Anyák napja van, és – mint ilyenkor szokásos – egymást fogják egész nap taposni a közéleti szereplők, hogy bizonygassák, mennyire fontosak nekik az anyák, a nők, legalábbis azokból a szempontokból, ahogyan nekik az a lehető leghasznosabb. De mikor fogunk tudni igazán ünnepelni, rossz szájíz, düh és keserűség nélkül végre?

Mi akkor fogunk tudni felhőtlenül ünnepelni, ha a nőket már nem kezelik a férfiak kielégülési tárgyként gyerekkoruktól kezdve.

Mi akkor fogunk tudni felhőtlenül ünnepelni, ha a nők és a férfiak nem rokkannak bele a családalapítás előtt már az embernyúzó bérmunkába, és az azzal járó kizsákmányolásba.

Mi akkor fogunk tudni felhőtlenül ünnepelni, ha a szülészeteken nem lesz több „férjöltés”, szükségtelen, erőszakos beavatkozás, indokoltalan császármetszés és könyöklés.

Mi akkor fogunk tudni felhőtlenül ünnepelni, ha végre nem mondják meg többé a nőknek, hogy mikor és milyen körülmények között vállaljanak gyereket, milyen döntéseket hozzanak a saját testükkel kapcsolatban.

Mi akkor fogunk tudni felhőtlenül ünnepelni, ha az anyák nem viselik már a gyereknevelés összes terhét egyedül, legyen az házi-, gondozási- vagy egyéb reprodukciós munka, miközben a döntéshozásból ki vannak zárva az otthonuktól az országgyűlésig.

Mi akkor fogunk tudni felhőtlenül ünnepelni, ha végre egyenlőség lesz.

De akkor végre igazi ünnep lesz.