„Ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak” – tartja a mondás. Ha az ember egy új országban telepedik le, segíthet az elszigetelődés és a bevándorlói lét bizonyos nehézségeinek enyhítésében, ha lehetőségeihez képest igyekszik részt venni azokban a társadalmi mozgásokban, folyamatokban, amelyek aktuálisan meghatározzák az adott ország mindennapjait.

Az én esetemben a választott otthon Franciaország, a folyamat január óta pedig leginkább a nyugdíjrendszer tervezett átalakításával szemben kialakult széleskörű társadalmi ellenállás.

A tiltakozáshullám nemcsak a neoliberalizmus és tágabb értelemben véve a kapitalista berendezkedéssel szembeni ellenállási mozgalmak erényeiről és eredményeiről, hanem az azok előtt álló kihívásokról is sok mindent elárul. Így mindenképpen érdemes közelebbről megvizsgálni, mi történik jelenleg az Európai Unió második legnépesebb és gazdaságilag második legerősebb tagállamában.

Macron régi mániáját erőltette rá az őt masszívan elutasító franciákra

Az Emmanuel Macron és az általa kinevezett miniszterelnök, Élisabeth Borne kormányának nyugdíjreform-tervezetéről sok mindent el lehet mondani, kezdve annak „szükségességétől”, a megvédésére felhozott érvek szilárdságán át egészen elfogadásának erőszakos és nem egy demokratikus aggályt felvető jellegéig, de az egészen biztos, hogy senkit sem ért váratlanul a hír. Macronnak ugyanis régóta dédelgetett álma a francia nyugdíjrendszer megreformálása. A megreformálás alatt itt kevéssé meglepő módon a rendszer „túlságos bőkezőségűnek” visszavágását kell érteni, természetesen a „fenntarthatóság”, a „versenyképesség” és a „modernkori kihívásoknak való megfelelés” érdekében.

Az elnök első próbálkozása a nyugdíjrendszer átalakítására 2019-re datálható, azonban a fő célt még nem a korhatár-emelés, hanem annak a többtucat „speciális rezsimnek” a felszámolása jelentette, amelyek egyes ágazatok dolgozóinak az átlagnál kedvezőbb (és sok esetben kemény küzdelmek árán kivívott) feltételek mellett teszi lehetővé a nyugdíjba menetelt. Az elnök akkoriban nemcsak hogy ellenezte az általános korhatár-emelést, de egyenesen „álszentségnek” nevezte azt, mondván

„ha valaki kevésbé képzett, egy gazdaságilag küszködő térségben szenved, anyagi és munkanélküliséggel kapcsolatos gondjai vannak, hát akkor sok sikert kívánok már ahhoz is, hogy [a ledolgozandó évek után járó teljes nyugdíjjal] érje el a 62. évet”.

Az Édouard Philippe, akkori miniszterelnök fémjelezte reformot aztán a széleskörű társadalmi ellenállás és a koronavírus-járvány elsöpörte. (Philippe azóta Horizons néven saját pártot alapított, és kétségtelenül konzisztens jobbközép álláspontjának köszönhetően Franciaország egyik legnépszerűbb politikusává vált.)

Így hát a nyugdíjreform témája végül csak 2022 márciusában, az áprilisi elnökválasztás előtti hetekben került újra terítékre, akkoriban már nagyjából a ma ismert módon, vagyis a nyugdíjba menetel korhatárának emelésével együtt. A kormányzati kommunikáció hangsúlyozta, hogy amennyiben a francia választópolgárok újabb öt évre bizalmat szavaznak a hivatalban lévő államfőnek, az együtt jár majd a nyugdíjkorhatár 62-ről 65 évre való fokozott emelésével – igaz, az is elhangzott, hogy ez a korhatár nincsen kőbe vésve. Így gyakran hallani a reform támogatóinak oldaláról, hogy ez a választási eredmény zöld utat adott a változtatásoknak.

Ez az érvelés csak azt felejti el valahogy figyelembe venni, hogy Macron 2022-es eredménye nem az államfő által képviselt politika népszerűségének, hanem az aktuális kihívója elutasítottságának tudható be. (Egy, a voksolás után készült felmérés szerint Macron szavazóinak 42 százaléka elsősorban Marine Le Pen hatalomra kerülésének megakadályozása érdekében szavazott a hivatalban lévő elnökre.)

A júniusi törvényhozási választások eredménye aztán még egyértelműbbé tette, hogy az elnök nem bírja a francia állampolgárok többségének támogatását.

A Macron körül felsorakozó formációk (Renaissance, Horizons, Mouvement démocrate és más kispártok) elveszítették ugyanis az abszolút többségüket az 577 fős Nemzetgyűlésben, ami különösen szokatlan mutatvány, hiszen a jelenlegi államberendezkedés kifejezetten a hatalmon lévő államfő táborának stabil többségét igyekszik garantálni.

Parlamenti többség hiányában nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugdíjreform elfogadása közel sem lesz fáklyásmenet. A január 10-én benyújtott, valamivel enyhébb törvénycsomag nem hatotta meg az ellenzéki pártokat, akik a jobbközép Republikánusok kivételével mind ellenzik a nyugdíjkorhatár emelését. Sem pedig a szakszervezeteket, akik a legmérsekeltebbektől a legradikálisabbakig a reform visszavonását követelik, és január 19-e óta közösen már 12 országos sztrájkot szerveztek.

A sztrájkokat minden esetben hatalmas tüntetések is követik számos városban Franciaország-szerte. Sőt, kisebb intenzitással ugyan, de olyan tengerentúli területeken is, mint az Óceánia térségében fekvő Új-Kaledónia, Francia Polinézia, a Karib-térségben található Guadeloupe és Martinique vagy az amerikai alkoholtilalom idején zajló szeszcsempészet fontos bázisaként hírnevet szerző Saint-Pierre-et-Miquelon.

Ezeket a tengerentúli területeket kisebb-nagyobb autonómiájuk miatt ugyan nem minden esetben érintené a nyugdíjreform, de ahol mégis, ott különösen súlyos következményekkel bírna a metropol lakóihoz képest jelentősen szegényebb, gyakran alacsonyabb várható élettartammal és rosszabb életkörülményekkel rendelkező tengerentúli francia állampolgárokra.

„16-64, az egy sör, nem egy karrier”

Pontosan hogyan is kell elképzelni ezeket a nyugdíjreform-ellenes tömegtüntetéseket Párizsban, ahol a résztvevők számát rendre alábecsülő hatóságok több tízezres, míg a néha túlzottan optimista szakszervezetek több százezres megmozdulásokról számolnak be? Magyarországi ellenzéki demonstrációkon jártas embernek először talán meglepő lehet, hogy szónoklatokra nem kell számítaniuk a résztvevőknek, bár van meghatározott követelés és lenne közismertséggel bíró szakszervezeti szónok.

Színpadi beszéd helyett egy több kilométeres és rettentően sokszínű, néha karneváli hangulatot idéző felvonuláshoz csatlakozhatunk, melyen a nyugdíjreformot és tágabb értelemben Emmanuel Macron politikáját ellenző csoportok igen széles köre képviselteti magát.

Itt vannak természetesen a sokszor ágazatonként és területi egységenként külön menetet alkotó szakszervezetek, mint a reformista, kevésbé radikális UNSA, a CFE-CGC, a CFDT, a keresztényszocialista gyökerű CFTC, az oktatási szférában komoly pozíciókkal bíró FSU, az olyan, baloldali elveket valló dolgozói érdekvédelmi szervezetek, mint a Solidaires, a Force ouvrière, az országosan legnagyobb tagsággal rendelkező, sokáig a Francia Kommunista Párthoz közelinek számító CGT, de ugyanúgy találkozhatunk az anarcho-szindikalista CNT zászlóival is a tömegben.

Ezen felül képviseltetik még magukat a középiskolákban és a felsőoktatásban aktív diákszakszervezetek, különböző civil szervezetek és kollektívák, főleg baloldali pártokban aktív választott képviselők (akiket a nemzetgyűlési képviselők esetében nemzeti trikoloros, párizsi tisztségviselők esetében pedig a város zászlaját idéző kék-piros szalagjukról lehet felismerni a tömegben). Meg persze rengeteg egyszerű tiltakozót találni itt minden korosztályból, beleértve azokat a fiatalokat is, akik fontosnak érzik kifejezni szolidaritásukat az idősebb dolgozókkal, és a reformban a macroni neoliberális politikák kicsúcsosodását látják.

Ennek fényében egy-egy tüntetés hangulata is igen eklektikus. Vannak, akik kezükben molinókkal és táblákkal énekelnek és táncolnak a menettel vonuló kamionok hangszóróiból bömbölő zenékre. (Az egyik legszórakoztatóbb tábla arra hívta fel a figyelmet, hogy a 1664 egy sörmárka, nem pedig egy karrier ideális hossza [16-64]). A zenék között ugyanúgy megtaláljuk az ismert popszámok jelenlegi politikai helyzetre reflektáló átdolgozásait, diszkósított szakszervezeti rigmusokat, erősen politikai töltetű dalokat (Motivés: Le chant des partisans, HK & Les Saltimbanks: On lâche rien, Kery James: Racailles), mint az Internacionálét vagy a marseillei rapper, Nabil „Naps” Arlabelek 2021-es toplistás La kiffance-át.

Egyesek a menet útvonala mellett található kosárlabdapálya köré tömörültek, hogy tapssal és kiáltozással biztassák a hárompontosokkal próbálkozó játékosokat, mások pedig furcsa maskarákban, furulyázva és dobolva jártak körtáncot néhány kigyulladt kuka körül, mintegy modernkori feldolgozását adva Archibald Willard amerikai függetlenségi háborút megelevenítő festményének.

Mindez néha egy könnygázgránát/ kőhajításnyira fért meg egymástól. A legutóbbi, április 6-i tömegtüntetés végpontjánánál, a Place de l’Italie hatalmas dél-párizsi körforgalom egyik oldalán a tüntetők az óriási számban jelenlévő rohamrendőrökkel hadakoztak, míg a másikon a résztvevők kezükben sörrel és/vagy a helyi árusok mozgó standjainál vásárolt merguezzel (észak-afrikai kolbászféle) egy hordozható hangszóróból bömbölő, dalszövegüket nagyrészt a Fuck you Macron strófa köré építő dalokra bólogattak ritmikusan.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni…”

A nyugdíjreform elleni tiltakozásokról szóló nemzetközi tudósításokban és a kormányzati kommunikációban is elsősorban a tüntetések erőszakosságára, a felgyújtott kukákra, kormányzati épületekre és a betört kirakatüvegekre helyeződik a hangsúly. A szélsőjobboldali üzenetekkel kacérkodó és a 2027-es elnökválasztásra egyre látványosabban készülődő belügyminiszter, Gérald Darmanin például sohasem szalasztja el a lehetőséget, hogy elítélje a rendőröket érő agressziót és azt a „szélsőbaloldali intellektuális terrorizmust”, amely szerinte a „köztársasági rend védelmezői” helyett a vandálok oldalára áll.

Ez súlyosan egyoldalú megközelítés, bár hiba lenne tagadni, hogy a mostani tüntetéseken is előfordul értelmetlen vandalizmus. A Szajna bal partján, a Denfert-Rochereau-nál állva magam is elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen politikai üzenetet kívánt átadni az a permetező maszkot viselő tüntető, aki kényelmes tempóban odasétált egy néhány méterre lévő citylight hirdetőtáblához, nemes egyszerűséggel betörte azt, majd odébbállt, mintha mi sem történt volna.

A kontextus megértéséhez azonban

nem mehetünk el sem a rendőri erőszak, sem a provokatív és a társadalommal szembeni őszinte megvetésről tanúskodó kormányzati kommunikáció és viselkedésmód mellett.

Utóbbi fontos eleme volt az, amikor sokhétnyi ígérgetés ellenére a kormánytöbbség végül támogatás híján szavazás nélkül, az alkotmány 49. cikkelyének harmadik paragrafusának életbe léptetésével tolta át a reformot a Nemzetgyűlésen. (A képviselők egyébként sosem tudták megvitatni a törvénytervezet minden cikkelyét, mivel a kormány a társadalombiztosítási rendszer pótköltségvetésébe építette be a reformot, ezzel a nemzetgyűlési vitát húsz napra csökkentve).

Ezt a nyilvánvaló politikai kudarcot azonban a kormányzat meghatározó alakjai igyekeztek élet-halál kérdésként eladni. Bruno Le Maire pénzügyminiszter például azzal védte meg a közbeszédben 49.3 (quarante-neuf trois) néven emlegetett eljárás alkalmazását, hogy „a kormányzat nem játszhatott fej vagy írást, amikor egy ennyire elengedhetetlen reform sorsa forgott kockán”. Ehhez jöttek hozzá az Emmanuel Macronra jellemző elszólások, például hogy „ha az emberek hatvanéves nyugdíjkorhatárt akartak volna, akkor nem engem kellett volna megválasztani”, illetve amikor lekicsinyelte a sztrájkok résztvevőinek számát.

Jól jellemzi Macron és körének hajthatatlanságát, hogy miután Élisabeth Borne miniszterelnök (akire az elnök az elmúlt három hónapban elegánsan ráhagyta a reform körüli piszkosmunkát) békülékenyebb hangott ütött meg, és a szakszervezetekkel való kapcsolat megújítására célzott, egyre többen kezdték rebesgetni, hogy Borne-nak meg vannak számlálva a napjai kormányfői minőségében.

A fentiek fényében jól látszik, milyen megkülönböztetett felelősség terheli Macron elnököt és a kormányzatot a közhangulat elmérgesedésében.

„Köztetek és az utca között nincs már más, csak a CRS”

A francia rendőrség egyes tagjainak és egységeinek erőszakos működését övező botrányok legalább a sárgamellényes mozgalom, de legkésőbb a 2022-es Bajnokok Ligája döntője körüli események után a nemzetközi közvélemény ingerküszöbét is átütötték. (Ennek kapcsán annak idején azt is bemutattuk, hogy ez a karhatalmi erőszak hogyan vált a mindennapok részévé számos szegényebb, jelentős részben bevándorló hátterű franciák lakta városrészben.)

Az elmúlt három hónap csak további bizonyítékául szolgált annak, hogy Franciaországban a rendvédelmi szervek, kiváltképp az országos rendőrség (Police Nationale) kötelékébe tartozó CRS-egységek (Compagnies républicaines de sécurité, Köztársasági Biztonsági Hadtest), valamint a csendőrségnél szolgáló Gendarmerie mobile (Mobil Csendőrség) tagjai a tömegkezeléssel kapcsolatos feladataikat gyakran aránytalan és indokolatlan erőszakossággal végzik el.

A tiltakozáshullám kezdete óta számos videót látott arról napvilágot, hogy a rohamrendőrök szinte válogatás nélkül gumibottal ütlegelnek fegyvertelen tüntetőket, akik a felvételek tanúsága alapján semmiféle veszélyt nem jelentettek a rendvédelmi szervek tagjaira nézve. Az egyik legnagyobb felháborodást talán az a jelenetsor keltette, amin egy rendőr ököllel üt arcba egy tüntetőt, aki aztán eszméletlenül rogy a földre. Ez a végül belső vizsgálatot is eredményező incidens a BRAV-M (Brigades de répression des actions violentes motorisées, Erőszakos Cselekedetek Elfojtására Szakosodott Motoros Alakulat) nevű motoros rendőri alakulathoz köthető, melyet 2019-ben, a sárgamellényes tüntetések idején hoztak létre. Baloldali képviselők az eset után a BRAV-M megszüntetését követelték, de rajtuk kívül is sokan bírálják ezt a rendőri egységet.^[1]

Egy március 27-én nyilvánosságra került hangfelvétel arra is rámutat, hogy a BRAV-M esetében sem egyszeri mulasztásról van szó. Ezen a felvételen hallható, amint egy rendőr arra szólítja fel az előállított tüntetőt, hogy „törölje le a vigyort a képéről”, mielőtt feltehetőleg megpofozza. Ezt követően minősíthetetlenül megalázó stílusban beszél a demonstrálóhoz, megkérdezve tőle, hogy „Na hazamenjek veled aludni? Akinek előbb áll fel a fasza, majd az kúrja seggbe a másikat?”, mielőtt közölné vele, hogy „Nyugodj meg, már csináltunk képet a kis fejedről, ha legközelebb megjelensz egy tüntetésen, akkor nem rendőrautóban mész majd el innen, hanem mentőautóban”, miközben kollégái választékos módon fenyegették és sértegették a fiatal tüntetőt („úgy sírtál, mint egy kislány”, „majd megtanítunk a tiszteletre”,„olyan igazi ütnivaló fejed van”).

A jelenetben résztvevő rendőrök az ellenük indult eljárás során a testi és szellemi fáradtságukkal magyarázták viselkedésüket, a Pierre L.-ként azonosított rendőr pedig elismerte, hogy „nem a megszokott professzionalizmussal járt el”. Olyan vádak is érkeztek, amelyek szerint a tüntetést biztosító rendőrök szexuálisan bántalmaztak és rasszista kijelentésekkel illettek tüntetőket. A rendőrség erőszakos fellépése gyakran a menetben tevékenykedő önkéntes orvosokat és újságírókat sem kíméli – utóbbiakat ezért gyakran biciklisisakban, úszószemüvegben vagy más, a könnygáz maró hatásától védő arcfedővel lehet látni a tüntetések során.

Miközben nyilvánvaló, hogy egy tüntetés biztosítása nem gyerekjáték, a résztvevőknek könnyen lehet az az érzése, hogy a rendőrség mérlegelés nélkül kezd például könnygázosításba, amiből aztán kap mindenki: kukagyújtogató, békés tüntető vagy a hazafelé igyekvő idős emberek.

Egy másik videó tanúsága szerint az április 6-i demonstráció idején Lyonban még a második emeleti, csukott ablakú lakásokba is jutott a könnygázgránátokból, ami már csak azért is sokkoló, mert 2018 decemberberében a 80 éves Zineb Redouane ilyen ablakon berepült robbanószer okozta sérülésekbe halt bele Marseille-ben.

„Siamo tutti antifascisti”

A hagyományos tüntetéseken és sztrájkokon túl (melyek külünösen nagy jelentőséggel bírtak az ország üzemanyag-ellátásában létfontosságú szerepet játszó olajfinomítóiban) a francia társadalom számos egyéb módon fejezi ki tiltakozását a nyugdíjreformot illetően.

A franciaországi tiltakozásoknak régóta szerves részét képezik a gimnázium- és egyetemfoglalások, melyek során a diákok az oktatási intézmények megszállásával és az oktatás felfüggesztésével fejezik ki elégedetlenségüket. Mindez az elmúlt hetek tapasztalatai alapján egyáltalán nem veszélytelen mutatvány.

A fiatalok tiltakozására a hatalom gyakran a rendőrség kivezénylésével és tömeges előállításokkal válaszol, amelyek hasonlóan a többi tüntető esetéhez ritkán végződnek bármiféle bírósági eljárással –

a tömeges letartózások egyetlen célja valószínűleg a reform ellenzőinek megfélemlítése.

Ráadásul az egyetemeken aktív szélsőjobboldali szervezetek nem egyszer alkalmaznak fizikai erőszakot a tüntető diákokkal szemben. Március 25-én a Paris 1 Panthéon-Sorbonne egyetem egyik blokádjában résztvevő néhány diákra többtucat maszkos, feketébe öltözött, vascsövekkel és késekkel felfegyverkezett férfi támadt, a menekülő diákok egyikét törött állkapoccsal szállították kórházba.

Az egyetemen aktív, baloldali diákszervezetek elmondása szerint az elkövetők ezután „Waffen-Assas” feliratú graffitiket firkáltak az egyetem falaira – ezt az elnevezést az elmúlt években tapasztalt újbóli megerősödésük óta az egyik legmeghatározóbb francia neonáci szervezetnek számító GUD (Groupe union défense) tagjai szoktak használni magukra, utalva az SS katonai szárnyára és a Panthéon-Assas nevű, jobboldali és szélsőjobboldali diákéletéről ismertté vált párizsi egyetemre.

Viszonylag nagy figyelmet élvezett még a Párizs városában dolgozó, önkormányzati alkalmazásban álló szemétszedők sztrájkja is a nyugdíjreform ellen, amely az ő esetükben 57-ről 59-re emelné a nyugdíjbamenetel korhatárát. Ez a tiltakozás amellett, hogy lehetőséget teremtett az erre fogékony francia és külföldi (beleértve magyar) sajtótermékek számára, hogy szörnyülködjenek a felhalmozódott több ezer tonna hulladék láttán, világosan rámutatott valamire. Arra, hogy egy milliós nagyvárosban hogyan válnak működésképtelenné a szerencsésebb országokban mindennapjaink részévé vált szolgáltatások akkor, ha az azokat sokunk számára elképzelhetetlenül kemény munkával, de az ezzel arányos anyagi és társadalmi megbecsülés nélkül működtető dolgozók megelégelik a helyzetüket, és nemet mondanak az őket semmibe vevő politikákra.^[2]

A nyugdíjreform körüli elégedetlenség számos más társadalmi feszültséget is nyilvánosságra hozott. Az egyik ilyen ügy a környezetvédelem elodázása,

ami leginkább egy Saint-Soline nevű 350 fős nyugat-franciaországi faluban csúcsosodott ki, ahol környezetvédő aktivisták hetek óta kemény küzdelmet folytattak egy oda tervezett óriási, és meglátásuk szerint súlyosan környezetkárosító víztározó ellen. A rendőri fellépés nyomán több tüntető kómába esett, mások pedig súlyos egészségkárosodást szenvedtek a csendőrök gumilövedékeitől.

Tüntetéseket és sztrájkokat szerveztek Nyugat-Franciaországban a halászok is, így tiltakozván a növekvő energiaárak, a halászatot negatívan érintő uniós és környezetvédelmi előírások és a szakmájuk ellehetetlenülése ellen. A rendőri fellépés filmbeillő jeleneteket produkált, egy Rennes-i tiltakozáson például egy traktort indítottak meg egy vízágyúzó rendőrségi furgon felé, a jármű sofőrje menet közben kiugrott.

Itt vagyunk, itt vagyunk, ha Macron nem akarja akkor is itt vagyunk

Az elmúlt három évtized tapasztalatai azt mutatják, hogy

a társadalmi ellenállás a francia kormányzatot akkor tudta leginkább a megszorító intézkedések visszavonására kényszeríteni, ha a hatalom birtokosai úgy érezték, a népszerűtlen intézkedéseiknek rövid- vagy középtávon szavazatokban, mandátumokban mérhető ára lesz.

Így volt ez 2006-ban, amikor az elnökválasztás előtt egy évvel Jacques Chirac végül nem léptette életbe a fiatalok munkavállalói jogait jelentősen csorbító törvénytervezetét, illetve 1995-ben, amikor szintén ő a társadalombiztosítási rendszer jelentős leépítését kívánó, az akkori kormányfő, Alain Juppé után Juppé-tervnek elnevezett program visszavonásáról döntött.

Míg a sárgamellényes-mozgalom idején létezett ez a politikai kényszer (hiszen hátra volt még egy EP-s, önkormányzati és régiós választás, valamint Macron reménykedhetett az újraválasztásában), a tavaly májusban második és egyben utolsó ötéves államfői ciklusát megkezdő Emmanuel Macronnak ez alkalommal nem kell újabb elnökválasztási kampánnyal számolnia. A jövő évi európai parlamenti választások belpolitikai tétje nem túl jelentős, és az arányos, listás választási rendszer miatt a választópolgárok 20-25 százalékát kitevő keménymagjának mozgósításával a nagyon kínos vereség is elkerülhető. A nagypolitikában mára eljelentéktelenedett, de helyi szinten még mindig erős republikánusokon és szocialistákon kívül a 2026-os önkormányzati választáson a többi pártnak, pártszövetségnek nem kell sikertől tartania, hiszen nem sokat törődtek a szervezetépítéssel és helyi beágyazottságuk növelésével.

Így hát Macron anélkül erőltetheti rá Franciaországra a rettentő népszerűtlen elképzeléseit, hogy valóban aggódnia kéne a szavazófülkék haragjától. Ez arra is lehetőséget teremt az elnöknek, hogy magára öltse azt a nem túl szimpatikus, de általa mindenesetre nagyon kedvelt szerepet, amelyben ő, a modern idők modern gyermekeként akkor is megérteti ezzel az öszvérmakacsságú, bamba és mihaszna néppel, hogy a globális kapitalizmus farkastörvényei hozzák el a szebb jövőt, ha ezt a személyes népszerűsége bánja.

Egy ilyen helyzetből, ahol a legitimitását vesztett hatalom a reformgőg és rohamrendőrök mögé barikádozza el magát, nem meglepő módon leginkább a francia szélsőjobb tud profitálni – ezt támasztják alá azok a felmérések is, amelyek egy esetleges előrehozott választás eredményeit igyekeznek megbecsülni. Ez annál is inkább érthető, mivel a baloldal vezető erejének, a kapitalizmuskritikus La France Insoumise arca még mindig a tavalyi elnökválasztáson jó eredményt elérő, de a második fordulóról lecsúszó Jean-Luc Mélenchon.

Félreértés ne essék, a mai francia politikai közbeszédben sokáig nagyon üdítőnek hatott az, ahogy Mélenchon a saját karizmatikus személyiségén keresztül közvetítette a baloldali üzeneteket a választók felé. A közbeszédben, ahol a kormányzati kommunikáció stílusában félúton van az értelmetlen szóvirágok tarkította nagyvállalati pr-nyelvezet és a kábeltévés Teleshop-reklámok hurráoptimizmusa között, ahol a szélsőjobb vagy mindenért a bevándorlókat teszi felelőssé, vagy pedig századot tévesztve nosztalgiázik a „Francia Algériáról”, számos baloldali politikus pedig a saját keménymagjának szóló, nemritkán puszta erényfitogtatásra épülő megnyilvánulásokra szorítkozik.

Ugyanakkor az, hogy a választók nagy része által zsinórban háromszor elutasított, visszavonulását elviekben tavaly bejelentő 71 éves politikus továbbra is a baloldal nem hivatalos vezetőjeként viselkedik, meggátolja annak a lehetőségét, hogy felépíthesse magát egy olyan politikai karakter, aki mögött talán többség képződhetne a 2027-es elnökválasztáson.

Mindezek ellenére az elmúlt időszak is azt támasztja alá, hogy Franciaország nem hajlandó feláldozni a saját jólétét és boldogságát a sokszorosan megbukott neoliberális politikák oltárán. Hiába a rendőri megfélemlítés és a néha reménytelennek tűnő helyzet, nincs annál szebb, mint amikor Párizs utcáin emberek tízezreinek torkából zeng, hogy:

On est là, on est là,
Même si Macron ne veut pas nous on est là
Pour l’honneur des travailleurs et pour un monde meilleur
Même si Macron ne le veut pas nous on est là

(Itt vagyunk, itt vagyunk / Ha Macron nem akarja, mi akkor is itt vagyunk / A dolgozók becsületéért és egy jobb világért / Ha Macron nem akarja, mi akkor is itt vagyunk)