Eva von Redecker feminista filozófus, a berlini Humboldt Egyetem volt kutatója. Tudományos munkái és esszéi a kritikai elmélet keretén belül a tulajdonnal, a társadalmi változásokkal, a társadalmi cselekvés megalapozásával foglalkoznak. Monográfiát szentelt Hannah Arendt morálfilozófiájának és Judith Butler munkásságának. Praxis und Revolution című művében a forradalom új értelmezése mellett érvel.

Ön szerint a gyarmati-kapitalista társadalmi rendszer, amelyben élünk, már önmagában akut katasztrófa, emiatt a reformista megoldások elégtelenek, radikális változásra van szükségünk. Mit alapján mondja azt, hogy a kapitalizmus akut katasztrófa, és miben tér el másoktól az Ön felfogása a kapitalizmusról? 

A kapitalizmus átfogó elemzése esetén nem elég, ha csupán arra koncentrálunk, hogy az a kizsákmányolás által lehetővé tett bőséget elképesztően igazságtalanul osztja el, hanem azt is figyelembe kell vennünk, hogy az általunk ismert kapitalizmus – és szerintem az összes lehetséges kapitalizmus – ezzel egy időben hulladékot és szemetet termel, valamint hatalmi viszonyokat rögzít. Látnunk kell, hogy a kapitalizmus nem csupán a munkásokat zsákmányolja ki, hanem ezzel egyidejűleg az életet is elpusztítja. Ez a jelenlegi tiltakozási mozgalmakat vizsgálva vált számomra egyértelművé.

Úgy gondolom, hogy a kapitalizmusnak több egymástól eltérő, de egymással kölcsönhatásban álló alapelve van. A kapitalizmus megjelenési formái földrajzilag és történetileg eltérőek, és ezek a formák egyedi elemzésre szorulnak.

Meglátásom szerint azonban két állandó alapelv végigkíséri a kapitalizmus történetét.

Az első a profitorientáltság, ami a kapitalizmus minden kritikusa számára egyértelmű. Ehhez azonban szerintem nem csak a Marx által leírt árufétis^[1] elengedhetetlen: a tőkefelhalmozás a „semmisségfétis”, az „értéktelenség fétise” (Fetisch der Nichtigkeit) nélkül sem lehetséges. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy gond nélkül megszabadulhassunk az értéktelennek tekintett tulajdonainktól. Ez az eldobási logika (Auswurfsorientierung) érvényesül a rendszerszintű károsanyag-kibocsátás, a termelési- és csomagolási hulladékok, valamint vegyipari melléktermékek és méreganyagok esetében. Ahogyan azoknak a társadalmi csoportok kapcsán is, akiket haszontalannak (nem produktívnak) és értéktelennek tekintenek.

A második alapelv a „tulajdonfixáció” (Eigentumsfixierung), amely bizonyos mértékig még a kapitalizmusnál is öregebb. Ez azért fontos, mert szerintem az erőszak bizonyos formái nem érthetőek meg a gyarmati modernitásban általánossá váló tulajdonlogika elemzése nélkül. Ez a történetileg specifikus tulajdonforma – a tulajdon mint a dolog feletti abszolút hatalom – magában foglalja a jogot a tulajdon megsemmisítésére, és helytelen, visszaélésszerű használatára is. A szuverenitás ilyetén felfogása, fantazmagóriája a szabadságról alkotott felfogásunkba is mélyen beleíródott, és ennek megfelelően a modern szubjektum folyamatosan keresi azokat az életszférákat, ahol ezt a fajta korlátok nélküli birtoklást kiélheti. (Ezt a feudalizmusból kivezető emancipatorikus és liberális politikai haladás árnyoldalaként is felfoghatjuk.)

A gazdasági rendszerünknek is az a központi eleme, hogy az erőforrások és a munkaerő felett a hatalmasok és uralkodók rendelkeznek.

Ugyanakkor pont ezek, az erőforrások és a munkaerő az, amelyek együtt az élet szövedékét (web of life) alkotják – Jason Moore megfogalmazása szerint.^[2] Viszont az élet logikája összeegyezhetetlen a kapitalista értékesülési logikával, és épp emiatt ahhoz, hogy az élet szövedéke a profit és az eldobási logika mentén értékesíthető legyen, először rendelkezésre kell bocsátani tulajdonként – méghozzá a fent bemutatott modern megnyilvánulási formájában. Amihez elengedhetetlen az állami és az államon kívüli erőszak alkalmazása.

Szintén ez a tulajdonlási logika van jelen azokban az ideológiákban is, amelyek a legkevésbé elviselhető kapitalizmust is képesek stabilizálni. Ezt a közös nevezőként megjelenő ideológia alkotóelemet nevezem fantombirtoklásnak (Phantombesitz), ami azt jelenti, hogy bizonyos társadalmi csoportok – részben a tulajdon nélküli és kisajátított emberek is – számára lehetővé válik a hatalom nélküli csoportok tagjainak és az ő tevékenységüknek a birtoklása.

Ilyen például, amikor a fehérség magában foglalja a feketék emberi mivolta, vagy éppen mobilitása feletti rendelkezésre való jogot.^[3] Ez a logika mai napig tetten érhető a határok működtetésében. Ugyanígy a patriarchátus is leírható a nők reproduktív munkája és reprodukcióra való képessége feletti rendelkezésként.

Tehát bizonyos értelemben a fantombirtoklás szerepe, hogy kárpótolja a tulajdon nélkülieket, akik így a kedvezőtlen tulajdonviszonyok ellenére is magukénak érezhetik a rendszert.

Mindezek fényében látható, hogy reformok önmagukban nem segítenek, mivel nem pusztán jó dolgok vannak, amiket újraoszthatunk, hanem a káros és mérgező dolgokkal is kezdenünk kell valamit.

Mi, marxisták mind úgy gondoljuk, hogy forradalomra van szükség ahhoz, hogy a termelőeszközök többé ne képezzenek magántulajdont, valamint hogy újraoszthassuk őket annak érdekében, hogy valóban az életet támogató struktúrákat alakíthassunk ki. Ugyanakkor mivel a klímakatasztrófa feltartóztathatatlan, becsapjuk magunkat, ha azt gondoljuk, hogy még valaha is lehetséges a jó élet ezen a földön anélkül, hogy majdnem minden időnket egy tágan értelmezett gondoskodási munkába fektessük – az ökoszisztémáról való gondoskodásba. Tűzoltásként. De itt lehet, hogy a biogazdák lánya beszél belőlem, aki tudja, hogy tényleg micsoda munka kimerült talajon élelmiszert termeszteni.

A bérmunka is leírható az Ön fantombirtoklás fogalmával?

Igen, ráadásul két szempontból is. Részben a saját munkaidőnk feletti rendelkezés esetében. Ugyanis ahhoz, hogy valaki szerződéses formában áruba bocsáthassa a saját munkaidejét, elengedhetetlen, hogy az önmaga feletti rendelkezést tulajdonviszonyként fogja fel, amely szintén egyfajta fantombirtoklás.

De mindenekelőtt természetesen a proletár munkaerő feletti rendelkezés és annak polgári (esetleg kapitalista?) elsajátítása esetén. Tehát az arra irányuló állandósult igény, hogy a munkások minden idejükről lemondjanak, hiszen az elsődleges feladatuk és adósságuk a termelés, és ennek megfelelően nem érdemlik meg a szabadidőt. Úgy gondolom, hogy alapjában véve a „klasszizmus”^[4] megnyilvánulási formái remekül leírhatóak egyfajta kapitalista/polgári fantombirtoklásként. Ugyanakkor ezzel az osztályviszonyokban jelen lévő kizsákmányolás még nincs teljesen leírva. Ahhoz, hogy egészében megragadjuk, szükség van a dologi uralom (sachliche Herrschaft) elemzésére, valamint Marx árufétis fogalmára is.

A fantombirtoklás fogalmához kapcsolódva: a Marie-Skłodowska Curie Fellowship program keretében az autoriter politika térnyerésével foglalkozott, amely kapcsán kritikus a pusztán materiális, vagy pszichológiai magyarázatokkal szemben. Ön szerint mivel magyarázhatóak ezek a folyamatok?

Inkább úgy mondanám, hogy a redukcionista, leegyszerűsítő materiális magyarázatokkal szemben vagyok kritikus, amelyek a munkásság legitim bérköveteléseiből és a munkaerőpiacon konkurenciaként megjelenő bevándorlókból próbálják meg levezetni a jobboldali populizmust. Ugyanakkor a kifinomultabb materialista magyarázatokat elfogadom. Ilyen például a frankfurti iskola hagyománya, amelynek a kereteiben én is dolgozom – már amennyire hagyom magamat keretek közé szorítani. Ez jellemzően az ideológiai és szimbolikus behatásokat, meghatározottságokat vizsgálja a gazdaságban.

A fantombirtoklás fogalmával azt próbálom jelölni, hogy olyan hatalmi viszonyokról beszélünk, amelyek nem írhatóak le pusztán valamilyen fajta hierarchia vagy elismerésbeli különbség révén, hanem az elsajátítás és kisajátítás tényleges infrastruktúrájaként szolgálnak.

Ugyanakkor nem vezethetőek le pusztán a gazdaság belső dinamikáiból. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy a nagytőkének szüksége van a rasszizmusra ahhoz, hogy megossza a munkásságot – ami természetesen igaz, és az egyike a rasszizmus számos fatális következményének. Hanem arról, hogy rasszizmus genezisét csak akkor érthetjük meg, ha a modern individuumnak előbb bemutatott szuverenitás fikcióját, valamint mások felett történő rendelkezésre való igényét figyelembe vesszük. És napjaink autoriter berendezkedéseinek alanyai pont azok, akikre ez a fajta fantombirtoklás jellemző, és ennek megfelelően kimondottan individualista és megalomán karakterek.

Tehát a rasszizmus nem csak gazdasági, anyagi többletértékkel jár, hanem egy szubjektív nyereségről is beszélhetünk az egyének esetében. Ezt a rasszizmus pszichológiai béreként írná le Du Bois^[5], én azonban azért nevezem fantombirtoklásnak, mert ezáltal láthatóvá válik, hogy egy tulajdonláslogika húzódik mögötte. Ráadásul gyakran anélkül, hogy materiális/kézzelfogható tárgya lenne ennek a birtoklási szándéknak.

Nem érthetjük meg azt a gazdaságot, amelyben élünk, ha nem vesszük figyelembe mekkora szerepet játszanak az ilyen ideológiai tényezők a stabilizálásában, melyek a beígért fogyasztási lehetőségeken túl, egyfajta kompenzációként szolgálnak. Bizonyos embereknek tényleg fontosabb, hogy az úgynevezett külföldieknek rosszabbul menjen mint nekik, mint az, hogy ők éppen megengedhetnek-e maguknak egy lakást, vagy az, hogy a béreik méltányosak legyenek – és ezzel muszáj valamit kezdeni.

A rasszista túlkapásokat egy interjújában szintén a fantombirtoklás fogalmával magyarázza: az elkövetők pont azokat a jogokat szeretnék vissza, ami a rasszizált emberek munkája, és általában személye feletti tulajdonlást tette lehetővé; amelyeket a rabszolgaság intézménye biztosított. Napjainkban is valami hasonlónak vagyunk a szemtanúi?

Egészen látványos, hogy tulajdonképpen mindenhol, ahol a neoliberális dereguláció bizonytalansághoz vezetett és a kisajátítás bizonyos formáinak a megerősödésével járt együtt – mint például az Agenda 2010 program Németországban, ott kimondottan sikeres neoautoriter projekteket találunk. Bolsonarótól Modiig, Erdogantól Orbánig. És ezek az autoriter, vagy éppen fasiszta projektek nem egy erős, irányító államról szólnak, hanem az egyéni szuverenitás, önrendelkezés fantáziájára építenek, és ennek megfelelően a neoliberalizmussal is könnyen összeegyeztethetőek.

Az úgynevezett cancel culture körüli paranoiának is az egyéni szólásszabadság áll a középpontjában, de a koronavírus elleni intézkedésekkel szembeni tiltakozások esetében is a test feletti önrendelkezést állították szembe az állami beavatkozásokkal. Ezekben az esetekben azt láthatjuk, ahogy bizonyos egyéni, szubjektív, atomizált felhatalmazásokat próbálnak meg a széles tömegek a többség érdekeként eladni. És úgy tűnik, hogy egy jelentős része ennek a „többségnek” valóban nyitott is ezekre az ajánlatokra. Napjaink politikai mozgósításában ezek az üzenetek játsszák a központi szerepet.

A jobboldali populista, autoriter berendezkedéseket és mozgalmakat úgy lehetne összefoglalni, mint amelyek ezen fantombirtoklások megvédésére tett kísérletek, és akkor válnak ténylegesen fasisztává, amikor napirendre kerül a fantombirtoklás tárgyának likvidálása.

Például, amikor az Európa külső határaihoz érkező menekültek halálát kívánják egyesek, és ez támogatásra is talál, vagy amikor arról beszélnek, hogy csak a „gyengék és öregek” halnak meg a járványban. Tehát amikor eljutnak az alacsonyabb értékűnek tekintett életek kioltására tett javaslatokhoz, vagy amikor a javaslatokat valóban tett követi.

De akkor is, amikor elfogadottá válik az, hogy emberek a munkájuk során ténylegesen tönkremennek. Ahogyan a fosszilis energiahordozók kitermelése továbbra is támogatást élvez, melyeket aztán hatalmas autók égetnek el benzinként mértéktelen mennyiségben. Az élet számos területén tetten érhető ez a fajta fantombirtoklás, amely során jelenlegi és jövőbeli életeteket pusztítanak el és tesznek tönkre, ami igen, neofasiszta. Tehát bizonyos autók az utcáinkon neofasiszták.

Ezeket az autoriter folyamatokat Tamás Gáspár Miklós a posztfasizmus fogalmával ragadta meg a 2000-es évek elején. Szerinte a fasizmus központi eleme az univerzális állampolgárság tagadása, miszerint az emberek emberi mivoltukból fakadóan teljes jogú tagjai a politikai közösségnek. Ezzel szemben a fasizmus biopolitikai kategóriák alapján megkülönbözteti és rangsorolja az embereket. Ahogyan arra TGM rámutatott, mára a képviseleti demokráciák intézményei valósítják meg ezen fasiszta követeléseket, különösebb kényszer vagy erőszak nélkül. Például azzal, amikor az állam lemond a „nem hasznos” társadalmi csoportokról.

Ezek kimondottan izgalmas meglátások, és sokban egyet is értek velük, különösen abban, hogy napjaink fasizmusa esetén az állam visszavonulásáról, nem pedig a kiterjesztéséről kell, hogy beszéljünk. Ahogyan az is fontos meglátás, hogy igenis létezik egy posztfasiszta vágyakozás, és ezek a tendenciák nem csak a felülről folytatott osztályharc okos stratégiái.

Különösen izgalmasnak találom, ahogy Tamás Ernst Fraenkel kettősállam-elméletét használja^[6], hogy megmutassa, hogy a világ legnagyobb részén az állam visszavonul és leginkább csak az állam ellenséges keretei kerülnek megőrzésre. Miközben ezzel egy időben már azokat sem kell különösen elnyomni, akik a néhány megmaradt, többé-kevésbé működő állami intézményeken belül vannak.

Itt azonban felmerül számomra a kérdés, hogy ez nem éleződött-e ki időközben. Az esszé megjelenése óta az olyan új tiltakozási hullámok mint a Black Lives Matter az Egyesült Államokban, vagy a klímamozgalom legutóbbi komolyabb akciói Németországban (mint például Lützerath) kapcsán azt láthatjuk, hogy amint megszűnnek konform módon viselkedni azok, akiket TGM a homogén társadalom tagjaként ír le, akkor velük szemben is megmutatkozik a második állam brutális és elnyomó arca.

Továbbá néha úgy tűnik, mintha számára az állam lenne a felvilágosodás ígéretének a letéteményese. Tehát a felvilágosodás során létrejött állam szerepe, hogy az univerzális állampolgárságot mindig egyre jobban kiterjessze, és ezt az ígéretet árulják el az állam leépítésével. Ugyanakkor ez a történet elmesélhető úgy is, hogy

az univerzális állampolgárság ígérete sosem terjedt ki mindenkire, viszont voltak emancipatorikus szereplők, akik azért küzdöttek, hogy tényleg univerzális legyen, és mindenkire vonatkozzon.

Ilyen volt, amikor a francia forradalom során a jakobinus nőklubbok jelezték, hogy ők is szeretnének szóhoz jutni, azonban ezeket a klubbokat a köztársaság megalakulásának pillanatában betiltották. Ez jól mutatja, hogy ez az ígéret mindig is magában rejtett bizonyos különbségtételeket, ami különösen jól látható a gyarmati, és posztkoloniális állam esetén, ahol második állam kimondottan brutális formájában nyilvánul meg.

Erről ír Rita Segato, aki szerint a volt gyarmati országokban az elit elnyomó hozzáállása a népességgel szemben semmit nem változott a gyarmatosítások óta – még az őshonos elitek esetében sem. Segato hasonló fogalmakkal dolgozik, mint TGM: ő is paraállamról, vagy második államról beszél.

Szerinte az állítólagos modern intézmények mellett a mélyben létezik egy maffiaszerű struktúra, ami újra és újra bizonyítja, hogy az „első állam”, a hivatalos, látható állam valójában tőle függ – például a választások során döntő szerepet játszó illegális pártfinanszírozások és adományokon keresztül.

Ez egyébként az Egyesült Államokban és Németországban sem számít idegen jelenségnek, ugyanis szinte minden választásra jut egy pártfinanszírozási botrány.

Segato elemzése továbbá arra is rámutat, hogy nőgyilkosságok nem egyéni erőszakos tettek, hanem valójában a paraállam megnyilvánulásai, amely így jelzi a szuverenitását egy bizonyos terület felett. Az én fantombirtoklás fogalmam logikájában ez úgy fogalmazható meg, hogy a nőgyilkosságok során a fantombirtok/tulajdon likvidálása történik, és ezáltal jelzik, hogy az alkotmányos, törvényes hatalmon túl is létezik egy hatalom. Itt mondhatnánk, hogy persze, Argentínában vagy Brazíliában ez másképp néz ki, azonban ez történt Németországban is az NSU-gyilkosságok során, ahol bizonyos nemzetiszocialista csoportok azáltal tudatták az erejüket egymás közt és a társadalom felé, hogy rasszizált embereket gyilkoltak meg teljesen büntetlenül. Egészen hivalkodó módon, a rendőrséggel, katonasággal és az alkotmányvédelemmel összefonódva.

Ezek az esetek, mint például Oury Jalloh máig tisztázatlan meggyilkolása, vagy pedig a szövetségi hadseregtől eltűnő, majd a jobboldali alvilágban előkerülő fegyverek és töltények kapcsán Németországban is beszélhetünk paraállamról. És akkor ezzel egyidőben látjuk, hogy például Olaszországban a fasiszták kerültek múlt ősszel kormányzati pozícióba. Mindez kimondottan aggodalomra ad okot, és szintén jól kapcsolható TGM posztfasizmus elemzéséhez.

A felvilágosodás ígérete – az univerzális állampolgárság – az én olvasatomban TGM-nél nincs az államhoz kötve, ugyanis rámutat arra, hogy a marxizmus is ezt az ígéretet hivatott megvalósítani, viszont belátja, hogy ez forradalom nélkül nem lehetséges. Összekapcsolva Ön és TGM fogalomkészletét: leírhatjuk a jelenlegi folyamatokat úgy, hogy az univerzális állampolgárság nem összeegyeztethető a fantombirtoklás logikájával?

Az, hogy az emberi állapot vagy az emberi méltóság egybeessen az állampolgársággal, a mai napig egy hihetetlenül radikális és fontos perspektíva. Napjainkban ennek pont az ellenkezőjét látjuk, amikor például az állampolgárság etnicizálása történik – ahogy azt TGM írja.

Az állampolgárság felett is jelentkezik egy birtoklási szándék, azonban ez már nem csak egy kollektív fantombirtoklás az anyaföld, vagy éppen a haza felett, hanem egyre többször partikuláris, sőt, bizonyos esetekben individuális birtoklási kísérleteket is láthatunk, amikor bizonyos emberek hozzájuk tartozóként tekintenek az állampolgárságra, miközben másoktól elvennék azt.

Ugyanez a birtoklási logika még választási eredményekkel kapcsolatban is megjelenik, mint például a Capitolium ostroma, vagy pedig a legutóbbi brazíliai választások esetében, amikor a társadalomnak egy tényleg jelentős része azt mondta, hogy: „Nem. Ő nem az én elnököm.” De ezt látjuk akkor is, ha a németországi Reichsbürger-szcénára tekintünk. A reichsbürgerek szerint az ő privát állampolgári lojalitásuk, az egyéni személyes szabadságuk kérdése, hogy melyik kormánynak fogadják el a fennhatóságukat maguk felett, és ennek megfelelően nem magától értetődő számukra, hogy egy demokratikusan megválasztott kormányt legitimnek tekintsenek.

Néha tényleg nem vesszük észre, hogy már mennyire szétmállottak a polgári demokrácia intézményeinek alapjai.

Ennek a fényében akkor kimondottan aggasztó, hogy progresszívek is ezzel a „Not my President” (Nem az én elnököm) szlogennel tiltakoztak.

Semmit nem tartok elviselhetetlenebbnek mint a balliberális, kozmopolita megkönnyebbülést, amikor Le Pen vagy Trump épphogy, de veszítenek. Wow. Az ország fele fasisztákra szavazott, de legalább végül most is jól alakult minden…

Pedig valójában már hiányzik minden együttműködési alap és temethető bármely közös társadalmi projekt. Tulajdonképpen tényleg csak reménykedni lehet, hogy a társadalom egyik fele nem fog erőszakot alkalmazni a másik felével szemben, csak azért, hogy kormányozni tudjon.

Szerintem ez „Not my president” szlogen nem olyasmi, amit egy progresszív mondhatna… A vicc az egészben egyébként az, hogy Trump nem is állította, hogy képviselné a New York-i értelmiséget is, ahogyan az is világos volt, hogy nem is szeretne mindenki elnöke lenni.

Amit itt látunk, az a képviselet válsága,

ahol a képviseletet már tényleg csak pusztán képviseletként, és nem önkormányzásként, kollektív önmeghatározásként élik meg. Marxszal szólva úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a katasztrofális öröksége a befejezetlen, kizárólag politikai forradalomnak. Az emberek elképesztő mértékű kizsákmányolást és versengést tapasztalnak a gazdaságban, de ezzel egy időben elvárják tőlük, hogy a politikában a testvériség, összetartás, és a társadalmi kohézió jelenjen meg. De ez nem így működik.