerzése előtt is gyakorolhat, sőt, gyakorolnia kell a »vezetést« [a hegemóniát] (sőt, ez a hatalom megszerzésének egyik fő feltétele); ezt követően válik uralkodóvá, amikor gyakorolja a hatalmat [diktatúrát], de még ha szilárdan a markában tartja is azt, akkor is folytatnia kell a »vezetést« [hegemóniát].”

Vagyis még az uralom (a diktatúra) gyakorlása mellett is fent kell tartania a vezetést (a hegemóniát). E megkülönböztetés nem jelent szembeállítást. A diktatúra kiépítéséhez, az uralomgyakorláshoz, vagyis a kormányzati hatalom megszerzéséhez előbb hegemóniára kell szert tenni (állóháborúval) szellemi és erkölcsi értelemben, majd ezt utána is meg kell tudnia őrizni.

A hegemóniát így kényszer és beleegyezés, erő és konszenzus együttesen tartja fent. Egyáltalán nem mindegy persze, hogy e két összetevő milyen arányban vegyül benne – különösen egy parlamentáris politikai rendszerben:

„A parlamenti rendszer klasszikussá vált talaján a hegemónia »normális« gyakorlását az erő és a konszenzus kombinálása jellemzi. E kettő egyensúlya változik, de úgy, hogy az erő ne kerekedjék túlságosan a konszenzus fölé, sőt úgy, hogy az erő lehetőleg a többség konszenzusán látsszék nyugodni, e konszenzust pedig a közvélemény úgynevezett orgánumai fejezik ki – újságok és egyesületek –, s az utóbbiakat ezért bizonyos helyzetekben mesterségesen szaporítják.” (Gramsci: Az új fejedelem, 205–206. old.)

Az újságok és egyesületek „mesterséges szaporítása” már az intézményeken belüli, illetve az intézmények közötti küzdelem módját jelzi.

Hegemóniaépítés, lövészárok-hadviselés, állóháború – intézmények (újságok és egyesületek) szaporítása által.

„Történelmi blokk”

A hegemónia azonban nem pusztán szellemi és erkölcsi vezetés, nemcsak kulturális vagy politikai jelenség. Nem gondolhatunk rá kizárólag a „felépítményként”:

„A hegemónia ténye kétségkívül megköveteli, hogy a hegemón csoport figyelembe vegye azoknak a csoportoknak az érdekeit és tendenciáit, amelyek fölött hegemóniát gyakorol, hogy kompromisszumos egyensúly jöjjön létre, azazhogy a vezető csoport korporatív jellegű gazdasági áldozatokat hozzon.” (Gramsci: Az új fejedelem, 59. old.)

„Gazdasági áldozatokat hozzon”, azaz a termelés anyagi alapjai is érintettek itt. A folytatásban Gramsci félreérthetetlenül fogalmaz:

„Ám az is kétségtelen, hogy ezek az áldozatok és ez a kompromisszum nem érinthetik a lényeget, ugyanis ha a hegemónia etikai és politikai, szükségképpen gazdasági is, szükségképpen arra a döntő funkcióra épül, amelyet a vezető csoport a gazdasági tevékenység döntő magvában betölt.” (Gramsci: Az új fejedelem, 59. old.)

Nagyon fontos utalás: „…ha a hegemónia etikai és politikai, [akkor] szükségképpen gazdasági is”. Az a döntő feladatkör tehát, amelyet a hegemón, vagyis „a vezető csoport a gazdasági tevékenység döntő magvában betölt”, az élet újratermelésének anyagi alapjában gyökerezik.

A hegemónia így függőlegesen egybefogja alap és felépítmény marxi megkülönböztetését. A hegemónia tehát nem pusztán felépítményt jelent. A hegemónia alap és felépítmény meghatározott egysége. Ezért aztán nagyon szoros rokonságban áll a „történelmi blokk”-kal (vagy „történelmi tömb”-bel).

A „történelmi blokk” a hegemón csoport és a hegemóniája alá tartozó szövetséges csoportok történetileg egységessé szervezett gazdasági-politikai tömbje. Vezetők és vezetettek, kormányzók és kormányzottak, képviselők és képviseltek szövetségét, egyetlen társadalmi erővé szervezett voltát jelenti:

„Ha az értelmiség és a nép-nemzet, a vezetők és a vezetettek – kormányzók és kormányzottak – közötti viszony a szerves összeforrottságon alapul, amelyben érzelem és szenvedély megértéssé, és így tudássá válik (nem mechanikusan, hanem életszerűen) –, csak ekkor képviseleti a viszony, így megy végbe az egyes egyének cseréje kormányzottak és kormányzók, vezetettek és vezetők között, és valósul meg az együttélés, az egyetlen társadalmi erő; létrejön a »történelmi blokk«.”

Ez az egységes tömb közös, szervezett erőt testesít meg. Egyszerre történeti, hiszen történeti építőmunka hozza létre; politikai, hiszen politikai törekvések öltenek testet benne és így a politikai szövetség(kötés)ek termékéről van szó; gazdasági, hiszen az anyagi viszonyok újratermelésének gyakorlati folyamatai táplálják; szellemi, mert intellektuális munka eredményeként közös akarat formálja; és társadalmi, mert a tömb erejét társadalmi súlya adja meg.

Egy ilyen dialektikus egységként értelmezhető tömb részmozzanatokra szabdalása baljós következményekkel jár. Hogy mi a politikai és mi a társadalmi, mi a kulturális és mi a gazdasági, mindenkor egymással összefüggésbe vonva érthető meg a marxi hagyomány alapelvei szerint. Elszakításuk szükségképpen rövidre vágott magyarázatokhoz vezet, lehasításuk megbosszulja magát.

Éppen ez történt a kulturális hegemónia fogalmával, amelyet az újbaloldali és újjobboldali értelmezésben a felépítmény részének szokás tekinteni.

Kulturális hegemónia?

A hegemónia újbaloldali és újjobboldali értelmezései 1968 után jelentek meg. Az ekkoriban szárba szökő újabb értelmezések közös sajátossága, hogy a hegemóniát kulturális jelenségként fogták fel és „a felépítmények” részének kezdték tekinteni. Ez tévedés.

A hegemónia – akárcsak a történelmi blokk, mint láttuk – az alapot és a felépítményeket átfogó és magába foglaló egység. A hegemóniaépítés ugyanúgy megköveteli a termelés gazdasági alapszerkezetének átalakítását, a tulajdonviszonyok, az anyagi struktúrák átszervezését. E cikksorozat második részében már volt erről szó: nemcsak intézmények, újságok és egyesületek, sajtó és média kell hozzá, hanem finanszírozás is.

Cégek is kellenek hozzá, és sok minden más is: bankok, hitelek, építőipari vállalkozások, magántőkealapok – és persze tőkések, szakemberek, jogászok, menedzserek, mérnökök, de dolgozók, munkások, termelők erőfeszítései is.

Lássuk hát, hol szűkült le a hegemónia egésze a kulturális hegemóniára!

A marxi hagyomány kultúra felé forduló áramlatai, a posztmarxizmus, az újbaloldal és az eurokommunizmus e tekintetben hasonlóan kezdte értelmezni Gramscit és a hegemóniát 1968 után, mint a megszületőben lévő újjobboldal:

„A posztmarxisták szemében Gramsci az ökonomizmus kritikusa, aki a politika szimbolikus, diszkurzív és esetleges (nyitott) természetét feltételezte a korábbi marxisták »politikai gazdaságtani« nézőpontja helyett” – írja helyesen Gramsci 1968 utáni posztmarxista olvasatáról Kiss Viktor.

Az ökonomizmus bírálójából Gramsci – e felfogásban – egy csapásra a politika szimbolikus, diszkurzív és ideológiai oldalának teoretikusává vált. E felfogás szerint „a hegemónia beleegyezésen alapul, a beleegyezést pedig a kultúrán keresztül biztosítják”.

Vivek Chibber szerint ez a kizárólag a kultúrára összpontosító hegemóniafelfogás vezetett oda, hogy a mindennapi életet keretező szerveződéseket – például az iskolát, a sajtót, a rádiót, a televíziót, az egyházat, valamint a különböző vallásos közösségeket, magántársaságokat, szakszervezeteket, civil szerveződéseket és polgári kezdeményezéseket – olyan intézményekként kezdjék vizsgálni, amelyek létrehozzák és fenntartják a kulturális hegemóniát (az általuk közvetített jelentések, értelmezések és ideológiák révén). A polgári társadalom olyan intézményeinek tekintették ezeket, amelyek magától értetődőként és helyénvalóként fogadtatják el a fennálló viszonyokat.

Gramsci azonban ezt nem pont így gondolta. Álláspontja szerint ennél jóval összetettebb a kép. Mindez jól láthatóvá válik, ha megvizsgáljuk, miképpen fogta fel a tág értelemben vett államot (az angol fordításokban ez az integral state).

Mint írta: „…»államon« nemcsak a kormánygépezetet kell érteni, hanem a »magánjellegű« »hegemónia-gépezetet«, vagyis a polgári társadalmat is.” Valamivel később hozzátette: „az állam általános fogalma olyan tényezőket is magába foglal, amelyeket a polgári társadalomhoz kell sorolni…” Képletként összefoglalva: „Állam = politikai társadalom + polgári társadalom; vagyis kényszerrel páncélozott hegemónia.” (Gramsci: Az új fejedelem, 259., 262–263. old.)

A „magánjellegű” „hegemónia-gépezet”, vagyis a polgári társadalom tehát valóban fontos tényező a képletben. Önmagában ez azonban csak része az egésznek. A tág vagy általános értelemben vett állam (integral state) nem pusztán beleegyezésen alapul, és nem is pusztán a kulturális hegemónia kivívása szükséges a megszerzéséhez, hanem a politikai társadalom feletti uralom is. Vagyis a kormánygépezet és az erőszakszervezetek összességének megszerzése is nélkülözhetetlen összetevő.

Az állam tehát egyrészt kényszerrel páncélozza a hegemóniát, másrészt e hegemónia is több, mint amit a kulturális hegemónia fogalma alatt érthetünk.

„Elfelejtik, elkenik, eltorzítják a tanítás forradalmi oldalát, forradalmi lelkét”

1968-ban a baloldalt megújítani kívánó irányzatok kulturális oldalára egyszerűsítették a hegemónia és a tág értelemben vett állam problémáit. Sosem metszették azonban ki olyan nagyvonalúan Gramsci gondolatait eredeti összefüggéseikből, ahogyan az újjobboldal tette. És ahogyan teszi ezt ma is – mások mellett Alain de Benoist és Békés Márton.

Az újjobboldal Gramscit, a kommunista forradalmárt, „ártalmatlan szentképpé” változtatta. Elvitatta marxizmusát, kilúgozta antikapitalizmusát, eltüntette antifasizmusát, hogy az újjobboldal eszméit és politikáját igazolhassa általa.

Történt efféle hamisítás már Gramsci életében is. Már Marx-szal is megtörtént ilyesmi:

„Marx tanaival most [1917-ben] ugyanaz történik, ami a történelemben nem egyszer megtörtént már forradalmi gondolkodók és az elnyomott osztályok felszabadításáért folytatott harc vezéreinek tanításaival”

– írta Lenin 1917-ben, Állam és forradalom című művében.

Gramsci ekkor, 1917-ben, még 26 éves fiatalember volt. Lenin így folytatta:

„A nagy forradalmároknak, amíg éltek, az elnyomó osztályok állandó üldözéssel fizettek, tanításaikat a legvadabb dühvel, a legtajtékzóbb gyűlölettel, a hazugság és rágalom legféktelenebb áradatával fogadták.

Haláluk után azonban megkísérlik, hogy ártalmatlan szentképekké változtassák, úgyszólván szentté avassák őket, nevüket az elnyomott osztályok »vigasztalására« és ámítására bizonyos dicsőséggel övezik körül, s ugyanakkor kiherélik forradalmi tanításuk tartalmát, kicsorbítják forradalmi élét, ellaposítják.

A burzsoázia és a munkásmozgalom opportunistái ma egy gyékényen árulnak a marxizmus ilyen »megmunkálásában«. Elfelejtik, elkenik, eltorzítják a tanítás forradalmi oldalát, forradalmi lelkét. Előtérbe tolják és dicsőítik azt, amit a burzsoázia elfogadhat vagy elfogadhatónak vél.” (Lenin: Állam és forradalom, 1917. 9–10. old.)

E cikksorozat negyedik, befejező részében megvizsgálom, hogy hogyan forgatja ki Békés Márton Gramsci gondolatait – megmutatom, hogyan hamisítják meg nézeteit és változtatják a kommunista forradalmárt ártalmatlan szentképpé, hogyan övezik dicsőséggel nevét az alávetett osztályok ámítására és vigasztalására.

Ez a négyrészes sorozat „Antonio Gramsci második kirablása: Az antikapitalizmus egyik klasszikusának újbaloldali és újjobboldali (félre)értelmezéseiről” címmel megjelent tanulmányomra épül, amely az Eszmélet folyóirat 138. lapszámában olvasható (2023., 35. évfolyam, 65–88. old.).