Úgy látszik, a NER-ben néhány évente menetrendszerűen eljön az a pont, amikor a kormány valamely prominens tagja nyilvánosan megjegyzést tesz arra, hogy mekkora terhet jelent az ország vezetésének a roma kisebbség.

Idén egy júliusi, egyebekben kevés izgalmat tartogató kormányinfón Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter válaszolta a következőket arra az újságírói kérdésre, hogy miért mutatnak romló tendenciát a diákok körében végzett kompetenicamérések.

„Meg kell nézni ezeknek a kompetenciaméréseknek a módszertanát, jobb, ha a szakma és nem a politika elemzi azokat. Nyilvánvaló, hogy az iskola-ügyben továbbra is integrációs nehézségek vannak. Ott, ahol a cigány gyermekek száma nagyon magas, ott ezek a problémák sokkal erősebben jelentkeznek. Én a legnagyobb mértékben ennek tudom be.”

Gulyás mondatai jól illeszkednek abba a sormintába, amelyet többek között a miniszterelnök olyan mondatai alkotnak, mint az a 2015-ös megállapítás, miszerint „Magyarországnak az a történelmi adottsága, hogy együtt él néhány százezer romával. […] Nekünk kell ezzel együtt élnünk, de mi nem támasztjuk senki felé azt az igényt, nyugati irányba különösen nem, hogy ők is éljenek együtt egy nagyszámú roma kisebbséggel.” De nem is kell ilyen messzire visszamenni az időben, a koronavírus-járvány előtti utolsó nagy gyűlöletkeltő manőver is a romákat célozta, amikor is Orbán Viktor leszögezte, hogy a gyöngyöspatai roma diákok javára jogerősen megítélt kártérítés sérti a magyarok igazságérzetét. (Bővebb válogatásért ebből a műfajból lásd a régi Index nagyobb teljesség iránti igénnyel megírt cikkét.)

Hogy az idén nyári miniszteri válasz kontextusát kicsit jobban lássuk, érdemes megfigyelni, hogy a probléma etnicizálása a kérdező újságíró részéről fel sem merült. Gulyás volt az, aki teljesen magától értetődő módon hozta fel szempontként, hogy az átlagos iskolai eredményeket a „cigány gyermekek” ronthatják le. Ha egyetlen haszna volt a miniszter megnyilvánulásának, az talán az, hogy az a látszólagosan naiv őszinteség, amellyel véleményt alkotott a témában, éppen elég meglepő és felháborító volt ahhoz, hogy kisebb botrányt keltsen a nyilvánosságban – na persze, nem túl nagyot, és leginkább csak a problémára érzékeny olvasók, aktivisták és szakemberek körében.

Abban ugyanis kétségtelenül igaza volt Gulyásnak, hogy az integrációval problémák akadnak a közoktatásban. Csakhogy

ezek a problémák valójában nem a roma gyerekekről, hanem az oktatási rendszerről állítanak ki bizonyítványt.

A rendszer azonban nem azért működik rosszul – „eredménytelenül” – , mert cigány gyermekek is tanulnak benne, hanem azért, mert az oktatás számára amúgy is szűken mért forrásokból oda jut a legkevesebb, ahol a legnagyobb a szükség lenne rá, mindennek pedig leginkább  a szegények – és indirekt módon a romák – az elszenvedői.

Ténybeli alapja egyébként sincs Gulyás kijelentésének: mint azt az általunk megkérdezett szakértő is elmondta, egyénekre lebontva nem lehet látni, hogy mennyire jár együtt az etnicitás a kompetenciamérés eredményeivel, csak azt, hogy a roma és nem roma diákok becsült aránya, valamint az iskolai átlagpontszámok hogyan járnak együtt.

Ezzel szemben tény, hogy

Magyarországon az iskola a világon szinte egyedülálló módon növeli a társadalmi különbségeket ahelyett, hogy csökkentené.

A társadalmi szakadék szélesedését súlyos iskolai szegregáció kíséri: ma 10 roma diákból hat olyan iskolában vagy osztályban tanul, ahol ők vannak többségben; számos kirekesztő – általában egyházi – iskolában a bármilyen okból hátrányos helyzetűnek minősülő (alacsony jövedelem mellett alacsony iskolai végzettségű, esetleg munkanélküli szülőkkel rendelkező) gyermekek aránya legtöbbször 0, maximum öt százalék. Mindez nem ritkán azzal is együtt jár hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket úgy különítik el speciális iskolákba és osztályokba, hogy ezt az értelmi képességük nem indokolná.

A Gulyás által is említett integráció tehát finoman szólva is döcög, csak ebből éppen hogy nem az következik, hogy a szegregált gyerekek a hibásak. Sokkal inkább arra a következtetésre kéne vezessen, hogy

3-4 évesen SNI-ssé vagy BTMN-essé minősíteni a gyerkeket, ezzel kiskoruktól beléjük nevele azt, hogy kevesebbet érnek, mint a társaik, talán rossz gyakorlat.

A kormány mindenesetre legalább az uniós vállalások teljesítése érdekében, orrbefogva úgy tesz, mintha érzékelne valamennyit a vaskos problémahalmazmból, amelynek a megoldására kevéssé fókuszált az elmúlt 13 évben (tegyük hozzá, elődjeik sem jeleskedtek ebben).

Az egy dolog, hogy egy idén decemberben megszavazott törvény értelmében 10 százalékos forrásvesztés terhe mellett figyelni kell az újonnan indítandó tagozatok, illetve az osztálybontások esetén a szegregáció elkerülésére. Ugyanakkor azt, hogy ez a törvény pótcselekvés, semennyire szolgálja sokkal jobban a központi költségvetés hiányainak zsugori foltozgatását, számos szakértő megállapította annak nyilvánosságra kerülése óta. Hogy a G7-en publikáló Civil Közoktatási Platform véleményéből az egyik legfontosabb érvet idézzük, a forrásmegvonás hatására aligha változtatnak majd a gyakorlatukon azok az egyházi iskolák, amelyek számára a 10 százalékos megvonás kevésbé riasztó, mint az, hogy elveszítik azoknak a szülőknek a jóindulatát, akik éppen a „megfelelő tanulói összetétel” miatt vitték hozzájuk a gyermekeket.

Gulyás Gergely júliusi nyilatkozata ugyanakkor amellett, hogy felháborító és a az állami intézményes megoldások eddigi és további várható kudarcaira mutatott rá, egy kis időre figyelmet generált a rendszer hátrányait elszenvedőknek. Ez pedig talán az egyik legfontosabb dolog, amire ma, a negyedik kétharmad után, jóhiszemű, valódi állami reformok hiányában szükségük lehet: a figyelem, a problémáiuk felhangosítása. (Zárójelben érdemes röviden megjegyezni, hogy a legutóbbi ellenzéki kormányváltó próbálkozás sem kecsegtetett éppen a szegregációhoz való kormányzati viszonyulás automatikus megváltozásával.)

Ez talán a jelenleg leginkább reális célkitűzés: hogy változzon a közgondolkodás, hogy egyre több ember ismerje fel hogy a hátrányos helyzetű, gyakran roma gyerekek indokolatlan SNI-ssé minősítése súlyos károkat okoz az országnak, amelyen minden érintett csak veszít, hiszen sem a roma tanulók, sem a valódi SNI gyerekek nem kapják meg a nekik járó ellátásokat. Ezzel szándékkal indult el  ősszel az Együttnevelés Szövetség, amelynek szegregációellenes kampányát a kezdektől követtük a Mércén: egy olyan kezdeményezés, amely arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy azok is sokat tehetnek a változásért, akik a jelenlegi oktatási helyzetet leginkább megszenvedik, sőt ők tehetik ma a legtöbbet.

Olyan pillanatban született a miniszter bicskanyitogató helyzetértékelése, amikor a közoktatás általános amortizálása nyomán a jobb helyzetű iskolák és a jobb helyzetű szülők is elkezdtek azokkal a problémákkal szembesülni, amelyek már évtizedek óta jelen vannak a javarészt a hátrányos helyzetű roma és nem roma gyerekek iskolában: a fejlesztő szakemberek és a  tanárok hiányával, az infrastrukturális nihillel. A vagyoni helyzettől független sorsközösség felismerését talán minden eddiginél jobban ösztönözhette a gulyási mondat, még ha nem is ez volt a célja.