Az, hogy a vasutat, egyetemeket, egészségügyet vagy a Nemzeti Galériát eladjuk, kiárusítjuk, megszerezzük, rendkívül népszerűtlen ötlet lenne. De mi van, ha ezeknek az állami szolgáltatásoknak az elhanyagoltságát addig fokozzuk, hogy végül mindenki arra jut, talán mégis az eladás a jobb ötlet? A meggyőzés már mindenesetre folyik.

Öt éve, nagyjából nyár elején éppen a dél-törökországi Mardin egyik kávézójának teraszán ültem helyi barátaimmal. Éppen egy soron következő, előre is jól kiszámítható parlamenti- vagy elnökválasztás előtt álltunk, a barátaim is a telefonjukat bújták, de nem ezzel foglalkoztak. Meg is mutatták: egy tematikus online hírcsatornán (Whatsapp, vagy Telegram) feltételezett állatkínzókat üldöztek a rendőrség és a bíróságok helyett. Megmutattak megkínzott macskákat és kutyákat, majd a feltételezett elkövető arcképét, és lakcímét is közölték, több ezer dühös követővel. A velem szemben ülő fiatalok mélyről feltörő, elképesztő dühvel mutogatták nekem a képeket, lelkesen meséltek arról, hogy „férfiak csoportjai” fel is keresik a feltételezett állatkínzók címeit, hogy megfenyegessék őket, az online csatorna néha tettleges önbíráskodásról is beszámolt. Barátaim nem értették, miért nem osztom felháborodásukat, miért kérdőjelezem meg, hogy valóban azok tették-e a szörnyűségeket, akiket a közösségi médián mutatnak – holott bizonyíték egyikük bűnösségére sem volt. Egyikük még egy nőt is megmutatott, aki „nagyon gazdag, Isztambulból költözött át nemrég” a déli városba, és kutyákat kínoz meg.

Nyár eleje volt. A kávézóteraszról, a röghegység tetején épült városból a teljes fennsík látszott: elvileg egy másik ország. A helyi kurdok szerettek a teraszon időzni, és egyszerűen letekinteni a felszabadult városokra, ahová ők többet nem mehettek vissza: a rojavai kurd területeket a török hadsereg és szíriai szabadcsapatai is egyre nagyobb mértékben támadták, akkoriban már az általános megszállás is egyre valószerűbb fenyegetés lett. Nagy füstpászmák szegélyezték azt a messzi síkságot, – ahová beszélgetésünk helyszínéhez képest még Európából is könnyebb volt eljutni– de ezek kis, szürke bojtoknak látszottak. Megkérdeztem, hogy ugyan mi történhet ott. „Paprikaszüret – a szárakat égetik” – válaszolták barátaim, akik egykor arrafelé is laktak jó pár évig. Azelőtt, az állatkínzók elleni hadjárat ismertetése alatt dőlt belőlük a szó. Ezt a témát lezártuk ennyivel.

Hiába volt ugyanis választás, kampány, a politikai beszélgetés, főleg egy külföldivel, még kampány idején is kockázatos volt. Sorra hurcolták el abban az évben is az újságírókat, politikai kritikusokat, egyre több török állampolgár – értelmiségiek, pártemberek is – illegális úton próbált már Európába menekülni Erdoğan elnök üldöztetései elől.

Minden levert forradalomnak megfizetjük az árát, megfizették ezt az Iszlám Állam ellen 2015-ben munkás- és parasztforradalommal védekező kurdok és nemzetiségek, és a török határ mögött élő társaik is.

Az akkor erőszakkal visszafojtott dühöt, energiát valamibe bele kellett ölni – itt volt tehát például az állatkínzós igazságtevők csatornája, amely a társadalom alsóbb osztályainak etnikai rétegeit is összekötötte.

Hasonló hatást kelt most is a locsogás és fecsegés, amit a mezopotámiai erőspaprika-szezonnal párhuzamos magyar uborkaszezon jelent: különböző színekre festett pad, felháborító, rackajuh-jelmezes vb-kabala, felháborító válás a kormánypárti sztárénekesnőnél, felháborító jegeskávé a szuperjachton. Miközben éppen más témák: a háborús helyzet és az egyre mélyülő válság nyomában járó megszorító rezsim sokkal fenyegetőbb ennél, a locsogás mégis hangosabbnak bizonyul.

Persze ennek is megvan az oka, hiszen a bulvárfolyam a valós kérdésektől vette át a stafétát. Még júliusban a János Kórház szülészetén folyó intenzív patkányvadászat uralta a híreket. Noha a kórház biztosított mindenkit, hogy a rágcsálóirtók megfogták a szökevényt és hogy egyedi esetről van szó, mind a komoly, mind pedig a bulvársajtó felkapta az eseményt mint a magyar kórházak és közegészségügy rendkívül sanyarú állapotainak szimbólumát.

Ehhez hasonlóan és ennél jóval hosszabb ideig és nagyobb terjedelemben termelte a rémisztőnél rémisztőbb híreket a MÁV összeomlása. Itt volt minden: utasokra robbanó, őket megsebesítő hűtővíz, brutális késés, erdőben gyaloglás leálló vonat miatt, Bécsből soha meg nem érkező pesti expressz. Minderre végül Lázár János, a szakterület fő kormányzati felelőse a felháborodást meglovagolva válaszolt „reformtervvel”. Ez nem különbözött a 2009-es megoldásoktól: a kis szárnyvonalak bezárásával a régebbi típusú motorvonatok okozta meghibásodások, és az ez által keltett kellemetlen hírek is megszűnhetnek, ugyanakkor a Lázár által kiszámított 6000 milliárd forintos átalakításhoz „külső forrásokat” kellene bevonni – ez alatt minden bizonnyal külföldi befektetőkre, vagy újabb pénzpiaci hitelre gondolhatott a miniszter.

A tervet persze felháborodás és kritika kísérte. Az ellenzék sanyarú állapotára jellemző módon a bírálók fő képviselőjévé az egykori kormányzati és fővárosi közlekedéspolitikus, a Fidesszel együttműködő Vitézy Dávid lett. Kritikája – noha Lázár félig dilettáns kapkodásához képest „szakértőinek” tűnt – lényegében ugyancsak nem hozott új elemeket.

Vitézy ugyanis végül azt javasolta, hogy a fővárosi tömegközlekedéshez kidolgozott – félig rejtett – privatizáció lehetne megoldás a vasúton is. Ennek keretében a közösségi vagy állami tulajdonban maradó tömegközlekedési vállalat a járművek üzemeltetését adja ki privát vállalkozóknak.

Ami ugyanis először az évtizedes és súlyosbodó forráshiány miatt ment tönkre, azt még mindig gyors pénzért lehetséges értékesíteni.

Ettől ugyan jobb nem lesz semelyik szolgáltatás sem, de drágább már igen. A magyar kormány pedig gyorsan juthat nagy pénzhez.

Azután ott volt a Nemzeti Galéria beázott teteje is: sokáig erre sem tudott a galéria menedzsmentje világos választ adni, egyszerűen annyit ismertek el, hogy „technikai probléma” lépett fel. Később kiderült, hogy a Budai Vár – tehát az egyik legfontosabb turisták által látogatott fővárosi tér – tetőzete nem bírta ki az augusztus eleji súlyos viharokat, noha a gyűjteményben közvetlen kár nem esett.

Ismert, az épületet nem igazán tatarozták, a „kormányzati negyedet” a várban létrehozni kívánó központi akarat pedig már rég elrendelte kiköltözésüket egy új épületbe a Városligetben. A beázásról szóló híreket pedig maga az intézmény is nagyjából úgy ismerte el végül: lám, ezért fontos onnan kiköltöznünk. Azt nem tudni, mi lesz ezek után a közönség számára eddig teljesen nyitott várral, de a legutóbbi tervek szerint a további kulturális intézmények (Országos Széchényi Könyvtár és a Budapesti Történeti Múzeum) kiköltözése után a kormány „reprezentatív térként” használná, tehát nem lenne többé látogatható, újra elit térré lényegülne át. Mint ahogyan ugyanez lett a sorsa számos, a Várban található közgyűjteménynek is: a legújabb kori magyar levéltári anyag például a Hiltonnal szemben található épületéből már hét éve egy volt raktárépületbe költözött át.

Ahogyan az iskolák és közoktatás brutális színvonalbeli romlására válaszul bevezetett „tanár teljesítménybér-rendszer” vagy az egyetemek helyzetének romlására feleletül megszült „vagyonkezelő alapítványok” hálózata, mindezek a botrányok és a rájuk adott kormányzati válaszok is egyfelé mutatnak: a kapitalizmus minden átmeneti válsága, lokális és globális szinten is olyan időszak, amikor a legnagyobb tőkések „újra feltalálják”, hogyan is működjön tovább, hogyan vegyen ki minél többet a bérmunkásokból, minél kevesebb befektetéssel.

Amit ma sokan a „kapitalizmus válságának” címeznek, ebben az értelemben nem tűnik másnak, mint a kapitalizmus hétköznapi működésének, rendszerfrissítésekkel.

A válság legfeljebb abban mutatkozik meg, hogy az alap és a szuperstruktúra is egyre inkább szabad szemmel láthatóvá válik, előrevetítve az eljövendő, valódi válságot. A közvagyon lényege a modern államban, így az 1867 után megalakuló modern magyar, polgári államban is az volt, hogy a kapitalizmus profitlogikája alá nem vont, a hagyományos elgondolás szerint az adófizetői pénzek újraelosztásából valamiféle közjót szolgáló intézményeknek nem kell működésüket kifizetődő módon végezniük, nem kell úgy működniük mint egy kereskedelmi cégnek (értsd: kiegyenlített mérleget, és főleg nyereséget produkálniuk), mert másra valók.

Ezt a konszenzust lényegében már az 1990-es évek közepétől elkezdték felszámolni, a „modernizáció” jegyében, melynek a mindenkori – hol konzervatív, hol szociálliberális kormányok lettek az eszközei.

Először a Bokros-csomag után, azután pedig a 2000-es évek végének pénzügyi válságában. Csakhogy az 1990 és 2010 közötti időszakban, kisebb részben Torgyán József, nagyobb részben pedig a végül Orbán Viktor és a Fidesz égisze alatt választási-politikai erővé formált társadalmi ellenállási mozgalmak mindegyre megakasztották ezt a folyamatot.

Posztszocialista válság és romantikus antikapitalizmus

Ezek az ellenállási mozgalmak az 1990 utáni Magyarországon sohasem voltak kifejezetten baloldaliak. Ez alatt nem csak azt kell érteni, hogy nem kötődtek a hagyományos pártpolitikai spektrum baloldalához. Akár a 90-es évek elején a privatizáció első „eredeti” szakaszát levezénylő MDF-elit ellen lázadó csurkisták, akár a Bokros-csomag megszorításaira reagáló Torgyán-féle kisgazdák, akár később az ugyancsak Csurka István-vezette MIÉP és végül a Jobbik köré szerveződő szélsőjobboldal jut eszünkbe, a kritikának mindig része volt egyfajta antikapitalizmus. Ez az antikapitalizmus viszont – még abban a ritka esetben is, amikor nem kifejezetten xenofób vagy antiszemita jelleggel emlegette és emlegeti a „tőkést” – megragadt a Marx előtti, romantikus antikapitalizmus stádiumában.

A romantikus antikapitalizmus ugyanis a tőkés fejlődés, a világ jelenségeinek, sőt emberi kapcsolatoknak is a termékké válása ellen a múltba, egy korábbi, „igazságosabbnak” képzelt kapitalista állapotba, esetleg a modern államot megelőző középkorba való visszavágyásban, a „kis, falusi közösségek” kritikátlan idealizálásában fullad ki. A tőkés fejlődést egyrészt ezek szándékos lerombolásaként emlegetik, másrészt a tőkés termelésnek, nemzetközisége okán, „idegenségét” hangsúlyozták.

Ugyanez a fajta érvelés viszont alig-alig fordult elő az antirasszista-liberális oldalon, éppen amiatt, mert az ellenfél-ellenség-ellenzék mindig a romantikus antikapitalizmust használta fel ellenük – különösen, amikor kormányoztak.

Ez azután nagy mértékben hozzájárult ahhoz is, hogy az MSZP-ben, az SZDSZ-ben és holdudvarában jelen volt ugyan a kapitalista fejlődés, és különösen a rendszerváltás utáni eredeti tőkefelhalmozás sokszor éles kritikája is, de ez nem tudott dominánssá válni. A tőkefelhalmozást a balliberális oldal valahogyan mindig nyíltan vállalta fel. Nem csupán azért mert a pártok gazdasági főemberei a „nyugatos vonal” révén erkölcsössé, sőt, politikai küldetéssel rendelkező államférfivá is válhattak. Az MSZP-SZDSZ blokk reformdühét csak fokozta, hogy az antikapitalizmus a 2000-es évek derekán éppen a (szélső)jobboldalon jelent meg ismét. A neoliberális reformokat ez a politizálás mintegy küldetéstudattal ruházta fel: az SZDSZ-szel párhuzamos, de vele sokszor vitázó  posztkommunista vezetők (Németh Miklós, Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc stb.) számára a 2000-es évekre az EU-hoz való csatlakozás, majd a „gazdasági reformok” (így például az egészségügyi rendszer átalakítási kísérlete) egyszerre jelent meg a „nyugathoz való felzárkózás” és a veszélyes, és múltban élő jobboldal elleni fellépés eszközének – s ezt jelentette az ország „modernizálása”.

A jobboldal tehát a privatizáció során fillérekért megkapta az amúgy óriási tömegigényre számot tartó nagy vagyontárgyat: az antikapitalista retorikát és eszmerendszert. Ennek mélyebb okai fontosabbak: Magyarországon 1990 után nem alakulhatott ki erős munkás-tömegbázisú ellenállás, mint ahogy Kelet-Németországban kialakult és össze is szerveződött egy ilyen (mára ugyancsak elhalványult) párt, a végül Die Linkének hívott csoport. Itthon viszont

a globálisan is jelentős 1956-os forradalom után a szovjetek által támogatott helyi nómenklatúra a Moszkva által engedélyezett relatív mozgástér nevében 1957-től elkezdte szisztematikusan kiirtani a baloldali munkásellenállás és önszerveződés még az ötvenes évek sztálinizmusa után is erős hagyományát.

A limitált fogyasztói szocializmus kialakítása ebből a szempontból jobban jött, mint az explicit és kegyetlen megtorlás és börtönök: mi sem bizonyítja ezt jobban mint a már Szelényi Iván és Kemény István által leírt „késő-kádárizmus”: a hetvenes-nyolcvanas években a szolidaritás és közösségi fellépés legfontosabb bástyája már inkább a család és a rokonság, és csak kisebb részben a munkahelyi brigád volt. Mindezt 1990 után a haszonelvű individualizáció kényszerből ugyancsak felszámolta: a rokon ugyanis gyakran versenytárssá vált a kialakuló munkaerőpiacon, hiszen a piacosítás során a munkanélküliség ismét felváltotta a kényszerből teljes foglalkoztatást.

A munkásmozgalom felszámolását 1957 és 2010 között tehát főként éppen az MSZMP, és utódpártja, az MSZP, valamint gazdasági, média- és értelmiségi, szakszervezeti vezetői holdudvara bonyolította le. Ilyen keretek között az antikapitalista ellenállás csak jobboldali lehetett: bázisa növekvő mértékben individualizált, elmagányosodott, épp megszerzett polgári életstílusát védő, vagy süllyedő, rossz sorsú emberek. E jobboldal által ígért „megváltás” egy absztrakt és sokszor képzelt közösség, a „nemzet”, amelynek fogalmát a megerősödő posztfasiszta kapitalizmust kritizáló mozgalom (végül a Jobbik és kapcsolatrendszere) minden válságban tovább szűkítette.

A munkásosztály tehát ebben a korszakban nem is jelenhet meg, és a közkeletű magyar értelmiségi vélekedéssel szemben (ennek egy változatát lásd Pogátsa Zoltán és Orbán Krisztián beszélgetésében) nem azért, mert dolgozók nem akarnak szerveződni, hanem azért, mert ezeket a közösségeket szétverték és úgy hagyták. A szétvert közösség viszont nem olyan mint a buliban szétcsapott társaság, ami másnap fejfájósan, de mégis összeáll: előbbi után csak romok maradnak, a nagy semmi, és az egyéniesített szórakoztatóipar. Újjáépítése pedig száz, vagy mégtöbb évet is igénybe vehet, még akkor is, ha ezt nem tiltják ezer módon. Márpedig itthon ilyen társadalmi hálózat megszerveződését gyakorlatilag nem teszi lehetővé az állam, ami immár igényt tart a társadalmi szerveződések aprólékos ellenőrzésére is.

Pogátsa és Orbán Krisztián egy problémáról nem ejtett szót:

a komoly társadalmi mozgalmakra vágyó, renitens értelmiségiek, ellenzéki politikusok többsége a gyakorlatban kevés érdeklődést mutatnak a dolgozók konkrét megszervezésének kísérletei iránt,

ők főként a saját státuszukat féltik és erősítenék meg, nem akarnák például a hangos és erős munkások önszerveződő tömegét vetélytársnak.

Míg 1998 és 2002 között, a koalíciós Fidesz-kisgazda jobboldali kormány még része volt a felzárkóztató-racionalizáló konszenzusnak, addig 2002 és különösen 2006 után szimbolikusan az élére állt annak a mozgalomnak, ami végleg felmondta volna mindezt, sőt a Jobbik antikapitalista szólamainak népszerűségére reagálva 2008-ban Orbán Viktor még a (német, kereszténydemokrata eredetű) „szociális piacgazdaság” jelszavát is meghirdette.

Orbán, a diadalmas

Hogyan jutottunk el ebből az alapállásból, és az alapvető nyugatellenes retorikából addig, hogy a NER-nek is a pénzpiacok kottájából kell húznia a nótát?

A kérdésre számos szakkönyv megkísérli az egységes választ. Ezek közül kiemelkedik Scheiring Gábor munkája. Scheiring az Orbán-rendszert úgy látja, mint olyan, nagy politikai hatalommal rendelkező tőkés csoportok egyezségét, akik féltek attól, hogy a náluk sokkal hatalmasabb, sokkal több eszközzel és vagyonnal rendelkező külföldi multinacionális tőkés társaik az EU-csatlakozás és a 2008-2011-es válság után egyszerűen félresöprik, a múlt részévé teszik őket, a magyar gazdaság tulajdonosait és irányítóit.

Ennek megállítására véd- és dacszövetségbe tömörültek:

Magyarország jelenlegi jogrendszere, állami adminisztrációja, és mindaz amit „korrupciónak” nevezünk valójában egy szorosra szőtt háló, ami megvédi a magyar politikai és gazdasági uralkodó osztályt a külföldi konkurenciától.

Ennek része a határok meghúzása. 1990 és 2010 között, a pluralizált demokrácia intézményében a rivális tőkéscsoportok gazdasági hatalmuk mellett explicit politikai hatalmat is szerezhettek: klienseik megjelenhettek a parlamentben, jegybankban, bíróságokon. Jelentős hatalommal, kormányképes erővel pedig az rendelkezett, aki biztosította és előteremtette azt a tőkét, hitelt és vagyont, amiből egy országot el lehetett irányítani. A legfontosabb, bevonható tőke pedig az  államháztartás terhére felvett hitel volt, amiből a legritkább esetben keletkezett bármiféle általános újraelosztás. A gazdasági vezetőréteg  osztozott meg a kapott pénzen és osztotta azt tovább saját hűbéreseinek. A hitelek fejében azonban a hitelező megszerezhette a magyar gazdaság legértékesebb és leginkább produktív darabjait, azokat pedig belátása szerint hasznosíthatta.

Az Orbán-rezsimben azonban a bíróság, jegybank, parlament és minden más is az Orbán Viktor köré szerveződő, legfontosabb emberek kezében van – és ott is marad, amíg a rendszer szilárd. Így tehát a belföldivel versengő külföldi tőke teljesen saját politikai érdekcsoportot, médiát immár nem szerezhetett, érvényesíthette azonban akaratát a belföldiekkel versenyezve Orbán Viktor vezetésében. Ez olyan helyzetet hozott létre, amelyben az 1990 utáni tőkefelhalmozásban kialakult gazdasági és politikai elit egységesen tiltja a külföldi tőkének, hogy Orbán Viktortól teljesen független politikai erőteret hozzon létre:

a magyarországi kapitalizmus és kizsákmányolás  kereteit akkor is a magyar politikai elit határozza meg, ha gazdasági teljesítőképességük, súlyuk szerint már erre nem lennének alkalmasak.

A rendszer tehát tabusította a polgári demokráciában versengő burzsoá érdekcsoportok küzdelmét, a belföldi tőkét erkölcsösnek adta el, a külföldit nyíltan démonizálta, titokban pedig kijáróemberükként jelent meg.  Ez a rejtett forma 2010 és 2015 között jól éreztette megát a tőkepiaci hitel tabusításában. Orbán 2011 után egyfajta hidegháborút vívott a Nemzetközi Valutaalappal a Gyurcsány-Bajnai kormány által a Valutaalaptól felvett hitel ügyében, és ezzel párhuzamosan a 2010 előtti Országgyűlés által megválasztott MNB-elnökkel, Simor Andrással, aki a megszorító politikával kívánta kigazdálkodni az  óriáskölcsönt.

A hitelfelvételből Orbánék „szuverenitási” kérdést csináltak: ahelyett tehát, hogy azt mondták volna, a felvett hitelek rontják a saját pozícióinkat és kiszolgáltatják a magyar uralkodó osztályt a globális uralkodó osztálynak, mindenkihez szóltak. Rámutattak arra az egyébként létező igazságra is, hogy a teljes magyar társadalom, annak termelő osztálya sokkal jobban szenved akkor, amikor hiteleket kell törleszteni.

A stratégia alapja az volt, hogy a magyar gazdaságba éppen akkoriban kezdtek megérkezni a kohéziós alap fejlesztési pénzei. Az ország végleg az EU bársonyos védőfala mögé került: itt már nem kell óriáshitel, és annak a társadalmon való kegyetlen behajtása. Az EU-s pénzek biztosítják a régen hitelből megoldott célt: a magyar gazdasági és politikai elit anyagi túlélését. Persze hitelfelvétel 2010 után növekvő mértékben már csak Orbánékon keresztül történhetett. Aki ilyen pénzt akart – lehetett régi demokratikus pártok körüli üzletember, vagy esetleg a Jobbik anyagi mecénása – előbb-utóbb Orbánnal és embereivel kellett, hogy kiegyezzen.

A képből viszont éppen ennek a parancsuralmi rendszernek az egyre nyilvánvalóbbá válása miatt kerültek ki az EU-s fejlesztési pénzek. Brüsszel nem szereti, ha bárki emlékezteti rá, hogy a nyugat-európai nagyiparosok és pénzvilág igenis komolyan profitált az így létrejött konjunktúrából: az Orbán-udvarral kötött racionális alku nekik is nyitva állt, és biztosíthatta hozzáférésüket a magyar munkaerőhöz, méghozzá a nyugati munkaerő költségének töredékéért. Az Orbán-rendszer cserébe csak azt kérte, nézzék el végre neki és üzletfeleinek – tehát a magyar elitnek – évtizedes viselkedését.

Miben áll ez a viselkedés? A magyarországi elit nem hajlandó megszakítani szívélyes viszonyát a nyugaton egyre inkább stratégiai ellenfélnek és ellenségnek tartott Kínával, Oroszországgal, és Közép-Ázsia diktatúráival. Ennek fő része persze a kőolaj- és földgázbeszerzések voltak, de Orbán idején, központi hatalma védelmére, a keleti nagyhatalmakkal való viszony egyre inkább politikai színezetet öltött. Az egyértelmű határkő Orbán 2014 júliusi Tusnádfürdőn elmondott beszéde volt, ahol először üzent nyíltan nyugati üzletfeleinek: csináljátok csak itthon a pénzt, vigyétek csak el a nyereség jelentős részét, azonban ne merjetek ezen felül még politikai követelésekkel is élni.

A nyugati rendszerek politikai válsága – a brexit, Trump, az európai szélsőjobboldal ébredése, a lassú, de gyilkos klímaválság, a közel-keleti háborúk után európai „migrációs válság” – a továbbra is sértetlenül előrenyomuló globális kapitalizmus saját maga okozta a folytonos válságokat, az elégedetlenséget viszont felszívta a szélsőjobb által felerősített státuszféltés. A végeredmény azonban az, hogy a „jogállamisági mechanizmus” szövevényes rendszerével az EU és a mögötte álló nagytőke megmutatta: a kasszakulcs náluk van.

Ez a vihar durvább lesz mint az előző

Az Orbán-rezsim pedig azóta egyfajta permanens válságot él át: folyamatosan újra és újra jelentős tőkét, felhalmozható javakat kell biztosítania a magyar uralkodó osztály egyre mohóbb tagjai számára, és még az egyre kevésbé funkcionáló magyar állam végső szétesését is el kell kerülnie. Az, hogy erre a rezsim mégsem talált más megoldást, mint a régit, mutatja, mennyire is „unortodox”, vagy tőkés-ellenes és néppárti valójában.

Nincs azonban olyan szervezett erő az országban – többé már a klasszikus Jobbik vagy a zöldmozgalom sem az – amely ez ellen tenni tudna. A legújabb orbáni hitelfelvételeket részben ugyanaz a Wall Street vezényelte, ami 2008-2010 között már megmutatta, akár a teljes globális kapitalista civilizációt is felteszi kockára. A hitelek másik részét pedig az önnön marxista múltjával is küzdő Kína bürokráciája biztosította, amely a saját fejlesztő állama nómenklatúráját és a lassan hidegháborús méretű fegyverkezést igyekszik ezekkel a törlesztésekkel eltartani.

A válság megszorítás-logikája tehát ugyanaz mint 1990 óta mindig: a hitelek nagy része elmegy a magyar politikai-kapitalista uralkodó osztály eltartására, a nyugati tőke magyar lerakatainak kifizetésére, és a magyar állam rozsdás, recsegő-ropogó intézményeinek javítgatására. Ezutóbbiak közül az oktatás, az egészségügy, a gyermeknevelő intézmények és az egyre öregedő társadalomban az idősekről gondoskodó intézmények teszik lehetővé az alacsony bérrezsimet is. Hiszen ha névleg van a magyar munkásnak TB-je, akkor a nyugati országokhoz képest alacsony egészségügyi biztosítást kell neki fizetnie a tőkésnek; ha az óvoda és iskola „vigyáz” a gyerekre, hosszabb műszakokra osztható be a szülő; ha a szociális otthon gondozza a nagy- és dédszülőket, oda sem kell a dolgozónak rohangálnia. És végül, ha olcsó jegyeket adunk neki a vonatra (a MÁV és a városi tömegközlekedés ugyanis, bár szétesőben is van, még mindig olcsó), akkor nem kell a tőkésnek vagy munkásnak sokat fizetnie a munkába járásért.

Csakhogy mikor ezek az intézmények már alig-alig tudnak működni, illetve anyagilag elérhetetlenek, akkor az alacsony bérrezsimen alapuló kizsákmányolás ellehetetlenül.

Aki viszont válság idején az alacsony bérrezsim feletti kontrollt megszerzi, az irányítja az országot is. A válság utáni megszorítások eredménye, a (rejtett) privatizáció így önmagában nem cél, hanem eszköz Kelet-Európában is: például a magyar munkásság feletti kontrollt az alacsony bérek biztosítják, ha viszont az állam szolgáltatásai tönkremennek, azé lesz a kontroll, aki hamarabb és többet megszerez ezekből a szolgáltatásokból és hatékonyabban működteti. A rejtett privatizációs folyamatot az Orbán körüli oligarchák nyitották ugyan ki, de könnyen túlsúlyt szerezhetnek ebben akármikor a globális multik is. A kibontakozó küzdelmet Orbán hitelei tehát nem oldják meg, csak a nagyok versenyét nyitják ki újra.

Még ha a rendszernek igaza is van abban, hogy Orbánék bukása és a nyugati tőkerezsim hatalomátvétele – olasz típusú, „szakértői kormányokkal” – hasonlóan elviselhetetlen helyzetet okozna a magyar munkásságnak, tanulóknak, és a nyugdíjas rétegnek, a Fidesznek akkor is egyre kevésbé sikerül titkolnia, hogy maga sem találta meg a megoldást minderre: egyszerűen egészen mások javára fizet és vezet be megszorításokat, mint akiktől elvileg megvéd minket, a nyugati tőkétől. A dél-koreai és kínai akkumulátorgyárak körüli botránysorozat a példa rá: a nagy gonddal felépített központi hatalom és befolyás lassan elszivárog, a „külső tényezők” egyre egyértelműbben nyomást gyakorolnak a magyar társadalomra is. A vendégmunkások foglalkoztatása átmeneti megoldás a kizsákmányolás és a szolgáltatások nélkül folyósított alacsony munkabér problémájára: azért átmeneti, mert a bevándorló vagy öntudatosodik, vagy továbbáll egy ilyen helyzetből, ráadásul nem is szavaz, ellentétben a tőkés által eldobott magyarországi dolgozóval.

A globális kapitalizmus ellentmondásaiból lehetetlen menekülni: a jelenlegi helyzetben is növekszik a társadalmi elégedetlenség és düh kockázata. Mindezt az Orbán-rezsim 2012-13 után a Jobbik-univerzum posztfasizmusának lemásolásával kezelte. Ezek közé tartozott az állampolgári jogok demagóg okokból való szűkítése: a nők, a cigányok, a bevándorlók, a „túl” szegények, a hajléktalan emberek jogainak megvonása. Mindez ma már egész Európában és Észak-Amerikában divat,

ellenállást pedig ezzel szemben mindenhol az éledező és még megmaradt szakszervezeti radikalizmus és különböző baloldali társadalmi mozgalmak nyújtanak

– parlamentbe választott politikai erők, képviselők (felvállalt színüktől függetlenül) soha, sehol és semmilyen körülmények között. De éppen, amikor ezek erőre kapnának, a nyugati világ ismét egy hidegháborús, és Ukrajnában, valamint Afrikában egészen forró háborús helyzetben találja magát. Ott a fegyverkezés, a nacionalista hisztéria és a hadseregek hierarchiája próbálja mindezt megtörni.

A legújabb, és minden bizonnyal még az előzőnél is mélyebb válságból hosszú távon tehát két kiút van: vagy színre lép az erősebb, kegyetlenebb és „hitelesebben” posztfasiszta Orbán a szélsőjobboldalról, vagy pedig a társadalom súlyos és ugyancsak elég kíméletlen módon meg is buktathatja az egész uralkodó osztályt egy forradalomban: ehhez azonban szerveződnie kell a túlélésért.

Harmadik út viszont soha nincsen, a fölösleges hírekkel, és dühöt elvezető csalétkekkel teli borsszezonnak egyszer vége lesz, akkor pedig rövid úton kiderülhet majd, milyen súlyos is éppen azoknak az állami rendszereknek a helyzete, amelyeket immár véglegesen elhanyagoltak, és amelyeket egyelőre csak a tőke különböző alhálózatai kívánnak kicserélni a saját rendszereikre – legyen szó akár egészségügyről, akár oktatásról, akár szociális gondozásról. Innen már nincs visszaút, csak előre lehet menekülni.