A pécsi Kerényi Károly Szakkollégium nyári egyetemének záróestjén izgalmas vita bontakozott ki a kortárs kapitalizmus meghaladásának elméleti alapvetéseiről és azok gyakorlati következményeiről. Éber Márk Áron és Kiss Viktor alapvetően a kapitalista rendszerre adott válaszok megújításának lehetőségeiről beszélgetett. Habár a vitázó felek egyike sem képvisel ortodox marxista pozíciót, hisz a termelési mód elsődlegességét, történelemfilozófiai kitüntetettségét, vezérfonál-jellegét mindketten – más-más irányból – elutasítják, a vita során Éber Márk Áron képviselt hagyományosabb álláspontot, míg Kiss Viktor a marxizmus posztmarxista irányba való meghaladása mellett érvelt. A vitát Kováts Eszter moderálta.

Kováts két beszélgetőtársát szövegeikről, pontosabban Kiss Viktor Kívül/Belül című könyvéről, illetve Éber Márk Áron a könyvről szóló, az Eszmélet folyóiratban megjelent kritikájáról kérdezte. Így az okosan felépített beszélgetés lényegében Kiss Viktor posztmarxista könyve köré szőtt vitává vált. A vita során – ahogy a kritikájában is – Éber, a könyv erényeit elismerve, azt a világrendszer-elemzés helyzetértékelése segítségével kritizálta. A vita csomópontja a munkássághoz való viszony volt. Kiss szerint a baloldalnak le kell mondania a munkásságról, hisz az betagozódott a fogyasztói társadalomba, nem képes sem osztállyá szerveződni, sem változást hozni. Ezzel szemben Éber úgy látja, egy újraiparosodó félperifériás társadalomban (Magyarország ilyen) a baloldal semmiképp nem mondhat le a munkások tömegeiről.

A vita elméleti jellege ellenére tehát nagyon is gyakorlati tételekkel bírt: a két baloldali kutató arról vitázott, hogy mi az antikapitalista cselekvés a 21. században, kiket és hogyan lehet, kell vagy érdemes megszervezni, miként képzelhető el egyáltalán társadalmi változás ma. Azaz, Éber Partizánon futó podcastjének címével kifejezve valójában arról, hogy „Mi a teendő”?

A beszélgetést a Mérce élőben közvetítette, a felvétel megtekinthető alább:

Mi a teendő?

A vitát Kiss Viktor nyitotta meg, a korszakolás problémáján keresztül mutatta fel, mit tekint ő vitás pontnak a marxista hagyományban. A régi marxizmus a kapitalizmust egységesnek tekintette, nem szabdalta korszakokra, hisz a termelési módra fókuszált, alapvetése volt, hogy amíg ugyanaz a termelési mód, addig ugyanazzal a rendszerrel állunk szemben, és a válaszaink is ugyanúgy érvényesek. Ezzel szemben Kiss úgy látja, hogy a kapitalizmusnak gyökeresen eltérő természetű korszakai vannak. Rámutatott arra is, hogy paradox módon ez a gondolat egy ortodox szerzőtől, Lenintől származik, ő írja imperializmuselméletében, hogy a rendszer átlépett egy teljesen más (imperialista) korszakba, megváltoztak a tétek és a játékszabályok. Ehhez hasonlóan Kiss szerint a rendszer különböző korszakaiban teljesen más törésvonalak jelölik ki a harcoló feleket, és az antikapitalista politika központi kérdése is változik. Korábban a szegénység és a kizsákmányolás volt a korszak nagy kérdése (csak láncaikat veszíthetik), ma már ez nem igaz, a tét ma egyfelől az emberi szabadság, az autonómia, másfelől a technológiai fejlődés és a fenntarthatóság, az ökológia, harmadrészt pedig a „a jó helyekért” folytatott verseny, amely a kirekesztés és a befogadás problémái körül bontakozik ki.

„Így talán már érthető a kritikám Márkkal szemben, a könyve beleragad egy olyan kapitalizmusképbe, amely az előző korszakhoz tartozik.” – fejezte be Kiss Viktor.

Éber ott folytatta, ahol Kiss abbahagyta. A szociológus azzal egyetért, hogy a hangsúlyok eltólodhattak, de a „minden megváltozott” megközelítést Kiss könyveiben inkább retorikai fogásnak tartja. Éber rámutatott, hogy nem csak időben, hanem tértben is élünk, és más területeken egészen másképp jelennek meg a feltételezett korszakok. Ez azért különösen fontos Éber szerint,

mert mi sem a nagybetűs Nyugaton élünk, itt sem az a történet történik, amit a nyugati (poszt)marxizmus az ottani társadalmakról elmesél.

Épp a térbeliség alapján gondolja újra a termelési mód szerepének marxista felfogását a világrendszer-elemzés: térben elmozdulva a termelési viszonyok egyenlőtlen, de összefonódó fejlődésével találkozunk. A világrendszer-elemzés szerint a globális rend különböző termelési módok egymásba ékelődéséből áll, az egyik társadalom azért tud fejlett lenni, mert a másik fejletlen. Azaz a fejletlenség is a kapitalizmus része, ily módon a termelési mód kitüntetettsége Éber szerint is kétségbe vonható. A szociológus szerint határozottan szükségünk van a posztmarxista autonomizmus ellenállási stratégiájára, de nem csak arra: a termelési módok összecsúszása miatt „hibrid haditervet” kell készítenünk. És így a régi marxista hagyománynak is maradt még magyarázóereje Éber szerint, még ha abban igazat is ad Kiss Viktornak, hogy nem magyaráz meg mindent.

„Amikor olvastam Viktor könyvét, én is gyakran írtam a nagyívű állítások mellé a margóra, hogy hol?”

– folytatta a korszakolás kivesézését Kováts Eszter, majd átadta a mikrofont Kiss Viktornak, hogy reagáljon a térbeli dimenzió felőli kritikára.

Kiss válaszában kifejtette, hogy őt is zavarja a nyugati elvtársak vaksága, fölényessége.

„Ha elmegy az ember egy baloldali rendezvényre Nyugat-Európába, akkor iszonyatos lenézéssel találkozik már a kelet-közép-európai résztvevőkkel szemben is.”

De az alapvető kérdés valójában szerinte az, hogy egyetértünk-e Marxszal abban, hogy a kapitalizmus globális meghaladásához a legfejlettebb tőkés (nyugati) országokban kell egyszerre megtörténnie a átmenetnek/forradalomnak. Kiss szerint az alterglobalizációs mozgalmak illúziója volt az, hogy kiutat majd a globalizáció kárvallottja, a harmadik világ mutat. Ez a vágykép azonban elterelte a figyelmet a valódi problémáról, arról, hogy Nyugaton a baloldal nagy bajban van. Kiss szerint a nyugati baloldal két irányból lett „kiütve a nyeregből”. Egyfelől elhitették vele, hogy ez a rendszer reformálható (szociáldemokrácia, jóléti állam stb.). A ‘70-es, ‘80-as években ez a tévhit katasztrófához vezetett.

„A másik probléma, hogy elpárolgott a munkásosztály mindenféle forradalmi hevülete, sőt, lehet az egész munkásosztály elpárolgott. A baloldal bement az intézményrendszerbe, a munkásosztály, a nagy gyárakban dolgozó tömeg meg kipurcant mögüle.”

Kiss szerint tehát a nyugati baloldal újraélesztése az elsődleges feladatunk.

Éber ellenvetésül leszögezte, hogy a világrendszer-elemzésből sem az következik, hogy várjuk, hogy majd a periférián megcsinálják a forradalmunkat. A szociológus szerint a globális kapitalizmus területeinek szembeállítása egy áldilemma, a centrumokban és a perifériákon az osztályharcnak egyszerre kell történnie. És abból, hogy a nyugati baloldal bajban van, nem következik az, hogy felejtsük el a marxizmust, épp ellenkezőleg, a dolgozók küzdelmeit kell megerősíteni, ahogy korábban is.

„Magyarországon újraiparosítás zajlik, ebben a helyzetben a munkának és a munkásságnak megújuló jelentősége van.”

Éber fő kritikája Kiss felé, hogy csak a harc egyik oldalára helyezi a hangsúlyt, csak a városi fehérgallérosok megszervezésében lát forradalmi potenciált, de a munkásság megszervezése nélkül sehova nem fognak jutni a városi autonomista mozgalmak.

„Nagyon sok minden szól az is-is stratégiája ellen” – reagált Kiss Viktor.

A politológusok szerint a baloldal hiába töri magát,

a fejlett országokban élő munkások, miközben tapasztalják a kizsákmányolást, nem akarják tudomásul venni, hogy a rendszer elnyomó és menthetetlen.

Így a baloldal nagyon régóta beszorult egy ideológiai dilemmába – s ez arról szól, hogy hogyan lehetne meggyőzni az emberek többségét az antikapitalizmusról, miközben ők a kapitalizmus által teremtett világban akarnak élni és minél többet keresni. Kiss szerint a diagnózis és a preferált alany között létrejött áthidalhatatlan szakadékot kell felszámolnunk – mert a rendszerkritika és a valódi munkások/szegények között ma áthidalhatatlan szakadék tátong. A megoldás, hogy megkérdezzük, hogy kik azok, akik eleve magukban hordozzák a rendszerkritikát és ők mit gondolnak? Tehát, még ha kevesen is vannak, kik ma a forradalom hordozói? Kiss válasza, hogy azok a fiatalok, akik nem akarnak már dolgozni egy munka utáni világban, nem akarnak átmosott agyú zombik lenni, és nem akarnak belehalni a klímaváltozásba. Akik eleve próbálnak nem részt venni a rendszerben. Kiss rámutatott, hogy Marx eredeti megoldása is hasonló volt, csak a 19. században a kommunista munkások hordozták a változást. A másik, ezzel párhuzamos út Kiss szerint, hogy megkeressük a rendszer Achilles-sarkát. És a koronavírus megmutatta, hol érdemes keresgélni.

„A centrumországokban az egész rendszer azon áll vagy bukik, hogy mi aktívan részt veszünk-e abban az életformában, amit a rendszer kínál.”

Kiss szerint, habár a GDP-esés nem volt olyan látványos, valójában nem sokra voltunk attól, hogy összeomoljon a kapitalizmus a járvány alatt. Amikor a vírus miatt mindenki otthon maradt, egyetlen pillanatra voltunk csak a nagy összeomlástól. A válság azt bizonyította, hogy elég egy picit abbahagyni a kapitalista életvitelt, és a rendszer hamar beledöglik.

„Ez szimpatikusan hangzik, de hogyan lehetnének az általad leírt ellenálló stratégiák nem csupán egyéni ellenálló stratégiák? Azaz mi különbözteti meg a te javaslatod a nyugati identitáspolitikák egyéni életvitelre hangsúlyt fektető stratégiájától?” – kérdezte a moderátor Kiss Viktort.

Kiss szerint a szokásos életvitel-forradalmak egyvalamit szoktak elfelejteni, azt, hogy mi lesz a szakítás után. A politológus szerint kilépni a rendszerből, nemet mondani csak egyénileg lehet, de amire igent mondunk, az viszont közösségi módon teremthető meg. Azaz ellenkulturális mozgalmakra van szükségünk. „De ne militáns dolgokra gondoljunk” – figyelmeztet egy gyakori baloldali hibára Kiss. Szerinte nem zászlólobogtatásra van szükség, meg rendszerdöntögetésre, hanem közösségre, ahol az emberek egyszerűen csak másképp élnek. A szolidáris gazdaság, vagy a szövetkezeti mozgalom is éppen ilyen Kiss szerint. És, ha ezek a mozgalmak tömegessé válnak, akkor a rendszer már meg is dőlt.

Éber egyetértett Kiss Viktorral abban, hogy közösségekre van szükség, de úgy látja, hogy a bérmunkából élőknek is alternatívát kell kínálni, nem csak azoknak, akik „ráérnek” másképp élni.

„Én úgy látom, az autonomizmus alapvetően egy elég képzett, sokszor diplomás, városi, fehérgalléros emberek számára – számunkra – egy könnyen elérhető kilépési pont. De mi számszerűen kevesek vagyunk.”

A munkások számára is létre kell hozni közösségi kilépési lehetőségeket, a munkáskultúra, munkásmozgalom a múltban ezt tette – érvelt Éber.

A beszélgetés eddigi részét lezárandó a Kováts Eszter megkérte Kisst, hogy utoljára még reagáljon erre a kritikára. A politológus szerint azt kell eldöntenünk, hogy szerintünk mi áll a kapitalizmus működésének középpontjában, mi a lényeges elem. Hisz a baloldal erőforrásai szűkösek, meg kell választanunk, hogy mivel foglalkozunk – szögezte le Kiss. A politológus Antonio Negrit továbbgondolva – aki a materiális munka helyett az immateriális munkát helyezte a középpontba – mutatott rá, hogy szerinte az új, lényeges, baloldal figyelmét kiérdemlő terület a materiális és az immateriális munka helyett a fogyasztás. Így szerinte igenis le kell mondanunk a munkásokról. Marx korában közhely volt, hogy a szegények és a gazdagok közötti harc kiéleződését várták. Amikor Marx a szegények helyett a proletárokat emelte ki, akkor szintén nem a többséget, hanem a kisebbséget választotta. Ez akkor egy szűk réteg volt, 10 százaléka a társadalomnak – meséli Kiss. Így szerinte nekünk is külön kell választanunk az empátiánkat, szociális érzékenységünket az antikapitalista gondolkodástól.

Baloldali populizmus, feminizmus, identitáspolitika

Az elméleti vita után Kováts Eszter három konkrét példa keresztül kérte meg a feleket, hogy vázoljak fel a megközelítésük különbségeit.

Miért állt földbe a baloldali populizmus?

A hazai újbaloldal (pl. Szikra Mozgalom) számára inspirációt jelentő Jeremy Corbyn és Bernie Sanders-féle baloldali populizmusról a két vitázó fél részben azonos álláspontot képvisel. Mindketten bukott kísérletet látnak benne, azonban eltérő tanulságokat vonnak le a kudarcból.

Éber Márk Áron Csigó Péterre hivatkozva arra mutatott rá, hogy a szakszervezeti bázis híján jóideje hiányzik a politikai képviselet közvetítése, a munkásoknak nincs valódi kapcsolatuk a politikusokkal. A közvetítés a média, később a Facebook feladatává vált. Ám ezek sokkal illékonyabb, könnyebben elszakítható kötelékeket hoznak létre. A munkásnak már nem kézenfekvő, hogy ki az a politikus aki „vele van”, ki az, akit a közössége (a szakszervezet) támogat abban, hogy képviselje őt. A baloldali populizmus erre a képviseleti válságra adott válasz volt. De kiderült, hogy nem lehet ügyesebb médiatematizációval kipótolni a munkásszervezést.

„Nincs más lehetőségünk, vagy én nem tudok jobbat: újra kell teremteni a munkásképviseletet.”

Kiss Viktor szerint a baloldali populizmus azért nagyon fontos, mert ez az, amire az elmúlt másfél évtizedben a baloldal elpazarolta az idejét. A politológus szerint a balpop a 2008-as válság teljes félreértéséből adódott. A hipotézis az volt, hogy a 2008-as válság megmutatta a neoliberális politika emberellenességét és kinyitotta a kaput a baloldal számára. Kiss Viktor szerint tudhatta volna a baloldal, egy ennél azért hajlékonyabb a rendszer, az uralkodó osztály nem fog fejjel menni a neoliberális falnak. De azt is megmutatta ez a történet, hogy a társadalom lázadó potenciálját is teljesen félreértette a baloldal.

„A társadalom többsége rohadtul nem baloldali radikális. Épp ezért tudta a jobboldali populizmus becsatornázni ezt az egészet.”

– Kiss Viktor szerint a neoliberálisok iránti ellenszenvből csak jobbratolódás lett, nem a baloldal erősödése.

A nők és férfiak viszonyának, egyenlőségének hol a helye az elméleti keretetekben?

Kiss Viktor úgy látja, a ‘68-as férfivezérelt mozgalmak óta gyakran épp nők vezetik az alternatív életmódot zászlajukra tűző közösségeket, és ez nem véletlen: strukturális okokból a nők hamarabb keresik, gyakrabban észreveszik az alternatív élet lehetőségeit. Kiss kedvenc példája az autonomista mozgalom bosszorkák nevű ága. A boszorkányok minden korszakban azok a nők, akik nem fogadják el a rájuk kényszerített szerepeket és ezért elmondják őket mindennek, vagy egyenesen megégetik. A 70-es évek olasz feministái rájöttek, hogy a szabad, autonóm és haladó nő csak boszorkány lehet.

„Én azt javasolnám a férfi nézőknek, hallgatóknak, hogy szimpatizáljanak inkább a bosszorkányokkal, mint az úgynevezett »normális« nőkkel, és akkor a világ jobb lesz” – zárta a mondandóját a témában Kiss Viktor.

Éber Márk Áron szerint a női-férfi viszonyok hagyományos marxista elemzésének hosszú múltja van, ő személy szerint a Fordulat folyóirat 24. lapszámából (Társadalmi reprodukció. Gondoskodás, szeretet, szex és házimunka a kapitalizmusban) tanult sokat. Ennek nyomán a nők helyzetét is a kizsákmányolás fogalmain keresztül érti. A nőmozgalom nagyon sokat tett azért, hogy ne csak a bérmunkás férfiak kizsákmányolása látszódjon a kapitalizmusban.

„Világ proletárjai, mi mossuk a zoknitokat!”

– idézett fel egy régi jugoszláv feminista szlogent a szociológus.

Éber visszakérdezésére Kováts Eszter elmondta, hogy szerinte a baloldali férfiak hajlamosak azt hinni, nekik már semmi dolguk, hisz a kapitalizmus a nők elnyomásának forrása, nem a férfiak viselkedése, ezért is volt kíváncsi, hogy mit gondol a kérdésről a két férfi beszélgetőtárs.

Kell-e nekünk identitáspolitika?

Kováts Eszter értékelése szerint mindkét beszélgetőtárs az identitáspolitikai keretezés mellőzése mellett szokott érvelni, közös hivatkozási pont számukra Mark Fisher Kilépés a vámpírkastélyból című szövege. Kováts szerint azonban Nyugaton mind a marxista, mind a posztmarxista baloldal sokszor kompatibilisnek gondolja magát az identitáspolitikával, így adja magát a kérdés, hogy a hazai teoretikusok miért ennyire elutasítók.

Kiss Viktor szerint a jelenlegi helyzetben óvatosan kell beszélni az „idpolról”, nehogy muníciót adjunk a radikális jobboldalnak, így megpróbált olyan érvet mondani, ami nehezen vehet át a jobboldal. A politológus úgy érzi, hogy ‘60-as években, a modern kapitalizmusban, amikor ezek a mozgalmak elindultak, jelentős forradalmi potenciált hordoztak. A régi kapitalizmus egy zárt, hierarchizált, heteroszexuális fehér férfiakra építő rendszer volt. Emiatt például a korai melegmozgalmak szükségképpen antikapitalista pozíciót vettek fel. De azóta, a politológus elmondása szerint, áteveztünk a posztmodern kapitalizmusba, amelynek alapköve lett a sokszínűség, a folyékonyság, az egyéni választás. A negatív mozgalmak ebben a pillanatban pozitív mozgalommakká váltak, a rendszer tagadása, a rendszerrel való szembehelyezkedés helyett követeléseik valójában rendszerkonform követelésekké transzformálódtak.

Éber Kiss értékelésével teljesen egyetértett, csak arra mutatott rá, hogy ő fogalmilag másképp fejezné ki magát ezügyben: ő úgy mondaná, hogy az identitáspolitikai küzdelmek el lettek oldva a materiális alaptól, individualizálnak, ahelyett, hogy rámutatnának az elnyomás közös és anyagi természetű gyökereire.

„Az individualizáció szanaszét veri a közösségvállalási lehetőségét, ami éppen a közös fellépés esélyét teremtené meg.”

Így a vita egyetértéssel zárult – úgy tűnik, az identitáspolitika iránti ellenszenv könnyen kibékítette a feleket. De a vita zárlata, valamint az elvtársias hangnem nehezen felejteti el, hogy jelentős különbségek választják el az itt megjelenített baloldali iskolákat. Az eljövendő sikerek és bukások, és a mindkét beszélgetőtárs által támogatott közösségek majd utólag tisztázzák, mely ma látszó törésvonalak és szakadékok voltak igazán fontosak.