Éppen 25 évvel ezelőtt, 1992. augusztus 20-án jelent meg Csurka István Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című írása. A dolgozat a rendszerváltás utáni magyar történelem egyik legellentmondásosabb, hosszú távú (negatív) politikai hatásait tekintve pedig egyik legerősebb szövege. A fékevesztett összeesküvés-elméletekben, félrevezető politikai párhuzamokban (IMF=Vörös hadsereg – ismerős?), durva antiszemitizmusban és antidemokratikus, autoriter felhívásokban („…bármilyen erő igénybevétele meg van engedve…”) tobzódó dolgozatot olvasva nehéz nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerére mint Csurka megvalósult álmára asszociálni.  De ennél sokkal érdekesebb lehet a dolgozatnak egy jövő felé tekintő olvasata, értelmezése.

fotó: Bánkuti András

Az eredetiben nyolc újságoldalt kitevő írásban szinte alig lehet olyan ok-okozati magyarázatot, olyan értelmezést találni, ami megáll a valóság talaján. A nemzetre lecsapó külső és belső idegen, a kertek alatt ólálkodó „volt nomenklatúra pufajkásai”, a globális léptékű magyarellenes összeesküvés mind-mind olyan elemek, amelyek ebben a formában sem akkor, sem most nem állják meg a helyüket — bár manapság még annál is inkább, mint akkor, a politikai közbeszéd népszerű toposzai, világértelmező keretei. A szöveg ezen szintjére pedig még rájön egy erősen frusztrált, hétköznapi neheztelés által motivált személyeskedő támadás minden és mindenki ellen.

De a Csurka-dolgozat messzire nyúló hatásának és relatív népszerűségének megértése nem megspórolható ezen elemek egyszerű morális elítélésével.

A hosszú támadó tirádák és nagyívű összeesküvés-elméletek alatt mélyen végighúzódik egy erős igazság, mely annyira erős, hogy sokak szemében igazolást adott minden szövegben szereplő tévképzetre, torzításra.

Mégpedig az, hogy a rendszerváltás, nemes egyszerűséggel, el lett baszva.

Fél választási ciklussal a rendszerváltás után erre a belátásra nagyon kevesen jutottak, és azok között, akik így tettek, Csurka értelmezése volt a leghatásosabb. A rengeteg – most már joggal nevezhetjük így – badarság közé beékelve ugyanis a dolgozat rámutat arra, hogy egy alapvetően igazságtalan rend van felépülőben, amely kisemmizi, tönkreteszi, létbizonytalanságba taszítja az átlagembert.

„Sok-sok családnak kellett tapasztalnia, hogy az, amit évtizedes kemény munkával megszerzett – sokszor az ügyeskedés is kemény munkává tud szépülni -, az most, ahelyett hogy a rendszerváltozás nagyobb szabadságában örömforrássá válna, elvész, de legalábbis veszélybe kerül.”

Rámutatott arra, hogyan is épül a magyar kapitalizmus, lopás és törvénytelenségek árán, a politika pedig a gazdasági befolyással rendelkezők harácsolását támogatja, miközben a többség kisemmizése folyik.

„Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy könnyítsük a nép terheit. Igazságosabb közteherviselésre kell áttérnünk, mert vannak, akik már nem bírják tovább. Nem minden vagyon keletkezett vállalkozásból és tehetségből, nem minden tőkefelhalmozás „eredeti”. (Legfeljebb csak egy „eredeti” törvénykijátszási vagy alkalmazási ötleten alapul.)”

És talán ami a legfontosabb: észrevette, hogyan veszik ki a rengeteg hurráoptimista terminus technicus és mítosz között a nép képviselete a politikából.

„…Magyarországon a szocializmus évtizedei után, amikor a „népet” a szörnyű kizsákmányolás és a semmibe vevés közben az istenítés bombasztjával kárpótolták, életveszélyes minden párt és minden kormány számára a nép fogalmának detronizálása.

Halálra van ítélve minden párt, amelyik ugyanakkor, amikor nem tud igazságot tenni, sőt kormányzása alatt a nép által, a szegények által tapasztalt igazságtalanságok a csillagokig szöknek, egyszersmind lemond a nép megszólításáról, megtiszteléséről, a rá való hivatkozásról.”

„Az MDF-nek tehát töredelmesen be kell vallania a nép iránt elkövetett vétkeit, hálátlanságát, és vissza kell térnie a tiszta forráshoz. Mert különben a nép – amely egyes liberálisok szerint nem is létezik – közönnyel és távolmaradással válaszol. Jobbik esetben.”

Annak megértése, hogy ezeket a mélyigazságokat, miért így, miért ebben a tényszerűen és morálisan sem helytálló keretben írta meg, túlmutat jelen cikk keretein (de itt például érdekes elemzés olvasható erről). Így, ebben a keretben tette, így, ebben a keretben értette ő meg a körülötte lévő világot.

De 25 évvel a dolgozat megjelenése után már képesek vagyunk másképp is megérteni a rendszerváltás kudarcát. Képesek vagyunk felfejteni azt a kényszerpályát, amelyen a globális kapitalizmusba félperifériás pozícióban beágyazódott Magyarországnak mozogni volt lehetséges. Képesek vagyunk látni, hogy a nagy szólamok mögött a magyar jobb- és baloldal, hogyan dolgozott a saját szűk társadalmi csoportjának helyzetbe hozásán a többség kárára. (És azt is, miért volt egyszerűbb morális elítéléssel lerendezni Csurka dolgozatát, hiszen mindenkinek egyszerűbb és kifizetődőbb volt a nép politika homlokteréből való kiveszését diagnosztizálókat antiszemita, alufóliasisakos blődségként lesöpörni.)

Képesek vagyunk látni, hogy nem valami hatalmas zsidó világösszeesküvés áldozatai vagyunk, hanem nagy gazdasági és társadalmi folyamatoknak (épp fénykorát élte ekkor a piaci fundamentalizmus, a jóléti állam ellenes tendencia, a „nincs alternatíva” doktrínája, és világszerte hegemón pozícióba kerültek ezek hirdetői), illetve a kétosztatú politikai elit tévképzeteinek és önös érdekeinek kombinációja vezetett el odáig, hogy majdnem 30 évvel a rendszerváltozás után Magyarország polgárai többsége anyagi is kulturális értelemben is szörnyű körülmények között él.

Azt is tudjuk ma már, hogy a Csurka által kárhoztatott „átmentés”, az előző rendszer gazdasági kiváltságosainak és technokratáinak rendszerváltás utáni relatív túlélése nem oka ennek a folyamatnak, hanem csak egy apró tünete a sok, sokkal súlyosabb és lényegesebb tünet között.

De ami a legfontosabb: tudunk alternatívát is mondani a Csurka által javasolt megoldásokra, a féktelen erőpolitikára és üres, kirakatszerű retorikai nacionalizmusra. Hiszen ha az övével ellentétben, a mi diagnózisunk helyes, és nagy világösszeesküvések, idegen ármány helyett reálisan látjuk az ország pozícióját a világban, különböző függőségeinket és kényszerpályáinkat, akkor észrevehetünk egy dolgot.

Nem szükségszerű, hogy az az összvagyon, amely rendelkezésünkre áll, úgy oszoljon el, ahogy az elmúlt harminc évben történt.

Nem szükségszerű, hogy csak a jobboldal által épített „nemzeti tőkésosztály”, vagy az ellentábor által támogatott, hazai „nyugatos” felsőrétegek, és a mindkét tábor által így vagy úgy babusgatott multinacionális vállalatok részesüljenek a közösen megtermelt vagyonból. Nem szükségszerű a harácsolás.

A jelenlegi keretek között talán még inkább, mint ’92-ben, van mozgásterünk visszahozni a népet a demokratikus politika homlokterébe, és van lehetőségünk egy olyan belső rendszer felépítésére, amelyben az anyagi és kulturális javak igazságosabban oszlanak el. A csurkai másokra mutogatás és bűnbak-keresés helyett lenne mozgásterünk az emberek életminőségének látványos javítására.

Ez sem az SZDSZ-nek, sem az MDF-nek, sem utódjainak nem sikerült. Így az már a mostani generációk feladata, a mi feladatunk, hogy éljünk ezekkel a lehetőségekkel, hogy bejárjuk ezt a mozgásteret. A Csurka által homályosan érzékelt mélyigazságot nem szem elől tévesztve, de a Csurka által propagált nézeteket és megoldási javaslatokat maradéktalanul meghaladva kell felépítenünk egy politikai alternatívát: a jólét és igazságosság országát.