Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kommunista forradalmárból „ártalmatlan szentkép” Az antikapitalista Gramsci a magyar újjobboldal kezében – 4. rész

Hogyan avatták idealista szentté a marxista munkásvezért, hogy általa még az Orbán-rezsim is igazolhatóvá válhasson? E négyrészes cikksorozatból kiderül, hogyan használja fel Orbán Viktor rezsimje az antifasiszta Gramsci nézeteit hegemóniája felépítésére és igazolására. Negyedik, befejező rész.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Békés Márton Gramsci-értelmezése

Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!” – írta 2018-ban Békés Márton, akinek Gramsci-olvasatában ugyanazt a tendenciózus értelmezést találjuk, amit előbb az újbaloldal alkotott meg, majd Alain de Benoist és az újjobboldal fordított a maga javára.

Gramsci elméleti munkásságának első és szerinte legfontosabb állítását Békés Márton így foglalja össze:

„Gramsci a feje tetejéről a talpára állította vissza a hegeli gondolatot megfordító marxizmust, amikor a fölépítmény (sovrastruttura) elsőbbségét hirdette. Éppen ezért kései értelmezői szerint annyira eltávolodott a marxizmustól, hogy már-már megtagadta a gazdaság primátusát, sőt feladta a materialista szemléletet is. […]

Amint írásaiból leszűrhető, szerinte ugyanis a »fölépítmény« (Überbau) valójában fontosabb alakító tényezője a társadalom szerkezetének, mint a »gazdasági alap«.” (Békés Márton [2020]: Kulturális hadviselés: A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata. Budapest, KKTTKK, 104. old.)

Alap és felépítmény marxi fogalmainak használata nem jelent érdemi Marx-értelmezést Békés Mártonnál. Pláne nem jelent marxizmust vagy antikapitalizmust (ezt tévesen tulajdonították neki).

Békés Mártont valójában egyáltalán nem érdekli sem Marx, sem a marxi hagyomány, csak fel- és kihasználni akarja ennek elemeit, hogy aztán saját fegyverét fordíthassa szembe az ellenséggel.

Mint írja: „Minden fordítva van, mint Marx hitte: az »alap« valójában a Kultúra, minden más a »fölépítmény«.” (Békés: Kulturális hadviselés, 283. old.) Gramsci gondolatainak eredeti összefüggései sem érdeklik. Csak használni és kihasználni akarja. Beszúrt kérdőjelével azt is elvitatja, hogy Gramsci hű maradt a marxi hagyományhoz: „…Antonio Gramsci olasz marxista (?) gondolkodó…” (Békés: Kulturális hadviselés, 10. old.)

Másutt még tovább megy, amikor ezt írja: „…Gramsci számára Marx és Lenin alakja csak azért volt fontos, hogy meghaladhassa őket.” (Békés: Kulturális hadviselés, 103. old.) Mindebből természetesen egy szó sem igaz. Inkább Békés Mártonról mondható el, hogy Gramsci alakja azért fontos a számára, hogy intellektuálisan és politikailag kirabolhassa őt. Hogy faraghasson belőle egy idealista bábot, amit szembefordíthat Marxszal és Leninnel és az egész antikapitalista hagyománnyal.

És ami így elferdítve már „segít” neki átszellemíteni és igazolni az Orbán-rezsim hegemóniaépítési törekvéseit.

Békés Márton számára Gramsci a „nemzeti-népi kollektív akarat” megformálásának szándéka miatt is érdekes. Való igaz, hogy Gramsci letartóztatása és bebörtönzése előtti utolsó írásában (a befejezetlenül maradt A déli kérdés néhány aspektusa címűben) is foglalkozott már azzal, miképpen volna létrehozható a dél-itáliai parasztság és az észak-olasz munkásság osztályszövetsége.

Kommunistaként Gramsci pontosan látta, hogy legkésőbb 1922-től, Mussolini győzelmével (Rómába menetelésével) a munkásmozgalom fontos csatát vesztett. A szocialista forradalom elmaradt, helyette a fasizmus „passzív forradalma” győzedelmeskedett. Ennek egyik okát Gramsci abban látta, hogy nem sikerült maguk mellé állítaniuk a parasztságot (a javarészt Olaszország déli térségeiben földből élőket), és nem tudták egyesíteni erejüket azon városi munkásságéval, amely főképpen Itália északi ipari központjaiban összpontosult.

Gramsci ebben az értelemben valóban nemzeti-népi kollektív akaratot kívánt létrehozni munkásság és parasztság osztályszövetsége által. Valóban egy új történelmi blokkot, egy népi és nemzeti hegemóniát szeretett volna kovácsolni a tőkéseknek és a földbirtokosoknak alávetett osztályok egyesített erejéből.

Gramscinál a „nemzeti-népi kollektív akarat” létrehozása antikapitalista politikája része volt.

Nem úgy, mint Békés Mártonnál, aki mindezt Gramsci antikapitalizmusa nélkül veszi át (ezzel forgatva ki az olasz kommunistát), és az Orbán-rezsim hegemóniaépítésének igazolására, a Fidesz–KDNP „nemzeti blokkja”, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” dicsőítésére használja fel.

Felfegyverzett idealizmus

De vizsgáljuk meg alaposabban, miféle filozófiai idealizmust tulajdonít Gramscinak Békés Márton. Kulturális hadviselés c. könyve programját alkotó „tízparancsolatában” Békés Márton ezt írta:

  1. A gondolat vezet.
  2. A szellemé az elsőbbség az anyag fölött.
  3. Minden a szélesen vett kultúrában gyökerezik.
  4. A kultúra kulcsa a nyelv.
  5. Az értelmezés hatalma a legerősebb uralmi eszköz.
  6. Semmi sem történik a politikában, ami előzőleg már ne zajlott volna le a kultúrában.
  7. A gazdasági gondok politikai problémákban gyökereznek, amelyek kulturális okokra vezethetők vissza…
  8. Kulturális hegemónia nélkül nem lehet stabil, tartós és maradandó politikai rendszert működtetni.
  9. A korszaképítés a politikai rendszer neki megfelelő kulturális keretbe ágyazását jelenti.
  10. A kulturális hegemónia megteremtése türelmes, kitartó, hosszú távú stratégiát igényel.” (Békés: Kulturális hadviselés, 9. old.)

Mintha Békés itt összekeverné Antonio Gramscit Benedetto Croce-val, azzal az olasz polgári-idealista történésszel, akivel szemben Gramsci a saját nézeteit kifejtette – akivel éppen vitában állt. Vagy mintha összekeverné Schmidt Máriával, akinek könyve legelső jegyzetében Békés Márton köszönetet mond, és akit fő intellektuális forrásaként jelöl meg: „Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Schmidt Máriának a könyv megszületéséhez nyújtott felbecsülhetetlen szellemi segítségéért. A gondolat, amely szerint a legfontosabb a kultúra, tőle származik.” (Békés: Kulturális hadviselés, 393. old., 1. végjegyzet.)

Ha e gondolat valóban Schmidt Máriától származik, akkor bizonyára neki is kell megköszönni.

Valójában természetesen nem Gramsci idealista, hanem Békés Márton. Ő az, aki szerint a lázadás „az eszmék lázadása”, a politika „valójában eszmék harca” (Békés: Kulturális hadviselés, 16. old. és utána). Eközben a Gramsci által is osztott marxi hagyomány alaptétele az, hogy csak valóságos egyéneknek vannak eszméi, a politika pedig hús-vér emberek tevékenysége; még akkor is így van ez, ha mindezt a polgári-idealista gondolkodás megszépítő módon megfordítja, idealizálja és eszmék lázadásaként, illetve összeütközéseként ábrázolja.

Ha meg akarjuk érteni, hogy mi szüksége van Békés Mártonnak Gramscira, miért éppen őt akarja kulturalista-idealista okfejtéséhez felhasználni, meg kell vizsgáljuk, miféle idealizmus Békés Márton sajátja. Itt ugyanis e szó nem a mindennapokban megszokott értelmében használatos. Nem valamiféle naivitást jelent, álmodozást, valóságidegenséget vagy érzelgősséget. Éppen ellenkezőleg: két lábbal a földön álló, harcias és katonás idealizmust.

Békés Mártonnál ez „radikális idealizmus”, sőt „felfegyverzett idealizmus” (Békés: Kulturális hadviselés, 12., 280. old.):

„A kultúrharc nem a kultúrán belüli, főképp nem kultúrák közötti háború, hanem harc a kultúráért. […] Ez a könyv útmutató ahhoz, hogy miért, mivel és hogyan lehet / kell a politika hátterében ható kulturális szférát meghódítani. Vagyis a kulturális hatalomért folytatott küzdelem elméletéről és gyakorlatáról szól, arról, hogy miként lehet egy fennálló kulturális hegemóniát megkérdőjelezni, ellenhegemóniát kialakítani és megfordítani az uralkodó diskurzus pólusait.” (Békés: Kulturális hadviselés, 8–9. old., kiemelés az eredetiben.)

Békés Márton Kulturális hadviselés című kötete programszerűen alkalmazza a harcászat nyelvét a meghódítandó kulturális hatalomra. Akárcsak Gramsci. Békés Márton nem sokkal később például így folytatja:

„A haditerv a következő: A stratégia nem más, mint a katonai erő alkalmazása a politikai cél érdekében. […] Esetünkben a távlatos politikai cél a liberális kulturális korszak […] lecserélése, mégpedig egy konzervatív korszakra. Az e stratégiai végcélhoz társított hadászati eszközök mindegyike arra szolgál, hogy a jobboldali politikai rendszer minél szélesebb s neki biztonságos otthot adó konzervatív korszakba illeszkedjék. […] Hogy e stratégiai célt pontosan mivel érjük el, arra ad választ a hadműveleti terv – ennek legfontosabb eleme esetünkben a kulturális hegemónia létrehozása.” (Békés: Kulturális hadviselés, 10. old., kiemelés az eredetiben.)

Nos, ehhez kell neki Gramsci, hogy a hegemónia kivívásának-megszerzésének stratégiáját átvehesse tőle, miután természetesen azt kulturálissá rövidített értelmében fogja fel. „Aki a kultúra hegemóniáját felismeri és benne ki tudja alakítani a maga hegemóniáját, az végül mindent megnyer” – olvasható Békés Márton Kulturális hadviselés című könyvének hátlapján.

Innentől már ismerős lehet minden szava: „A kulturális hegemóniaépítés elhúzódó lövészárok-háború és nem villámgyors szuronyroham, […] elnyújtott forradalom, nem pedig rögtönzött államcsíny. […] Harcra fel!” (Békés: Kulturális hadviselés, 12. old.)

Az Orbán-rezsim igazolása

Békés Márton katonás idealizmusának van azonban egy további célja is: idealizálni a fennálló rendet és elfedni annak egyáltalán nem ideális voltát. Miközben a szellem elsődlegességéről ír, az eszmék vezető szerepéről, az ideák és gondolatok primátusáról, a kultúra fontosságáról, elfedi, hogy az általa ünnepelt Orbán-rezsim teljes erejével építi ki saját újratermelésének anyagi alapjait.

Amíg ő udvari költőként a kultúra elsődlegességéről dalol, az „új fejedelem” állama (a szó tág értelmében, integral state-ként) egyszerre szervezi át a politikai és a polgári társadalmat.

Amíg Békés Márton magasztosan az ideák világára függeszti tekintetét, az új uralkodó osztály nem idealista. Nem rest beleártani magát a „mocskos anyagiakba” – nem átall hozzányúlni társadalmunk vagyonához, közös tulajdonunkhoz, életünk újratermelésének materiális alapjaihoz.

Miközben trubadúrként lágy hangon énekel a szellem elsőbbségéről, a tőkefelhalmozás „ördögi malmai” brutális erővel forognak: páratlan gyorsasággal bővülnek magántőkealapok, ingatlanportfóliók és céghálózatok a „nemzeti blokk” erős embereinek kezében.

Amíg Békés Márton a kultúra, a konszenzus és az önkéntes beleegyezés húrjait pengeti, masszív gazdasági térfoglalás, vagyonátcsoportosítás és tulajdonszerzés zajlik. Ő azonban egy szót sem ejt kiszárított közszolgáltatásokról, átvett vállalkozásokról, eltérített közbeszerzésekről, tendenciózusan célzott kormánytámogatásokról. Sem arról, hogy a hegemónia materiális feltételeit nemcsak önkéntes engedelmesség, hanem a kényszerítés és a kisemmizés is biztosítja.

Nem pusztán kulturális hegemóniaépítés zajlik és az Orbán-rezsim nem is kizárólag önkéntes beleegyezésen alapul, ahogyan azt Békés Márton láttatja. A hegemóniát kényszer páncélozza, a konszenzus mellett az intézményes kényszer is döntő szerephez jut. Ezt azonban elfedi Békés Márton kulturalista-idealista Gramsci-olvasata.

Kulturális hatalomról sokat ír ugyan (hiszen ezt tekinti a politikai hatalom kulcsának), magáról a kultúráról azonban szinte semmit nem mond. A kultúra e képletben csak eszköz. A cél ugyanis a hatalom – a kulturális és általa a politikai hatalom – megszerzése és megtartása.

Összefoglalva

Gramsci szerint előbb a polgári társadalmon (vagy más néven civil társadalmon) belül kell pozíciókat szerezni annak érdekében, hogy aztán a politikai társadalom, vagyis az államhatalom is bevehető legyen. Így foglalható el a tág értelemben vett állam (integral state). A civil társadalom bevételének célja nála a kapitalista állam, illetve – végső soron – a kapitalizmus meghaladása volt.

Gramsci számára e lassan araszoló, fokról-fokra előre haladó állóháború azonban csak mozzanata, alkotóeleme volt egy nagyobb és átfogóbb stratégiának: egy antikapitalista stratégiának, amely végső soron a tőkés rendszert kívánta eltörölni. E stratégia célja az osztályuralomnak alávetett munkásság és parasztság felszabadítása, a népi-nemzeti kollektív akarat megformálása és érvényesítése, hegemóniájuk kivívása, történelmi blokkjuk felépítése volt.

Ez volt Gramsci politikai programja, hiszen Gramsci kommunista volt. Következetes antikapitalistaként igenis a marxi örökséget gondolta tovább a szellemi és erkölcsi tényezők jelentőségének hangsúlyozásával, felhívva a figyelmet olyan intellektuális és morális jelenségek relevanciájára, amelyek az ökonomizmus megerősödése miatt addigra elhanyagolttá és alárendeltté váltak a marxi hagyományon belül.

Lássuk, mi lett ebből Békés Mártonnál! Ő utólag igazolja az állam bevételét, a kultúra hatalmának kivívásával pedig tovább erősítené az Orbán-rezsimet.

Nála Gramsci idealistává torzított bábja arra szolgál, hogy általa visszamenőlegesen is igazolhassa az államhatalmat 2010-ben megszerzők intézkedéseit, ünnepelhesse „nemzeti blokkjuk” nagyszerűségét, dicsérhesse tetteiket, korszakba ágyazhassa rendszerüket, megerősíthesse hegemóniájukat, utat mutathasson osztályuralmuk bebetonozásához – és kulturális hegemóniájuk kiépítése által helyeselhesse térnyerésüket. (Esetleg még javaslatokat is megfogalmazhasson e térszerzés jövőbeli irányaira és mikéntjére.)

Békés Márton igazolja, szentesíti és – a szó lehető legtágabb értelmében – idealizálja az Orbán-rezsimet. Ódát zeng róla és neki, dicsőíti a hegemónt, az új fejedelmet, megénekli nagy győzelmeinek históriáját.

Amit eközben Antonio Gramscival tesz, nem más, mint az olasz antikapitalista második kirablása. Elsőként, még életében, a fasiszta Mussolini lopta el utolsó éveit – letartóztatta, száműzte és börtönbe vetette. Elhatalmasodó és kezeletlen betegségei miatt Gramsci idő előtt volt kénytelen búcsúzni az élettől. Élete utolsó bő tíz évében nyomorúságos körülmények közt rótt feljegyzéseivel az antikapitalista harchoz kínált fogalmakat, elemzéseket és stratégiát.

Azzal, ahogyan Békés Márton e jegyzetek értelmét kiforgatta és felhasználta egy újjobboldali hegemónia igazolására, még egyszer meglopta őt. Ez Antonio Gramsci második kirablása.

Ez a négyrészes sorozat „Antonio Gramsci második kirablása: Az antikapitalizmus egyik klasszikusának újbaloldali és újjobboldali (félre)értelmezéseiről” címmel megjelent tanulmányomra épül, amely az Eszmélet folyóirat 138. lapszámában olvasható (2023., 35. évfolyam, 65–88. old.).

Kiemelt kép: Orbán Viktor Facebook