Karikó Katalin kutatótársával, az amerikai Drew Weissmannel megosztva kapta meg a 2023-as élettani-orvostudományi Nobel-díjat az mRNS terápiás alkalmazásának kidolgozásáért, ami lehetővé tette a koronavírus elleni új típusú védőoltások kifejlesztését, valamint az mRNS-technológia széles körű alkalmazását. Karikó Katalin az első Nobel-díjas magyar nő.

A díjról hírt adó cikkek – szokás szerint, de semmiképp sem érdemtelenül – a kutató gigászi teljesítményét, individuális erejét dicsérik. De a Karikó által megtett út nemcsak a kitartását, tudományos elkötelezettségét bizonyítja, hanem az egyéni teljesítmény mellett a magyar oktatás és a hazai, illetve nemzetközi tudomány helyzetéről is valósághű képet fest.

Elképzelhető ma, hogy egy kisújszállási hentes lánya Nobel-díjat kapjon 60 év múlva? És miért kellett évekig szegénységben élnie, megalázó munkakörülmények között dolgoznia a kutatónak, miért csak a profitabilitás szent pillanatában vált fontossá a munkája?

A nádfedeles vályogháztól a philadelphiai szegény kutató létig

Karikó Katalin Kisújszálláson nőtt fel, itt végezte az általános és a középiskolát is, a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett. Saját elmondása szerint édesapja hentes, édesanyja könyvelő volt. A Guardiannek korábban azt is elmondta, hogy egy nádtetős vályogházban nőtt fel, ahova nem volt bekötve a víz, a családnak nem volt sem hűtője, sem televíziója.

Saját és családja, tanárai egyéni elhivatottságán túl tehát mindenképp az akkori oktatási rendszert is dicséri, hogy Karikó innen jutott be a Szegedi Tudományegyetem biológia szakára.

Hisz a közoktatás mai állapotát nézve az ehhez hasonló történetek egyre elképzelhetetlenebbek.

A 20. század során nem egy Nobel-díjas került ki a magyar iskolákból, habár többségük a Nobel-díjat érő kutatásukat már külföldön végezte. Könnyen elképzelhető, hogy Karikó Katalin az utolsó hírnöke annak a századnak, amikor Magyarország területén rendszereken átívelő közös alap volt az oktatás és a kultúra támogatása.

A leendő kutató Szegeden végezte a PhD képzését is. Valamikor ez idő alatt szervezte be a magyar kémelhárítás. Elmondása szerint az 56-os forradalomban szerepet vállaló apjával zsarolva íratták alá vele a beszervezési nyilatkozatot, de ügynöki tevékenységet nem végzett, nem írt jelentést senkiről – mindezt a levéltár főigazgatója is megerősítette.

Doktori címét 1983-ban szerezte meg, majd a Szegedi Biológiai Kutatóközpont munkatársa lett. Nem maradhatott sokáig itt: 1985-ben létszámcsökkentésre hivatkozva kirúgták állásából. Ekkor döntött úgy, hogy családjával együtt külföldre megy, ott folytatja munkáját.

Karikó a Temple egyetemen talált állást, az Egyesült Államokban. A texasi Temple egyáltalán nem számított patinás intézménynek, és így a fizetés (évi 17 ezer dollár) is szerény volt.

„Állandó küzdelem volt az életünk a fennmaradásért, kevés pénzünk volt”

– foglalta össze az ekkori életkörülményeit a kutató a HVG-nek.

Nemcsak megélhetésének költségei, hanem a tengerentúli tudományfinanszírozás is folyamatosan nehézségek elé állították. Ekkor az USA-ban már pályázati rendszer volt érvényben. „Állásunk főleg attól függött, hogy milyen eredményeket produkálunk” – nyilatkozta erről. Márpedig a kutató még évtizedekig nem tudott jól pályázható eredményeket felmutatni.

A tudományt is csak az érdekli, amiben pénz van

A Temple után a keleti part patinás magánegyeteme, a philadelphiai székhelyű Pennsylvaniai Egyetem következett. De főnökei itt sem hittek kutatásában. Ahogy ezt a Telex cikke is összegzi, a 90-es években a tudományos közösség kezdett lemondani a hírvivő RNS, vagy angol rövidítéssel mRNS molekula gyakorlati alkalmazhatóságáról. Karikó így folyamatosan támogatásért küzdött, miközben kutatása nem hozott sok pénz az egyetemnek. Egyre kevesebb erőforrásból, egyre rosszabb körülmények között kellett dolgoznia. Majd választás elé állították: vagy felhagy kutatásával, és más témát keres, vagy csökkentik a fizetését. Karikó az utóbbit választotta. Így, saját elmondása alapján kevesebbet keresett, mint egy gyorséttermi dolgozó, nagyjából 1 dollárra jött ki az órabére.

A fordulatot az jelentette, amikor Drew Weissmann csatlakozott kutatásához. Együtt sikerrel tökéletesítették az eljárást: a DNS-ben tárolt genetikai információt szállító mRNS molekulát alkotó egyik nukleozid cseréjével elérték, hogy a szervezetbe bejuttatott mRNS ne váltson ki gyulladásos immunválaszt.

Tudták, komoly áttörést értek el, 2005-ben szabadalmaztatták felfedezésüket. A szabadalom az egyetem tulajdona volt, így került többek között a Moderna nevű, 2010-ben más kutatók részvételével alakult céghez. Karikó nem ide, hanem egy német céghez, a BioNTechhez csatlakozott. E két cég, a Moderna és a BioNTech (utóbbi a Pfizerrel szövetségre lépve) aztán dollármilliárdokat keresett a Covid-járvány alatt az mRNS-vakcinákon. Nem mellesleg azóta is pereskednek a szabadalmi jogok miatt.

A siker korántsem rögtön érte tehát a kutatókat: évtizedek kínkeserves, önfeláldozó munkája árán hiába érték el az áttörést már 2005-ben, nem kaptak sok elismerést érte. Ezt jól mutatja, hogy 2013-ban, amikor Karikó Katalin újra meg akarta pályázni a philadelphiai tanszéki állását, elutasították, arra hivatkozva, hogy nem üti meg az egyetemi szintet. A kutató ekkor döntött úgy, hogy a BioNTechhez megy dolgozni.

Valójában fontossá először a piacon vált a felfedezés, amikor fény derült a kutatási eredmény jövedelmező hasznosításának módjára.

A piaci számítás/kockázatvállalás bejött, egy évtizeddel később olyan világjárvány ütötte fel a fejét, amely hihetetlen hasznot hozott az mRNS technológiával rendelkező cégeknek.

Ezután merült fel először Karikó Katalin Nobel-díja is. Elképzelhető persze, hogy a tudományos élet a piaci folyamatoktól függetlenül ismerte fel Karikó kutatásának fontosságát – csak nem valószínű.

A Moderna és a Pfizer részvényesei meggazdagodtak, a BioNTech néhány hónap alatt startupból több milliárd dollárt érő vállalattá vált. Karikó Katalin pedig Nobel-díjas lett. Mindeközben az emberéleteket megmenteni képes technológia továbbra is néhány cég tulajdona maradt, így az nem juthatott és nem juthat el mindenhová. A szellemi tulajdon emberéletekbe kerül – de enélkül nem is termelne (ekkora) profitot.

Mindezzel együtt, ami Karikó Katalinnal és munkájával történt, az még szerencsésnek is mondható: elérte kutatási célját, sőt, forrást is talált annak gyakorlati hasznosítására, és végül még a tudományos elismerés sem maradt el.

Karikó Katalin jó tudós: sikerült úgy kutatnia, hogy tevékenysége a kapitalizmusban hasznosulhasson.

Mert ezt várja el a tudósoktól a rendszer, hogy források híján, személyes áldozatok árán olyan tudást termeljenek, amely aztán profitot hajt – hogy amúgy van értelme is annak, amit csinálnak, az már csak a ráadás.

A kérdés nem az, hogy személy szerint Karikó mit tehetett volna másképp, hisz vitán felül áll, hogy ő mindent megtett a kutatása sikere érdekében, arról nem ő tehet, hogy a tudomány és a piac elválaszthatatlanul összefonódott, és így munkájának gyümölcséből nem egyenlő módon részesülünk (a részvényesek inkább, a Globális Dél lakói kevésbé).

A kérdés inkább az, hogy hány Karikó Katalint és hány, emberiséget előremozdító felfedezést fojt el még ez a rendszer, hány potenciális áttörés maradt örökre lesajnálva, mert nem talál utat a profithoz?