Rengeteg megrázó képsort láthattunk az elmúlt napokban Izraelből. Talán mindegyik közül a legdurvább az a Tiktok videó-sorozat volt, ami a gázai határ mellé meghirdetett izraeli, szabadtéri rave-partin készült. A buli közönségét a Gáza (a Közel-Kelet, ha nem a világ legnagyobb, elzárt, alig ellátott szabadtéri gettója) felől érkező fegyveres Hamász-milicisták nem sokkal a videó elkészítése után megtámadták, sokukat meggyilkolták vagy foglyul ejtették. A rave-partit a „béke jegyében” hirdették meg, és a maga abszurditásában és kegyetlenségében jeleníti meg a helyzetet: az egyik oldalon az önfeledten bulizó huszonévesek megpróbálják egyfajta posztháborús helyzetbe képzelni magukat, a másik oldalon kortársaik a szögesdrót-gettóból emlékeztetik őket, hogy egy aktív és kíméletlen háborús konfliktus közepén élnek.

#BREAKING: Footage Of Kidnapping Spree Of Israeli/Western Tourists At Rave Party Shows Hundreds Fleeing#Israel #IsraelUnderAttack pic.twitter.com/xwR1O8gPGv

— Chief Trumpster (@ChiefTrumpster) October 7, 2023

„A jom kippuri háborúban is provokáció nélkül támadtak meg minket, és most is, tehát lehetséges párhuzamokat húzni” – így kezdte gyorsreakcióját a német közszolgálati televízióban Ron Prosor, Izrael németországi nagykövete. Nem túlzott. 2023. október 7-én, ismét alig pár héttel Jom Kippur zsidó ünnepe (engesztelő nap) után, a főként Gázavárosban és környékén uralkodó Hamász nagyon rég látott, általános támadást indított Izrael ellen, teljesen meglepetésszerűen gyilkolt meg izraeli civileket, katonákat és rendőröket is. A magyar idő szerint reggel 8-kor induló támadássorozat folyamán a Hamász emberei földön – a gázai high-tech határkerítést egyszerűen átvágva -, vízen – motorcsónakokkal -, és levegőben – ejtőernyővel – először indítottak a terrortámadásoknál is súlyosabb, koordinált inváziót Izrael belső területei ellen. A szándék kifejezetten az lehetett, hogy a civilek megsebesítésével, túszul ejtésével és lemészárlásával Izrael állam fegyvertelen polgárai számára hozzák el a háború poklát, azét a háborúét, amit amúgy a palesztinok már hosszú évek óta vívnak elkeseredetten az izraeli hadsereg ellen.

Valóban olyan ez, mint amikor 1973-ban Izraelt egészpályás, sokkszerű invázió érte. Csakhogy akkor államok, Egyiptom és Szíria hadseregei voltak a felelősek, most ugyanezt a Hamász, és kisebb részben a libanoni, siíta Hezbollah terrorszervezetek és rejtett, illegális gazdaságuk érte el.

Ez kétségkívül teljesen új helyzet. Fegyveres illegális milíciákkal eddig irreguláris módon, a palesztin szervezetek által kontrollált területen harcolt az izraeli hadsereg, meglehetős fölényben.

A mostani támadások azonban a Hamász aszimmetrikus hadviselésének teljesen új fejezetét nyitják meg. A ciszjordániai városok és Gáza ellen folytatott izraeli katonai támadások és katonai terror hű mását próbálják létrehozni az eddig minden lakója által a palesztin területeknél biztonságosabbnak hitt Izrael városainak, kibucainak és falvainak kellős közepén.

Erre utalnak az izraeli televízió szombat délelőtti, sokkoló képsorai is: ezeken a biztonságosnak vélt óvóhelyekre húzódó izraeli civilek könyörögnek a hatóságoknak, tegyenek valamit, segítsenek valahogyan. De a biztonsági szerveket olyan mértékben meglepetésként érték az események, hogy segítségre a rabul ejtett civilek nem számíthattak.

A katonaság szinte teljes mozgósítást rendelt el, október 7-e délutánjára behívták a tartalékosok egy jelentős részét. Benjamin Netanjahu miniszterelnök pedig arról beszélt a tévében, Izrael „háborúba lépett”, miután a palesztinok megtámadták az országot.

A Hamász fegyveresei gyakorlatilag halálosztagokként léptek fel Izraelben: a sérültek száma eddigi, hivatalos izraeli kórházi jelentések szerint meghaladja a 900-at, a hatóságok adatai szerint pedig szombaton, helyi idő szerint este 8 órakor még országszerte 22 helyszínen folytatódott a fegyveres harc.

Most a kerítés másik oldalán folyt a terror

Hogyan lehet mindezt értelmezni? Az izraeliekben a jom kippuri háború emlékén túl az eseménysor kíméletlensége keltett súlyos reakciókat, és minden bizonnyal az erőszak már egy darabig azokkal is marad, akik mindezt akár személyesen, akár a televízió előtt átélték. És most kíméletlen bosszúért kiáltanak.

Mindezt sajnos előre lehetett tudni. Hiszen két véres, kegyetlen palesztin lázadás után a szombati események elvezettek végül minket a harmadik intifádához.

Ezt az intifádát viszont már iszlamisták irányítják.

Netanjahu szavai a „háborúról” ugyanis éppen ugyanannyit árultak el a helyzetről, mint amennyit eltakartak. A sokkoló adatok és felvételek Izrael-szerte, és az egyetlen nap alatt felgyűlt 1000 sérült, a tucatnyi rettegő, elrabolt izraeli zsidó ugyanis szinte tükörkép-válasz mindarra, amit a palesztin civilek az izraeli hadsereg hadműveletei során nap mint nap átélnek Dzsenínben, Nábluszban, Betlehemben, Gázában és egyre növekvő mértékben Kelet-Jeruzsálemben. Csak hogy a Mércéről, és az elmúlt fél évben megjelent beszámolókból szemezgessünk:

• Április 5-én a jeruzsálemi al-Akszában, a muszlim hit egyik legszentebb helyén szabályosan össze-vissza verte az izraeli rendőrség az imára gyülekező híveket, a Vörös Félhold mentőseit pedig megakadályozták a sérültek ellátásában.
• Július 3-án „legalább nyolc palesztin állampolgár meghalt és további 50 megsebesült az izraeli hadsereg reggel kezdődő ciszjordániai akciója során. A térség északi részén fekvő dzseníni menekülttábor területén először dróntámadásokat hajtottak végre, majd szárazföldi csapatokkal is bevonultak az IDF (Izraeli Védelmi Erők) egységei. A katonák a civilek lakásaiba is betörtek, átkutatták azokat. A nagy akciót megelőzően június 21-én legalább három palesztin vesztette életét egy dróntámadásban, június 19-én pedig heten meghaltak és 100-an megsérültek egy fegyveres helikoptereket is bevető dzseníni rajtaütésben.
• Július 4-én az izraeliek általános támadása kiszélesedett, több ezren kellett, hogy elmeneküljenek a Dzsenín városa melletti menekülttáborból, a több napos akció során az áldozatok száma több tucatra nőtt.
• Az akció után egyre durvábbá, kegyetlenebbé vált az izraeli zsidó telepesek által megkezdett ciszjordániai terror is. A Moszad egyik volt vezetője, Amiram Levin augusztus 16-án, az izraeli Kan rádióban a helyzettel kapcsolatban egyenesen úgy fogalmazott, az a „náci Németországra” emlékezteti, amennyiben, „a[z izraeli hadsereg] félreáll, végignézi, ahogyan a telepesek törnek-zúznak, és maga is háborús bűnök társtettesévé válik.” A kormányra visszatérő, szélsőjobboldali Benjamin Netanjahut, Itamar Ben-Gvirt és embereiket pedig még az izraeli katonai elit jó pár tapasztalt tisztje is fasisztákkal vetette össze. Amiram Levinen kívül Jáir Golan, a volt helyettes vezérkari főnök már 2016-ban úgy vélte egy holokauszt-megemlékezésen, „ha van valami, ami megrémít a holokauszt emlékezetében, az az, hogy a 70, 80 és 90 évvel ezelőtt Európában történt borzalmas folyamatokat felismerem, és látom, hogy azok itt, közöttünk, ma is zajlanak. […] Nehéz kimondani, de ez az igazság. Nézzenek körül Hebronban, nézzék meg az utcákat, amelyeket arabok nem használhatnak, csak zsidók, pontosan ez történt az ilyen országokban.”

Mindezek pedig csupán fél év néhány, kifejezetten sokkoló híre.

Október 7-e nem a háború kezdete, csupán annak a jelképe, amikor Izrael számára a háború ismét kézzelfoghatóvá vált, hosszú elzártság után. Ahogyan számos elemző Izraelen belül is rámutatott, a szombati általános Izrael-ellenes offenzívának, és az azt követő, izraeliek elleni kegyetlenkedésnek közvetlen előzménye, hogy széleskörű tiltakozás keletkezett amiatt, hogy Netanjahu és új, zsidó szupremacista pártokból származó szövetségesei (a kifejezetten faji alapon gondolkodó Ben-Gvir belügyminiszterrel és pártjával az élen) megkezdték Izrael Állam névlegesen még mindig jogállami struktúrájának szétbontását.

Ansel Pfeffer izraeli újságíró rámutatott: a Moszad volt és jelenlegi állományából, a hadsereg vezérkarából érkező éles kritikák jelezték, sem a palesztin ügyben, sem más kérdésben nem helyeslik már Netanjahu politikáját. Mindez a biztonsági erők működésében is olyan súlyos zavarokhoz vezetett, amelyek nagyban hozzájárulhattak ahhoz, hogy a gázai Hamász-milicisták példátlan módon, észrevétlenül tudtak lecsapni Izraelen belül, úgy, hogy még a Gázát Izraeltől elválasztó „high-tech kerítést” is áttörték, rakétáik előtt pedig megrogyott az izraeli Vaskupola rakétavédelmi rendszer.

Intifáda

Mindez egy súlyos belső politikai válság jele, ilyesmi pedig alapítása óta csak néhány alkalommal volt jellemző Izrael helyzetére. A helyzetet az ország ellenségei természetesen kihasználták, soha nem mondták, hogy nem fogják, ellenségből, sőt halálos ellenségből pedig épp eleget örököltek, és gyűjtöttek össze.

2008 és 2020 között egyedül több mint 5900 halálos áldozatot szedett palesztin oldalról az izraeli bosszúhadjáratok sora, míg izraeli oldalon ugyanebben az időszakban körülbelül 251 haláleset történt a konfliktus következtében. Pfeffer pedig arra is rámutat: mindez jól jelzi, a most háborús hősként és vezetőként tetszelgő Benjamin Netanjahu taktikája, hogy más ügyekre fókuszáljon, és a palesztinok megszállásának ügyét a háttérbe tolja, valamint a palesztin-izraeli harcot területileg „összezsugorítsa” Gázára és Ciszjordániára, teljes kudarcot vallott. Ahogyan nem oldotta meg az örökös miniszterelnök a belpolitikai problémákat sem: noha el akarja érni, hogy a zsidó állam társadalma immár mögötte, egységben meneteljen a terror hatására, a társadalomban minden bizonnyal nagyon hamar fel fog merülni kormánya felelőssége.

Még akkor is, ha ismert, Itamar Ben-Gvir belügyminiszter a támadások napján gyakorlatilag háborús időszakra jellemző teljhatalmat adott az összes belbiztonsági fegyveres erőknek. Ez azt jelenti, hogy minden egyes olyan hatósági túlkapás, amit békeidőben büntetnek, immár megengedetté válik.

A Hamász motivációjával és céljaival kapcsolatban kevesebb a kérdés.

Noha felmerülhet, nem jó ez nekik semmire, sőt, valódi, palesztinok elleni népirtást provokálhat a brutális akció, ezzel a milicisták nem foglalkoznak.

Egyrészt az események ezen pontján valószínűsíthető, hogy a Muszlim Testvériség militáns szárnyának tekinthető Hamász és Iszlám Dzsihád nincsen egyedül: az összes palesztin fegyveres csoport, sőt, a libanoni, siíta Hezbollah is csatlakozhatott hozzájuk. Nem hiába beszélnek olyan izraeli diplomaták mint a budapesti nagykövet máris arról, az akció mögött Iránt kell sejteni. Nem tette persze hozzá, hogy a Gázában uralkodó Hamászt rajtuk kívül még sok más öböl-állam, sőt, a NATO-tagország Törökország is számos formában pénzeli. Az, hogy az izraeli politikai vezetés haragja mégis Iránra koncentrálódik, inkább tükrözheti katonai-politikai céljaikat (Irán elszigetelése, megtámadása), mint a valós helyzetet.

Mindezt érdemes leszögezni a hétvégén történtek sokkja után. Az egészben pedig az a legijesztőbb, hogy fogalmunk sem lehet arról, mindezek után mi következik, miféle világgal néznek szembe például az izraeli arabok és a zsidó többség? Talán még csak elgondolni sem lehet ezen a ponton, miféle düh és bosszúvágy szakadhat fel egy olyan támadás-sorozat után, amilyent 1988 és az Első Intifáda óta Izraelben sem látott még senki. A naivan azonnali békére áhítozók minden bizonnyal sajnos most is csalódni fognak.