Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A házimunka közügy

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 3 éves.

Ha az otthon végzett munkát beleszámítanánk a háztartások jövedelmébe, az 37 százalékkal növekedne. Ha a GDP-számításban figyelembe vennénk, az 25 százalék pluszt jelentene. Többek között ez is kiderül a KSH 2016 decemberében kiadott, a háztartási munka értékét kiszámító hiánypótló tanulmányából. Miért érdekes ez? Milyen tanulságokkal szolgál a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségek felszámolása szempontjából?

apak.jpg

Két fotó Johan Bävman „Svéd apák” című sorozatából, forrás

Az interneten is hozzáférhetőek különféle kalkulátorok, amivel kiszámolhatjuk saját háztartási munkánk értékét. Ezek mindenki számára közérthetően szemléltetik, hogy a gondoskodás és a házimunka elvégzése nem magától értetődő és nem is értéktelen dolog. Ezért sem meglepő, hogy az idei nőnapra az 1975-ös, egész Izlandot megbénító nősztrájk mintájára világszerte meghirdetett „Egy nap nők nélkül” akciónap arra is bátorított – visszatérve a nőnap eredeti jelentéséhez –, hogy aznap a nők házimunkát se végezzenek.

Magyarországon a lakosság időfelhasználását vizsgáló, ún. időmérleg-felvételt az 1960-as évek eleje óta körülbelül tízévente készíti el a Központi Statisztikai Hivatal. A legutóbbi,  2009/2010. évi, a 10–84 éves lakosságra kiterjedő vizsgálat adatait felhasználva számította ki nemrég a KSH 2010-re vonatkozóan, hogy mit jelentene makrogazdasági szempontból, ha tekintetbe vennénk az otthon végzett, fizetetlen munkát. Ide azok a tevékenységek tartoznak, amelyeket helyettesíteni lehetne piaci termékkel vagy szolgáltatással. Így a lakhatásra (takarításra, karbantartásra), az élelmezésre (sütésre, főzésre), a ruházkodásra és a gondoskodásra (gyerekek és rászoruló felnőttek gondozására) és az ezekhez kapcsolódó kisegítő tevékenységekre (mosogatásra, bevásárlásra, szállításra) fordított idő.

A nemzeti számlák rendszere a piacgazdaságot működtető országokban átfogóan és összehasonlíthatóan számot ad „az ország gazdasági rendszeréről, a termelésről, a jövedelmek keletkezéséről és elosztásáról, továbbá a felhasználás és a fogyasztás alakulásáról” – olvasható a KSH statisztikai tükrében. A nemzeti számlák az otthoni munkából csak a termék-előállító tevékenységeket veszik számításba, mint például a házilagos építkezést és az önellátást szolgáló mezőgazdasági termelést.

Feminista közgazdászok régóta bírálják is, amiért a fizetetlen – és túlnyomórészt nők által végzett – otthoni munkát e rendszer figyelmen kívül hagyja. Ezzel pedig az alapvető és szükséges munka tetemes részét nem ismeri el értékteremtő munkaként, holott ez elengedhetetlen volna ahhoz, hogy az ország gazdasági teljesítményéről teljes képet kapjunk.

Az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kap, hogy a háztartási munka is munka, így egyre több ország készíti el a vonatkozó számításokat. Ezt a lyukat tölti be itthon immár második alkalommal a KSH számítása, még ha nem is kapott jelentőségének megfelelő nyilvánosságot. Az alábbiakban azt fejtem ki, milyen politikai tétje van egy ilyen virtuális számításnak, vagyis hogy mit árulnak el ezek az adatok a társadalmi egyenlőtlenségekről.

A KSH-tanulmány legfontosabb eredményei

Az időmérleg vizsgálatok adataiból (vagyis abból, hogy átlagosan mennyi időt töltünk bizonyos háztartási tevékenységekkel), valamint a becsült nettó órabérekből kiszámolták, mekkora e munka makrogazdasági értelemben vett értéke.

Kiszámolták például,  hogy ha azt az időt, amit fizetetlen munkával töltenek az emberek,  az amúgy alulfizetett, szakképzett helyettesítő nettó bérével értékelnénk, akkor ez pontosan mennyibe kerülne. Vagyis mennyibe kerülne, ha pl. a főzést a szakács, a gyerekgondozást az óvónő, a szállítást a gépkocsivezető nettó bérével számolnánk ki:

„A háztartások rendelkezésére álló korrigált jövedelem a háztartási termelésből elszámolt virtuális jövedelemmel 37 százalékkal nagyobb lesz. Ez nem olyan jövedelem, amit pénzben megkapnának, ez egy imputált jövedelem, ami azoknak a szolgáltatásoknak a munkaértéke, amit maguknak termeltek. Ha a háztartások ezeket a szolgáltatásokat meg akarták volna venni, ennyivel többet kellett volna költeniük, ekkora többletjövedelemre lett volna szükségük, hogy háztartási termelés nélkül fenntartsák ezt a fogyasztási színvonalat.”

Ez a 37 százalékos érték természetesen nem mond semmit arról, hogy öröm-e vagy teher ez a munka (esetleg mindkettő), és azt sem állítja, hogy piacosítani kellene ezeket a tevékenységeket. Láthatóvá teszi viszont a munka nagyságát és értékét. Ebbe tehát beletartozik az örömmel végzett főzés, és az örömmel végzett gondoskodás is. A láthatóvá tételre azonban különösen nagy szükség van akkor, amikor még mindig azt kérdezzük például a gyesen lévő anyáktól:

Te már dolgozol, vagy még otthon vagy?

Ha a háztartási termelést is teljes egészében figyelembe vennénk, az 25 százalékkal magasabb GDP-t eredményezne. Ez a 25 százalékos mutató elárulja, hogy amit magánügynek, nem-termelő, „csupán” reproduktív munkának tartunk, az bizony ugyanúgy termelő, és ugyanúgy hozzájárul a nemzetgazdaság teljesítményéhez, mégpedig nem csekély értékkel. (Ez a szám természetesen sokkal magasabb lenne, ha a vonatkozó helyettesítő szakmák nem lennének alulfizetettek, épp a termelő versus újratermelő munka különbségtétele miatt.)

Még több információval szolgálnának ezek az adatok, ha nemekre bontanánk őket, ami ebből a KSH-számításból sajnálatos módon hiányzik. Ez azért is különös, mert a kutatás alapjául szolgáló időmérleg-kutatásokból rendelkezésünkre állnak. Ha e vizsgálatba visszatennénk a háztartási munka nemi megoszlására vonatkozó adatokat, láthatóvá válnának a nemi egyenlőtlenségek.

És ha nemekre bontjuk az adatokat…

A KSH tanulmánya a 15‑84-es korosztályra végzi el elemzését, míg az online elérhető időmérleg a 10‑84-es népességre. E különbség miatt nem kereshetőek ki a pontos adatok, ám így is kiderül számos fontos összefüggés. Elég csak az olyan mondatok mögé tekintünk, mint hogy „az emberek átlagban ennyi időt töltenek” ezzel és ezzel. A tanulmány például megjegyzi, hogy a megkérdezett 15‑84 évesek 65 százaléka fordított időt főzésre. A 10‑84 éves korosztályra ez az érték átlagosan 62 százalék.

De ha ugyanezt nemekre bontva is megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy a férfiak 41 százaléka, a nőknek viszont 80 százaléka fordít valamennyi időt erre a tevékenységre. De még azok körében is, akik végzik, jelentősen eltér a két nem közötti arány. Ez az időráfordítás átlagosan napi 77 perc. Ám míg a férfiaknál ez 42, addig a nőknél 94 perc. Vagy: a férfiak 18 százaléka, a nők 55 százaléka takarított (az átlag 37 százalék). Ezzel ellentétesek az arányok mondjuk a fűtés, a vízhordás, vagy a jármű, a háztartási berendezés, a bútor javítása, karbantartása esetében.

Mondhatnánk, jól is van ez így – a férfiak vágják csak a fát, a nők pedig vigyék a csak háztartást. Igen ám, de a KSH tanulmány azt is leírja, hogy a háztartásra fordított munkaidőn belül a különböző típusú tevékenységek nagyon különböző részidőket tesznek ki. Például a takarítás (amelyben a nők viszik az oroszlánrészt) több mint négyszer annyi időt vesz el, mint a karbantartási munkálatok vagy a fűtés.

Van-e gond ezekkel az egyenlőtlenségekkel?

„Csak a nők tudnak szülni és szoptatni” – halljuk gyakran az érvet. Ez a biológiai tény természetesen minőségileg mássá teszi az anya-gyerek kapcsolatot, mint az apa és gyerekei közt lévőt. Ebből azonban nem következik egy sor, széles körben elterjedt nézet a családi és társadalmi munkamegosztásra vonatkozóan. Nem magától értetődő és nem is természetes az az elterjedt szemlélet, amely a biológiai különbözőségből vezeti le a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ezek a nézetek mégis makacsul tartják magukat, és az országok közti eltéréseket gyakran csak „az individualizmus térhódításával” indokolják.

E korlátai ellenére, a fenti megközelítés hívei is pozitív változásnak fogják fel az apák aktív szerepvállalásának növekedését, azaz elfogadják, hogy az apák nem kevésbé fontos szülők, és nemcsak az a feladatuk, hogy „tolják haza a pénzt”. Ebben egy platformon vannak a feminista közgazdászokkal, például Julie Nelsonnal, aki kifejti, hogy nem elég a gondoskodást beemelni a közgazdaságtan látóterébe, de a gazdaság sem választható külön a gondoskodástól. Ehhez viszont a férfiak gondoskodásban betöltött felelőssége különösen fontos a családban és a gazdaság más szféráiban.

(Fontos sajnos hozzátenni, hogy a konzervatív értékszemlélet gyakran csak ürügyként szolgál nők kiszolgáltatott helyzetben tartására. A „jobb a gyereknek is”, „valakinek a háztartást is vinnie kell” mondások gyakran olyan családokban hangzanak el, ahol a nőt autonómiájától is igyekszik megfosztani az ezt szorgalmazó férfi. Ez persze a megközelítés igazságértékéről nem mond el semmit, viszont sok nő tapasztalata az, hogy ezzel vissza lehet élni.)

Az emancipáció fontosságát hangsúlyozó oldal gyakran szintén csak kulturális kérdésként tárgyalja ezt az egyenlőtlenséget, csak éppen fordított előjellel. E felfogás szerint, ha a patriarchális kultúrát megváltoztatjuk, például a nemi sztereotípiák elleni harccal, és a férfiak kedves vagy kevésbé kedves bátorításával, hogy vegyék ki végre a részüket jobban a gondoskodó munkákból, akkor semmi nem áll az egyenlőség útjában.

Téves ezt a konfliktust kulturális illetve értékbeli vitaként felfogni, mert ez  hamis szembeállítás, és éppenséggel elfedi a rendszerszintű kérdéseket. Ezért is érdemes volna e kérdéseket nem konzervatívok és liberálisok közti kultúrharcként felfogni. Nem tudjuk megérteni az egyenlőtlenségek valós okait, ha nem vizsgáljuk meg, hogy

A háztartási munka a termelőmunka előfeltétele

A fizetett munka szférája csak attól tud működni, hogy létezik a vele szembeállított, gazdasági termelésből kizárt és alulértékelt fizetetlen munka szférája. A rendszer szerkezeti eleme a nők alárendelése. „Ennek oka, hogy a rendszer alapvető szükséglete a munkaerő újratermelése napi szinten, azaz, hogy egyik napról a másikra képesek legyünk újra munkába menni (ehhez szükséges a főzés, mosás, takarítás, érzelmi gondoskodás stb.). Illetve generációs szinten, azaz hogy új munkaerő pótolja a megszűnő munkaerőt (ehhez szükséges a gyerekszülés és gyereknevelés). Ezt a rendszer nem munkaként, hanem a nők „természetéből” fakadó feladatokként határozza meg, és ekként zsákmányolja ki őket.”

Vagyis csak a felszínt kapirgáljuk, ha moralizáló jótanácsokat osztogatunk, hogy a nők legyenek érdekérvényesítőbbek, a férfiaknak pedig ne derogáljon a házimunka. Ez szükséges, de nem elégséges, mert egyéni viselkedésekre koncentrál, ahelyett, hogy a tágabb összefüggésekre kérdezne rá, amelyek az egyének mozgásterét behatárolják. Ahogy az sem megoldás, hogy „a nők ne engedjenek a sztereotípiáknak, ne az alulfizetett szociális és egészségügyi szférában vállaljanak fizetett munkát, hanem menjenek inkább a jól fizető szektorokba”. A valódi feladat tehát annak megértése, hogy a gondoskodó és az egyéb reprodukciós munka – legyen az a munkaerő-piacon vagy a háztartásban – miért ennyire alulbecsült, és hogy ha nem az attitűdökön, akkor min kell változtatni ahhoz, hogy megbecsültebb legyen.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Mi következik ebből?

Egy feminista szemléletű baloldali politikának el kell szakadnia attól az elképzeléstől, hogy a nők emancipációja azon keresztül valósul meg, hogy a nők belépnek-e a fizetett munka világába. Persze a nők gazdasági függetlenségének előmozdítása valóban fontos volna, és nem, nem a családon belüli bizalom aláásása végett, hanem a kiszolgáltatottság megelőzése miatt.

Az egykeresős családmodell pedig csak a törpe felső-középosztálybeli kisebbség lehetősége ma Magyarországon, nem is beszélve az ebből adódó nyomásról, ami a férfiakra hárul ebben a bizonytalan foglalkoztatási helyzetben. De a nők foglalkoztatásával addig nem kerülünk közelebb az egyenlőséghez, amíg nem emeljük be látóterünkbe a munkaerő-piaci részvételt egyáltalán lehetővé tevő újratermelő munkát.

A jelenlegi globális gazdasági rendszerrel kritikus baloldalnak (vagyis a baloldalnak) el kell búcsúznia az „előbb az osztálykérdések (és minden egyéb), utána a nők” típusú priorizálástól is. Az a gazdasági rend, amit bírál, nemcsak centrum és periféria, tőke és munka viszonylataiban hatalmi alapú, de a nők magától értetődőnek tekintett fizetetlen munkáján alapul. Vagyis amikor az állami szerepvállalás kikényszerített csökkentéséről, a megszorító politikákról próbál megfogalmazni állításokat, elengedhetetlen szólnia arról, hogy a közszolgáltatások csökkenése visszaterheli a családokra (és a reprodukciós munkával kapcsolatos egyenlőtlen családon belüli viszonyok miatt: a nőkre) a gyerek-, beteg- és idősgondozással kapcsolatos terheket.

Ahogy a környezetre, úgy a fizetetlen munkára sem lehet kiapadhatatlan és magától megújuló erőforrásként tekinteni. Az ott elvégzett munka sem magánügy. A családokat sem lehet egységként kezelni, ez ugyanis láthatatlanná teszi a családon belüli egyenlőtlen nemi viszonyokat. Az pedig teljes vakságról tanúskodik, ha magas státusú feministák úgy gondolják, (ahogyan például egy prominens lengyel feminista érvelt egy nagy felháborodást kiváltó interjújában), hogy a háztartási munka nem hátráltatja a nőket semmiben, hiszen vannak már háztartási gépek, és különben is, mindig el lehet végeztetni a takarítást vagy a bébiszittelést más (értsd: alacsonyabb státusú) nőkkel.

A nemek közti munkamegosztás összekapcsolódik nemcsak az osztályok közötti, de a nemzetközi munkamegosztással is. Könyvtárnyi az irodalma már nemcsak annak, hogy a kapitalizmusban hogyan vált el a (férfi) gazdasági termelés a (női) társadalmi újratermelés (gondoskodó) tevékenységeitől, hanem annak is, hogy a globális hatalmi viszonyok hogyan zsákmányolják ki különösen a világ szegényebb országaiban élő nőket.

Silvia Federici, a téma egyik leghíresebb elméletírója például így fogalmaz: Ugyanis már nem csak arról van szó, hogy a fejlett országok kihelyezik ipari tevékenységeiket a Dél szegényebb országaiba, hanem arról is, hogy az így kialakult nemzetközi munkamegosztás arra kényszeríti a Dél országaiban élő nőket, hogy az északi, jóléti társadalmak újratermeléséhez szükséges munka egyre nagyobb arányát végezzék el.” A Fülöp-szigetek gazdasága számára például jelentékeny részt tesz ki az, hogy tömegével hagyják ott családjukat a nők, és szolgálnak ki középosztálybeli családokat a „fejlett Nyugaton”, és küldik haza a pénzt.

Federici helytelennek tartja, hogy a középosztálybeli nők háztartási alkalmazottat fogadnak, mert ez szolga-úrinő viszonyokat teremt a nők között, és hozzájárul az egyenlőtlenségek fenntartásához. Ugyanakkor hozzáteszi: „Veszedelmes lehet, ha egyszerűen csak elítéljük azt a nőt, aki háztartási alkalmazottat foglalkoztat anélkül, hogy reális alternatív javaslatokkal élnénk a megoldás dolgában. Ez ugyanis azt az illúziót erősíti meg, hogy egyrészt a házimunka korlátlanul lecsökkenthető, és könnyedén el lehet látni más munka mellett is, másrészt, hogy ez nem is valódi munka.

Ha ezeket az összefüggéseket is tekintetbe vesszük, akkor a kérdések már nem úgy vetődnek fel, hogy „járjon-e az anyáknak fizetés.” Így már a rendszerszintű kérdésekre terelődik a figyelmünk, és meglátjuk, hogy nem elég a nők munkaerő-piaci részvételét segíteni vagy a férfiakat fokozottabb otthoni szerepvállalásra bátorítani. Helyette a háztartási munka kiszámított virtuális értékében és a mögöttes folyamatokban fel kell ismernünk, hogy a háztartási munka nem magánügy, hanem az egész rendszer működését tartja fenn, vizsgálata pedig a rendszer működésére és hierarchiáira mutat rá.

Kováts Eszter

A cikk a korábban az Új Egyenlőség portálon megjelent szöveg szerkesztett verziója.