Itt állunk, itt álltok az út legelején. Sok szerencsét!

Tamás Gáspár Miklós: Mi lenne a teendő?

Nagy a kísértés arra, hogy Rosa Luxemburg Tömegsztrájkját az antikapitalista forradalom politikai kézikönyveként, a Lukács György által írt Előszót pedig a mindenkori szociáldemokrácia lesújtó vádirataként örök érvényűnek tekintsük, és dölyfösen konstatáljuk magunkban: már akkor megmondták. Forradalom vagy semmi… Kevés dolognak van erősebb gravitációja, mint a nosztalgiának.

Maga Luxemburg kezdi azzal az elemzését, hogy az 1906 előtt néhány évvel lezajlott vita a bakunyinisták és a német szociáldemokrata párt egyes képviselői között egyszerűen elavult. Nem releváns, hiszen azóta forgott egyet a történelem kereke: megtörtént az, amiről előtte csak beszéltek, amire csak elméleti vitáik során készültek, amelyre egyesek csak vágyakozhattak, míg mások hamis felelősségtudattal igyekeztek elhessegetni az illúzióikat. Oroszországban a századelőn a forradalmi állapotok néhány hónapig, évig gyakorlati választ adtak a tömegsztrájkról folyó elméleti vitákra.

A Tömegsztrájk Rosa Luxemburg egyik legfontosabb politikai stratégiai írása, amelyben részletesen elemzi kora társadalmi és osztálykonfliktusainak dinamikáit. Figyelmen kívül hagyja kortársainak statikus érveit, a marxi dialektikára támaszkodva meggyőzően érvel amellett, hogy a szociáldemokráciának a tömegsztrájkra nem mint önmagában való célra, mint a forradalom kicsúcsosodására kell tekintenie. Hanem tudomásul kell vennie, hogy a tömegsztrájk egy eszköz a felszabadulásért folytatott többfrontos harcban, amely nem pusztán a szociáldemokrata párt, hanem a széles körű forradalmi munkásosztály eszköze – legyen az pártba szervezve, vagy nem.

Luxemburg egyszerre utasítja el a tömegek spontán cselekvéseibe vetett hit millenarizmusát és a szociáldemokrata párt voluntarisztikus önfelfogását.

„A szociáldemokráciának nem áll hatalmában történelmi helyzeteket párthatározatokkal létrehozni”

– írja.

A történelmi helyzet, a forradalom gyújtózsinórja ugyanis nem a párt, hanem az osztályok közötti konfliktusok kiéleződése. A párt feladata az, hogy irányt mutasson, a munkásosztály gazdasági küzdelmeit egyesítse az emberi emancipációért folytatott harc politikai küzdelmével, és teszi mindezt az emberiség és a természet kizsákmányolására épített kapitalista termelési rend, valamint a rend működtetőinek teljhatalma alól való felszabadulás érdekében.

Habár elbukott az 1905-ös orosz forradalom, történelmi jelentőségű eredményt hozott az orosz és nemzetközi munkásosztály érdekérvényesítési lehetőségeiben, szervezeti bővülése tekintetében. Elbukott, de tanulni lehetett a példáján. A Tömegsztrájk 1906-os megírása óta azonban ismét sokat fordult a történelem kereke. Újabb vágyak teljesültek, újabb illúziók lettek elhessegetve, soha el nem képzelt – mert előtte el nem képzelhető – kudarcok érték a történelmi baloldalt.

Az első világháború végén Luxemburgot a korábbi párttársai kivégeztetik. Az 1920-as évek elején a baloldal válsága az óriási mértékű tragédia feldolgozásában, feldolgozhatatlanságában állt: egy lépésre voltunk attól, hogy a világháború páratlan világégésével a hátunk mögött örökre nemet mondjunk arra a rendszerre, amely lehetővé tesz ilyen borzalmat. Majd a következő pillanatban pedig a leheletnyit igazságosabb, picikét egalitáriusabb, valamennyire demokratikusan szervezett gazdaság és politikai döntéshozatal puszta gondolata is illúzió volt csupán.

Lukács György előszavában már a világforradalom bukása után tekint vissza Rosa Luxemburg írására Bécsben, ahová Horthy fehérterrorja, a reakció bosszúvágya elől kényszerült menekülni többedmagával. Haragja, dühe megalapozott. Ahogy azóta is tudjuk, az európai forradalmak bukásával járó rombolást visszaállítani, helyrehozni nem lehet. Lukács teszi egyértelművé számunkra, hogy Luxemburg lehetőségeihez képest mindent megtett azért, hogy a mozgalom kikerülje ezt a történelmi mértékű szakadékot – a Tömegsztrájk mint elméleti, stratégiai, politikai intervenció erre tett kísérletet. Hiába. Nemcsak forradalmártársát, elvtársát gyászolja meg itt Lukács, hanem magát a világforradalmat is.

Újabb világháború; szétvert, feloszlatott és újraszervezett internacionálék; holokauszt, amelyben az európai zsidóság, cigányság, szlávok, melegek és leszbikusok és megannyi kisebbség mellett a szociáldemokráciát és a kommunizmust is lágeresítették, majd kiirtották; a sztálinizmus, a Gulag; majd a keleti blokk bukása és a posztszocialista állapot feszítő ellentmondásai.

Ma a kapitalista rendszer uralmi mechanizmusai egyre inkább természetessé válnak, belénk égnek. Megbecsüljük a túlórákat, mert akkor legalább hó végén kijövünk a bérünkből – persze, ha kifizetik. A szolidaritás körei beszűkültek a háztartásra és a családra (ha egyáltalán), ahol mindennaposak lesznek az olyan mondatok, mint a „vagy befűtünk, vagy új cipőt veszek neked”, vagy az „azért jó, hogy sokáig bent van a gyerek az iskolában, mert így munka után legalább tudom még ápolni kicsit a nagybeteg anyukámat” és így tovább. A magasabb bérért küzdeni önzőség, de „légy szorgalmas, és gazdag leszel”. Eladjuk a vérplazmánkat szendvicsért és bolti utalványért. Valakinek van, valakinek pedig nincs. Ez mind olyan természetes, mint halnak a víz.

A rendszer működésének lényegi pontja folyamatosan egyre messzebb és messzebb kerül tőlünk, egyre absztraktabbá válik, egyre nehezebben megragadható. Elmosódnak a határok a mi és az ők között – habár azt meg kell jegyezni, hogy ezek Luxemburg idejében sem voltak teljesen tiszták. Elvesztettük, elpazaroltuk, de el is bitorolták tőlünk azokat a szavainkat, fogalmainkat, amelyekkel sokáig le tudtuk írni a kapitalista kizsákmányolás alternatíváját anélkül, hogy akadémikusok egyrészt-másrésztjeivel kellett volna kikövezni az üzenethez vezető utat. A legnehezebb talán mégis az, hogy a kapitalizmus folyamatos megújulásának termékeként kicsit mintha mi is jobban megszerettük volna a láncainkat.

A történelem kereke még mindig nem állt meg, és mi most innen tekintünk vissza ezekre a vitákra. A Tömegsztrájk aktualitását éppen ez adja: a kapitalista társadalmi rend dominál, de az igény és igyekezet a kapitalizmussal és különféle uralmi formáival való szembeállásra sosem tűnt el. Nem is tűnhet el addig, amíg a társadalom jelentős része kénytelen minden erejét feláldozni egy pazarló, romboló, embertelen és hatékonytalan rendszer oltárán az életben maradás és minimális boldogság érdekében.

A történelmi szituációk közti radikális különbségek ellenére is elementáris érdekünk megérteni a szöveg két lényegi mondanivalóját: az emancipációért való küzdelemhez szükség van a társadalmi konfliktusokra, a társadalom tektonikus mozgásaira érzékeny intézményrendszerre; valamint szükségünk van arra, hogy egységbe kovácsoljuk a gazdasági, kulturális és politikai küzdelmeket.

A kiindulóhelyzet talán nem meglepő: forradalmi állapot nincs, a baloldal pedig válságban van. Válságban van mint politikai cselekvő és mint a történelem lehetséges aktora, aki a kerék gördítője. Ennek oka a puszta nemlét, hiszen a baloldal hiányként van jelen korunk politikai és társadalmi szövetében és képzeteiben. Legyőzték, szétverték, megszégyenítették, megszégyenült, elárulták, lehetőségeit eltékozolták, felelőtlenül szakadékba vezették. A nemlét pedig nemcsak külső, hanem belső okokra is visszavezethető. Ez egyben lehetőséget is kínál arra, hogy tegyünk a nemléte ellen.

Kár volna azonban a baloldal által hátrahagyott űrt azzal kitölteni, hogy újrahasznosítjuk a mozgalom nagy tekintélyű gondolkodóinak, képviselőinek, forradalmárainak adott történeti helyzetre vonatkozó vitáit. Ezeknek a vitáknak a légüres térben való reprodukálása csak arra lehet jó, hogy legalább a válság közepette ne unatkozzunk.

Nemet kell mondanunk arra, hogy a régen megvívott csatákból kovácsoljunk magunknak identitásokat. Helyette azt kell megnéznünk, hogy olyan autoritások és tekintélyek – a szó legpozitívabb értelmében –, mint Luxemburg és Lukács, nem pusztán egyének voltak, individuumok, akik elméjük szorgalmas csiszolásának eredményeként rótták papírra gondolataikat az örökkévalóságnak. Nem. Ők egy már akkor is gazdag, színes és szerteágazó történelemmel és intézményrendszerrel rendelkező mozgalom tagjai, politikai vezetői voltak, intellektuális tekintélyük máig ebben áll.

A kortárs baloldal felelőssége pedig abban, hogy olyan közösségeket és olyan intézményeket építsünk, amelyek kitermelik a maguk tekintélyeit. Hiszen jelenleg ez a mozgalom csak papíron és gondolatban él tovább – míg az igénye ott lappang a rendszer által okozott mindennapi kizsákmányolásban és szenvedésben. Mindenképpen meg kell itt jegyezni: a megőrzés és továbbélés nem kis dolog. Óriási teljesítmény, amelyben rengeteg munkája volt – és van a mai napig – gondolkodók és mozgalmárok több generációjának Magyarországon is. De nem érhetjük be ennyivel.

A feladat nem kisebb, mint az, hogy ennek a gondolatnak és érzületnek formát adjunk itt és most.

Intézményeket és közösségeket kell építenünk, amelyekhez kapcsolódni lehet, amelyek képviselik azokat, akik társadalmi helyzetükből fakadóan képtelenek intézményeket és közösségeket működtetni. Intézményekre van szükségünk, kedves olvasó, amelyek célt és reményt adnak emberek széles tömegeinek.

A rendszer minden erejével az egyéni lázadás felé tol minket a fogyasztáson és az egyre inkább polarizálódó identitásainkon keresztül. Ezen kesereghetünk, van is miért. A valódi felelősségünk azonban abban áll, hogy a rendszer adottságait figyelembe véve megtaláljuk a módokat, eszközöket, csatornákat arra, hogy egy irányba tereljük a feszültségeket a természetesnek tűnő adottságok megváltoztatása érdekében.

A századforduló idején a szocialista politikai szervezetnek szüksége volt a szervezett munkásságra, és fordítva, a szervezett forradalmi munkásság a szociáldemokrácia parlamenti lába nélkül céltalan volt. Luxemburg érzékletesen írja le, milyen stratégiai megfontolások vezérelték a munkahelyi és parlamenti küzdelem intézményes különválását, a párt és a szakszervezet relatív függetlenségét egymástól.

Azt is gondolhatnánk azokról a munkásokról, akik a századelőn csak a szakszervezethez csatlakoztak, de a párthoz nem, hogy erkölcsi alapon utasították el a pártpolitikát. Gondolhatnánk, hogy a politikai mezőt a társadalom egyéb alrendszereihez képest alsóbbrendűnek, eredendően piszkosnak találták. A társadalom többségének érdekei egy irányba mutatnak, ám a különböző szinteken lévő csoportok, szereplők, egyének között elköteleződésbeli, habitusbeli, vágybeli különbségek figyelhetők meg, akár olyan profán kérdések mentén, hogy kinek mennyi ideje van a munka mellett.

Luxemburg leírásából érthetővé válik, hogy

az antipolitika nem szimpla értékválasztás, hanem állapot.

Különösen erős ez akkor, amikor nincs valós beleszólásunk a közös ügyeink intézésébe, vagy mikor túl nagy egyéni kockázattal jár a politikai térben való részvétel. A pártpolitika és az állam teljes elutasítása, a kivonulás stratégiája nem megoldás, hanem valójában csak az állapothoz való feltétel nélküli igazodás és a társadalmi hatalom lehetőségének tagadása. De nem megoldás az sem, ha illúziókat dédelgetünk a parlamentarizmus iránt. Habár más szervezeti elköteleződése van egy szakszervezeti munkásnak, párttagság nélkül is egyértelmű, hogy mely sajtót olvassa, mely helyekre jár, és mely pártra szavaz: olyanra, amely képviseli az érdekeit és az értékeit. Az intézményi különválás fundamentális oka a tömegek iránti nyitottság.

A baloldal feladata ma is az, hogy egyértelművé tegye, nincs külön politikai harc, nincs külön gazdasági harc, és nincs külön kultúrharc. Ennek mind egy küzdelemmé kell kovácsolódnia az emberi emancipációért folyó igyekezeteinkben, legyen az szövetkezetépítés, dolgozók szervezése, szellemi képzés vagy elektoralizmus. El kell utasítanunk azt a feltételezést, hogy a hatalom eredendően rossz dolog, és összehangoltan kell társadalmi hatalmat építeni a kultúra, gazdaság és politika alrendszereiben.

Nem egymástól elszigetelve, hiszen ezen alrendszerek között sincsenek demarkációs vonalak. A múlt század elején a Luxemburg által emlegetett intézmények még történetük elején jártak, mára pedig megszűnésük vagy teljes kiüresedésük tapasztalható. Meg kell próbálnunk tartalommal feltölteni ezeket, és egy irányba terelni a különböző frontokon zajló küzdelmeket. Addig, amíg a gazdaság és a politika ennyire élesen elválik egymástól, nem is reménykedhetünk radikális változásban.

Habár Magyarországra is érvényes az, hogy a baloldal pusztán hiányában van jelen, az utóbbi években ez változóban van. Elméleti műhelyek és folyóiratok, lakhatási és oktatási szervezetek működnek, aktivizálódnak, és megalakulnak új szakszervezetek, szövetkezetek, széles körben népszerű médiumok jönnek létre, és megtörténnek az első lépések a politikai képviselet terén.

Ha ezek nélkül a közösségek és intézmények nélkül akarjuk deklarálni a választ a forradalom vagy reformizmus történelmi kérdésére, sőt, ha ezek nélkül az intézmények és közösségek nélkül tesszük fel magát a kérdést, akkor azonnal zsákutcában találjuk magunkat, ahonnan aztán tényleg csak a régi könyvekbe tudunk menekülni. Nagy a kísértés erre ma Magyarországon, ahol a múlt század végén gyökeret vert civil társadalmi ethosz államellenes attitűdje uralkodik, vegyítve a létezett szocializmus zavaros emlékezetével, amelynek tetején a posztfasiszta urak gyülekezete ül tort.

Leküzdhetetlennek tűnő akadályok ezek, de talán éppen Rosa Luxemburg és az 1905-ös orosz forradalom felidézése győzhet meg minket arról, hogy nehezített pályán sem reménytelen a szabadságért folytatott küzdelem. Luxemburg Tömegsztrájkja arra tanít minket, hogy ha képviselni akarjuk az érdekeinket, ha anyaggá akarjuk formálni az értékeinket, akkor mindezt csinálnunk kell, de ne feledjük el, hogy sosem leszünk készen. Sosem lesz meg a tökéletes elmélet, sosem lesz meg a tökéletes és legszélesebb körű szervezettség. Amire készen kell lennünk, az az, hogy értő figyelemmel kövessük és legyünk jelen korunk társadalmi konfliktusainak és osztálykonfliktusainak első soraiban. Ott, ahol a történelem történik.